#197

És a rossz szájíz után itt a citromsorbet, mert fasza volt futni, és amikor leslattyogtam bemelegíteni a MAC mögé, ott karnyújtásnyira nézelődött egy mókus, ami megdöbbentő módon éppen olyan édes, amilyennek az ember elképzeli, hajaj, és nem használtam sem órát, sem a távot, sem a pulzust nem mértem, fogalmam sincs, mennyit és milyen intenzitással futottam, csak úgy mentem bele a nagyvilágba, a FINA miatt úgyis elterelések voltak, és a futószoknyámban, technikai pólómban igazi badass (nyúltam a szót, köszönöm szépen!) voltam – oké, eleinte rettenetesen kiszolgáltatott, főleg hogy hűvös volt az út elején, és nagyon kiálltak a mellbimbóim, de mindez távol esett attól, hogy kihívónak, vonzónak érezzem magam, csontos deszka lettem ehhez, tényleg csak az egész testfelületen érzett sebezhetőség volt meg, de szerencsére mindez elmúlt, hát mit gondolok én, nyár van, minden belvárosi utca tele van üde és kevésbé üde brit leányzóval, akik sortban és trikóban tolják, és üde és kevésbé üde egyéb emberrel, aki sortban és trikóban tolja, mindenki sortban és trikóban tolja, meleg van, és az igazi badass nem is én voltam, hanem az ötvenes nő, aki viszont a rekortánon tolta sortban és sportmelltartóban, és szart bele, hogy hány kiló feleslege, és hány négyzetcenti felesleges bőre van, ő futott. Van még mit tanulni. Annyira badassnak éreztem magam, hogy szelfiztem is, és ilyet sem teszek sűrűn, de most beillesztem a fotót a posztba. Keményen, akár a guano.

És persze volt most is Air és Sexy boy, ráadásul merő véletlenségből akkor, amikor nyújtottam, és mivel kevesen voltak a szigetcsúcson a majomfán (jó, a kondiállványokon), így én voltam az, aki ott feszített, horpasztott, amíg szólt a zene, na ez aztán tényleg kompakt kis androgün álom.

I. pedig nagyon szuper volt a gyerekekkel, bandáztak egyet, és amikor találkoztunk végül, láttam, hogy mennyire számított a fiúknak, hogy más is töltötte azt a bizonyos szeretettankot, nem csak én, nem volt meg bennük az az addikció, ami Tominál sokszor a teljesen generatív nyavajgásban, vágyakozásban nyilvánul meg (odamászik hozzám, és elkezdi vontatott hangon: Anyaaa, szeretnék eeeeegy… És itt megáll gondolkodni, mert igazából nem is tudja, mi hiányzik, azaz mit akar elkérni tőlem, hogy immár nála legyen, a birtokában biztonságban).

A virágmag és a kert pedig még a délután zenéje.

#196

Azért ma előjött a sötét oldal rendesen.

Miután Marci egy teljes adagot a parkettára vizelt, közben nevetett, miután Tomi már hetek óta olyan nyávogós hangon beszél reggeli (bocs, már az éjjeli) ébredésétől kezdve egészen amíg elalszik, hogy amikor ma délután bementünk a kertbe, és néhány percig előadta ezt, a másik édesanya azt mondta, le a kalappal előttem, hogy ilyen türelmes vagyok, de nem, nem 10 perc jut belőle, hanem minden nap órák, mindenért (holvaneehehehehehezzzz, holvahahahahanaaaaz, fiam, te miért nem keresed, amit rajtam követelsz, neheheheeeemtudooookfááájfáradtalááááábaaaaam, komolyan, elfogulatlanul mondom, hogy óvszerreklámba illő a hang, az effekt), miután minden este azzal telik, hogy rohangálok körülöttük, és mintha minden beszarást nekem tartogatnának, miután Marci megint nem akar fürdeni, és minden este új kreatív megoldás kell, hogy valahogy mégis lemossam róla azt a szart, amiben megfetrengett a játszótéren (télen leszarnám, de így nem lehet), és miután az utolsó szabadféle napomon sem voltam igazán szabad, mert habár a délelőtt idillinek indult, entellektüel beszélgetésnek, de valahogy olyan témákat (valójában éppen ezt a témát) dobtam fel a kert legszebb idejében, hogy majd elbőgtem magam közben, aztán délután, amikor elmentem egy órára csatangolni, végre I. volt a felelős (szitter két hétig nincs), akkor azért csak felhívott, hogy nem-e tudom-e megnézni-e, hogy bezárta-e az ajtót, szóval mikor végül vacsorakor, amikor már újra, a megszokott módon egyedül voltam a fiúkkal, a drága és tényleg minőségi pizzaszelettel azonnal az asztalt kezdték csapkodni, amikor kimentem egy percre, akkor visszamentem, felmarkoltam a pizzákat, a tányérjaikat, kimentem a konyhába, és tiszta erőből basztam a földre az egészet kismadarastul, bárányostul, pizzástul.

Persze mind eltört.

Mondanám, hogy sajnálom, mert lehet, hogy ezzel nem csak a tányérok törtek el, hanem más is, de nem hiszem. Egyszerűen ez van. A bölcsi mellett egyedül én sürgök-forgok körülöttük (a szitter kedves, de valójában nulla az aktivitása, játszótéren legelteti őket, én meg esetleg eljutok olyan programra, találkozóra, ahonnan legkésőbb fél hétkor indulnom kell haza, már ha nem a fogorvosnál vagyok), minden, de minden panasz, kérés, minden baj hozzám érkezik be, és telítődtem. Annak idején segített, hogy azt mondtam magamnak, jó, legyen, hogy I. akkor nem társ, hanem segítő, én pedig igazából egyedülálló anya, mert így elpárolgott valahogy az addig bennem fortyogó, persze engem mérgező keserűség, de az a nagy helyzet, hogy egyszerűen nehéz egyedülálló anyának lenni. Egyszer csak tányértörésig jut a dolog. Hogy aztán földhöz lett baszkodva az a tányér tényleg, már csak extra jelenet a dvd-n.

Persze sírtak a fiúk, én pedig igazi megbánás nélkül elmondtam, hogy összetörtem, nem volt jó ötlet, de most már ez van, majd valahogy megoldjuk. Egyelőre itt tartunk.

Jó lenne, ha nem kellene minden nap otthon lennem legkésőbb hétkor (és ez a laza nap). El akarok menni végre berúgni. Kimaradnék hajnalig. Negyed háromkor valami lépcsőn ücsörögnék, és teljes szívemből vitatkoznék. Szégyenteljesen viselkednék, de mindez csak másnap zavarna, azt sem tudnám, mit tegyek, hogy valahogy visszacsináljam a mondatokat, amik igazából senki fejében nem maradnak meg, csak én hiszem fontosnak, maradandóan kínosnak azokat, közben hideg szódát innék literszám.

Valójában azt sem tudom, hol kezdjem. Bizonyára nem a bölcsiszünet lesz rá az ideális idő. De mi van, ha ez már nem megy, ha anakronisztikus vagyok, mert másra kellene vágynom most, ahol éppen tartok. Ha ez csak eszkaláció, és nem a paradicsom veszett el, hanem ez az én. Hogy nem a régi szépet kellene előrángatnom a fotókat, fecniket tároló cipősdobozból, hanem nyitni egy új dobozt, vagy észbe kapni, hogy igazából már kurva rég megnyitottam, és gyűlnek bele a cuccok szép számmal, csak akkor fogom ezeket nézegetni, amikor már múlt idő lesznek, akkor bezzeg és régen minden jobb volt, hát marad ez a közhely ide a végére.

De nem is, mert máris jobb a kedvem, eszembe jut, hogy hiszen ma is tettem bele pár nagyszerű képet abba a dobozba, igazi palimpszeszt például a napszemüveges sztori, más valaki regényrészlete, amit éppen ott hallgattam, azon a szakaszán az utcának, ahol tegnap a fiúkkal fagyiztunk, ők a csokifagyit kenték szét az arcukon, én csak napoztam, és közben olyan büszke voltam magunkra, kompakt kis család vagyunk, a féllábú koldus odagurult hozzánk okoskodni, és hát a gyerek persze mindenkié, az ugye publikus, az ember udvariatlan tahó, ha nem kedves akár a féllábú koldussal, aki igazán jót akart, hiszen látta ő rögtön, hogy ezek a gyerekek ikrek, de még ez is belefért.

Eldöntöttem: jó lesz ez a bölcsiszünet, egymás felé fordulunk, és megpróbálok gyerekidőt megélni újra, megfogadom, hogy többet leszünk a kertben, mert még akkor is tölt, ha éppen nem veszem észre, ha éppen a fiúk után rohangálok, mert megint nyalókát kaptak a helyi cukrosbácsitól, akinél ez, ma kiderült, alapszokás, a kerti gyerekek édességgel traktálása, és már úgy osztotta szét a fiúk és a kis cimbijeik között a vackokat, mintha az a gyereksereg stabil jelenlét lenne a kertben, szóval ott a helyünk, azt hiszem, kezdjük kitaposni a magunk ösvényeit mások felé, és a mángoldok is elkezdtek kibújni.

Közben lett este és reggel, hatodik nap, Tomi háromnegyed hatkor kelt, nyávogott, I. hat után jött haza, azt mondja, csavargott, de kipihentnek tűnik, és most itt az epifánia ideje, mert még csak hét óra, én most fogom magam, és hónapok óta először elmegyek futni. és hazafelé bemegyek virágmagot venni, ennyi fér el most a mellkasomban.

 

#195

Gndolkodtam, mennyire van rendben mostanában az életem, és remek hasonlatot találtam, kár, hogy végül mégsem kóser. Pedig tényleg szépen indult a terepasztal vonal, mert igenis valósnak érzem, hogy mostanában komplex és részletgazdag az időm, és ott a vidéki sínek mellett még a szoptatós macska is kivehető, a Halberstadti vagonok tiszták, de akadnak tagek is, (igen, direkt rákerestem, tudomisén amúgy, mi a neve a kasszik vagonoknak), és hopp, ott a Nyugati meg egy fiktív sarki szatócsbolt, benne enyelgő eladó, olvadó fagylalt. És az is igaz, hogy csak óvatosan a kifelé zoommal, mert kiderül, hogy valójában mindez egy korántsem fényes utcácska földszintje, kívül kutyaszar, nagyvilági élet, a másodikon már gangok, valamelyik korláton törölköző szárad, a muskátli kirohadt, a nevek lekoptak a postaládákról. Tovább ne is menjünk kifelé a képből. És befelé sem, mert a 3 millis figurák elnagyolt arcát tovább rontja a repedésekből kitakaríthatatlan por, a fű csak sorjás ragasztás, az olvadó fagylalt sosem csöppen le, és senki nem jut el sehova, csak körbe.

És még meddig rághatnám a témát, kihoznék egy hamis, túlírt, túlirodalmi párhuzamot, miközben kár messze mennem.

Itt a saját életem példának, milyen is most nekem. Akár a borgesi 1:1-es térkép. Ok, megint leállok, persze hogy az sem.

Mert remek a kertbe járni, de az első alkalom a fiúkkal korántsem volt idilli. Tomi szarrá horzsolta a térdét, és még javában locsoltam, amikor Marci nekiindult a világnak, közben rikoltozta, hogy Anya, jön a kaki, még mázli, hogy a kaput belülről is zárjuk, így az megállította. A kakit is, mert kibírta hazáig. Mindenesetre akkor úgy tűnt, különösen intorvertált emberek tettek-vettek a kertben, köztük pl. akkor éppen én, de ott volt a félmeztelen faszi, akit azóta mondjuk nem láttam, de nem is baj, mert igazából azért dobtam fel őt, mert milyen érdekes, hogy a fickók olyan könnyen tudnak félmeztelenre vetkőzni, amelynek megfelelője a bikinis felsőtest lenne (nem a monikoni persze), de azért ez nem kiegyenlített két szám. Azért nap mint nap megyek, és imádom. A kertet.

És ma reggel arra keltem, hogy Tomi keservesen hüppög, nem tudom megvigasztalni, egyre elkeseredettebb, veri magát az ágy oldalához, a cukrot kéri, mutogat, a cukorkát, ami ott van, a Marcinál, Marci közben édesen alszik, nincs ott semmiféle cukor, alig kapnak ilyet, csak a gumivitamint meg az extracsodabio, almaléből készült gumimacit, de ez most nem az. És amellett, hogy rettenetes erre ébredni, önző okokból is rettenetes, mert reggel rögtön kellene az a pár perc, negyedóra, amiért hétköznap képes vagyok ötkor kelni, a kávé, a friss illatok a parkból, az üres gang, a “nyaralunk, tegnap esett, és most enyhén mocsárillatú, de sokat ígérő a reggel” érzete, szóval mindemellett teljesen megértettem Tomit, a mélységes vágyát az álombeli cukor után, a csalódottságot, hogy majdnem itt volt, de nem lesz, mert nincs. Ébredtem szerelmesen olyan iránt, aki előző este még csak nem is vonzott, sőt. Mentem volna hozzá csak az álom miatt, számonkérni az egész történetünket, ami abból a néhány percből azonnal megteremtődött. És volt olyan is, akivel talán még nem találkoztam, talán csak nem létezik. A harmadik kar fantomfájdalma ez, vagy inkább Bogoly Berti Mindenízű Drazséja, a sosem kóstolható egészélet ízzel, csokoládéval, hányással, kísértettel, gázszámlával, tápiókapudinggal és köldökecsetelővel és az ikrek mellett még egy kislánnyal.

(Nem tudtam leírva hagyni, hogy “az ikrek helyett”.)

 

#194

Ez a boldogság.

Ez egy kulcs a közösségi kerthez, ahova vágyakoztam, amióta csak tudok róla.
Van ott egy kis parcella, ami arra vár, hogy rendberakjam, előző gazdája végül befuccsolt vele. Vannak terveim, növények, amik még júniusban ültethetőek, mángold, pak choi, sörretek. De mindegy is. Valami.

Ez a boldogság,
– ez egy hely, ahova vágyom, ahol amikor csak lehettem, éppen olyan volt, amilyennek elképzeltem az idillt: kert, macska a szomszéd házból, szépség, figyelem.
– ez egy tevékenység, ami utoljára kamaszkoromban volt fontos (néhány nyarat diákmunkán a gödöllői egyetemi arborétumban kertészkedtem, zsebkendőnyi parcellák, kis táblák latin nevekkel, a félkarú gondnok magokat gyűjt, csak úgy téblábol, az egyik nyárfán majd minden nap nyávog és recseg egy szarka, ha csend van, akkor hamarosan tisztává válik az finom zümmögés, ami minden réten hallható, mint a nagyfeszültségű vezeték alatt, a szőr feláll a tarkómon, karomon) aztán jelentősségét vesztette, majd fontossá vált, de lehetetlenné.
– ez egy közösség, ahol mindenki kedves, az idős hölgy, a fiatal pár, a családok gyerekkel, ahol be lehet mutatkozni, de ahol az sem baj, ha némán matat az ember a másik mellett, csak köszön.
És az egészre azért lesz időm, mert a gyerekkel megyek oda – ahogy mások is. Vannak kis játékok, lehet ásni, öntözni, pocsálni, kagylókat rakunk majd le, kavicsot, leülünk, és dinnyét eszünk.

Nem először történik velem, hogy jókor voltam jó helyen. És tegnap elfogadtam, hogy habár a szerecse igen erős tényező volt, de azért jött kapóra a sok lehetőség, mert én én vagyok. Mert egy ideje felszínesen haverkodom a játósztéren egy nővel, akinek a nevét csak múltkor kérdeztem meg, ő az Emil anyukája, én az ikreké – -né már nem leszek, de MarciTomianyukája még sokáig. És kiderült, nekik van parcellájuk, és elhívott a kertbe látogatóba. És megadta a Facebook oldalt is. És tegnap véletlenül úgy hívott el minket, hogy egy kisebb buli volt délután a kertben. És ott volt a kert főnöke. Akivel dolgoztam együtt rendezvényszervezésben még a Meetup idején. És kiderült, éppen ma hozta vissza a parcelláját feladó lány a kulcsát. És én jókor ábrándoztam hangosan, így egyszerűen a kezembe nyomták a kulcsot. És még egy rozéfröccsöt is ittam, miközben a fiúk a földet kurkászták, mindenbe beleütötték az orrukat, csipszeszacsiban turkáltak. És minden egymás mellé kerül, kapcsolatos szerkezet, akár a csigaházak, tisztára mosott kavicsok.

 

Update: Már napok óta kész ez a bejegyzés, de amikor megtudtam, hogy egy hosszú várólistáról érkeztem be, akkor egyszerűen nem mertem elhinni a szerencsémet. Ma már biztos vagyok benne, az enyém a hely, már ástam, gereblyéztem, sok a dolog azzal a zsebkendőnyi kis hellyel is, főleg hogy nem egy napom, összefüggő időm van rá, csak negyedórák, ma munkába menet beugrottam, éppen csak annyira, hogy a körmöm alá már beszoruljon egy kis föld, a kismacska pedig elém csámborogjon, aztán még lássam, ahogy legyeket hajkurász.

#193

Szépen indul ez a poszt.

Tegnap egyik kollégám (aki úgy nézett már rám) tágra nyílt szemmel mondta: N. te nagyon szórakoztató vagy. Én pedig belepirultam. Hogy na. Hogy hát én ezért dolgozom, güzülök, és milyen jó, mert bejön a másiknak.

És most is belepirulok, kicsit örömömben, jobbára feszengő zavaromban, mert ez a mondás egyébként valamiért jelentősen bemászott a komfortzónámba. Meg is van, azért, mert ezt is úgy mondta, ahogy nézett. Az már sok. (Hozzáteszem, teljesen ártalmatlan az egész szituáció, csak I’m creep, I’m a weirdo.)

Viszont persze ott a büszkeség, hogy tessék, örülnek, szórakoztató vagyok, megteszem, ami tőlem telik. És rácsodálkoztam erre a furcsa késztetésre, hogy mindig el kell süssek egy viccet, egy frappáns elméncséget, nevessenek, örüljenek, akár egy késői Beatles klipben.

És rácsodálkoztam arra is, hogy mennyire erős bennem ez a késztetés, hogy másnak jó legyen velem, azaz nem igazán jó, nem személyre szabottan öröm neki, hanem csak nem rossz. Mert egyébként szépnek kell lenni, csinosnak, olyannak, akire jó ránézni, és én ezeket elbaltáztam, egyszerűen genetikailag, aztán motiváció sem támadt, hogy a kapott anyagból kihozzam a 4d szempillahosszabbítást meg a körmöst, vagy legalább a tényleg szép, míves kiegészítőket, a stílust, valamit. Akkor legalább ez: a vicc, a szórakoztatóság.

Ez persze egyéni nyomor, de az már talán nem, hogy valami alapvető tévedésem hinni, hogy ha én nem vagyok szép, ha ráncos vagyok, csúnya, karikás disznószemű, gubicsorrú, pofákat vágó, az a másiknak rossz, az neki szenvedés. Ha nekem kilátszik a narancsbőröm, a muffintop, a karfioltérd, a sharpei has, a pisztolytáska aka bricsessz (mennyi elkenő, elviccelő szó), azzal én mennyire bántom a másikat. És a saját arcom néha annyira zavar, mert nem szeretem, és éppen akkor szerintem nem jó ránézni, hogy emiatt nem szívesen mutatom másnak beszéd közben, főleg ha megérzem magamat, hogy ott vagyok, és nem csak a társalgás áramlik, és benne én annyira természetesen, akár egy girbegurba hal, sokadmagával, egyformán, a gyerekrajzon, a víz alatt.

Miféle ostobaság ez, honnan épült ez be? Hogy az én narancsbőröm másnak rossz. Neki fáj. Ez nem lepra, hogy csengettyűvel járjak, ez az idő, az átlagos élet. Voltaképpen nekem sem fáj az a narancsbőr. A súlyfeleslegem sem fájt, de nehéz volt (szó szerint is). Érzem a szabadságot, a könnyebbséget attól, hogy kisebb a súlyom, ennyit kell mozgatnom, ruhába pakolnom. De a hasam eléggé megszottyosodott, és habár itthon pl. mell alá érő sporttopban tornázom, mert nagyon kényelmes, hogy nem fedi semmi a bőröm, futni biztosan nem mernék így elmenni. Ez valami speciálisan lányoknak készült szocializáció vajon, vagy mindenki megküzd ezzel? Szorosan összekapcsolható azzal a tévhittel, miszerint a női lét milyenségét, minőségét főleg a külvilág visszajelzése tudja értékelni, és ezért így megy úgy viselkedjen a lány? Szinte biztosan igen, ez talán annak a fonákja lesz.

Emlékszem, Kop, amikor megismertem, simán ajtót nyitott barátainak egy szál semmiben. Mindegy volt, fiú vagy lány. Nem érdekelte. Volt mellé más görcse ezer, de ez nem fogta le.

Én meg rágódom egy bókon, és ennek apropóján szedegetem szét, ezen a blogon az egészet, kb. mint egy intim betétet, egy pelenkát, egy füstszűrőt, mi van benne, ami aztán megköt annyi mindent, a vért, a vizeletet, a kátrányt, furcsa, hogy így, szétmorzsolva csak valami törmelék, szilikon, aktív szén, semmi csoda, valaki ezt jól kitalálta. Visszamentem a kiskamaszkorba. Talán nem is baj, most könnyebb lesz pár akkori gondot megoldani.

És a vicc az, hogy igazából tényleg egészen jól érzem magam, és szoknyákat hordok, csak mert tetszik a vonaluk, tetszik valamelyik ívem benne, magamnak persze, mondjuk pénteken a farmerszoknya nehéz volt, miközben sétáltam benne az utcán, úgy éreztem, ez túl sok, kihívó vagyok, aztán nevetséges, aztán már átlagos, csak túlparázó, végül megállapodtam abban, hogy egyszerűen fasz, ha képes vagyok kisszoknyát venni éppen aznap, amikor 22 fok van. És azt hiszem, ez lenne az egészséges kritika.

És ha már, akkor ez bármikor szép:

 

#192

Felkelek hajnal hatkor, mert az ikrek felébredtek, az ágyukban ugrálnak, és hisztiznek, hogy ma menjünk arra a szülinapi bulira, ami holnap lesz. A macska a papucsomba hányt, ezt előbb érzem, mint látom. Kikecmergek kávézni a nappaliba, ahol a fiúk ágyat vetnek maguknak a játékok között, mert fáradtak. Igazából a mérleg pozitív, és jobbára minden a helyén van.

 

#191

A héten ide is posztoltam, oda is írtam, sőt fotót osztottam meg magamról Facebookon, és ez nagyszerű alkalom volt szembesülni néhány dologgal.

Azzal, hogy milyen erős bennem újfent a vágy, hogy néha megmutassam magam, legyen az a saját arcom, megjelenésem, véleményem, keservem. És azzal, hogy amikor ez megtörténik, és elengedem a fotót, véleményt, leválik a dolog kígyóbőrként, mennyire kikészít, hogy az csak a száraz, törékeny formám, és nem vagyok benne kitölteni, arrébb mozdulni, és jaj, azt nem is úgy gondoltam, és ez most dicsekvés, álszerénykedés, szánalmas nyavajgás, nevetségessé válás azzal, amit csak én hiszek dicsekvésnek, egyébként nyilvánvaló bárki számára, hogy az erőfeszítés értékelendő, de az eredmény, az ugye, hát.

Holott ki nem szarja le, hogy a hatodik ismerőse éppen mit posztol magáról, tessék szépen látni, kinek vagyok fontos, kinek nem, ki tesz erőfeszítést a megértéshez, vagy nem is, nincs ott erőfeszítés, egyszerűen csak örül, vagy reagál, befogad, ennyi. Mondanám, hogy túlbecsülöm saját jelentősségem, mert éveket húztam le úgy, hogy ketten sem képesek elaludni, ha nem vagyok ott, a fenekük kitörléséről, a kisautó megtalálásáról, az egész életben maradásról nem is beszélve. Mondanám, de az igazság az, hogy a fiúk születése előtt is remekül tudtam rettegni ilyesmin, azt híve, másnak tényleg megrázkódtatás lehet, ha én esetlenül fogalmazok, vagy én nem is tudom, azt hiszem, semmit nem hittem, csak hurcoltam ezeket, mint a celluxot a cipőtalpamon.

Viszont erőt veszek magamon, és egyrészt dicsekszem itt, másrészt kis hint, de úgy döntöttem, hogy csak megmutatom bikinis testem a világnak, igaz, fej nélkül, igaz, a zárt tornaközösségben, igaz, kicsit előnyös fotóval – bőven elég terror az, hogy egy előtte képet is beküldök, legalább az Iggy Pop-os hasam (kemény, mint a kő, csak hát a bőr) és a makacsul ragaszkodó pisztolytáskám (jó, egy Marlowe regényben ez csak egy kis gyöngyházberakásos játékszer-ékszer helye lenne), meglottyant combom ne látszódjon annyira. Igenis büszke vagyok erre, és ma már nem csak ezért mozgok, sőt, de ez motivált anno.

Az itt dicsekvés pedig az, hogy a héten odajött hozzám a kollégám, és elmondta, hogy a menedzsment úgy döntött, függetlenül az évi rendes fizetésemeléstől nekem adnának, mert olyan jó hangulatot teremtek, örülnek nekem, és az új pozícióban is remekül elboldogulok, és még pénzt is hozok a cégnek. Én erre gagyogtam valamit meghatottságomban, hogy de jó, elverhetem méregdrága fogorvosra, aztán észbe kaptam, hogy jó, akkor most elmondom, ez nagyszerű, nagyon jól esik, és nagyon köszönöm. Hát így. Erre is büszke vagyok.

És még egy remek lépésem: a posztírásba ékelődött egy monstre sétálás-játszóterezés, és nem igazán voltam jófej anyuka a végén, péntek este hétkor, két nyakig mocskos, hisztis gyerekkel. Ahogy hazaértünk, azt éreztem, most ezzel a rosszfejséggel pazarul ellensúlyozhatom ezt a kivagyi posztot, gyorsan idecsűröm a végére sáros farokként. De nem, erős voltam, megálltam, nem is vagyok rosszfej anyuka, egyébként meg ide lehet jönni segíteni, amíg leülök egy kicsit, és nem hatvan részletben írom meg a következő posztom, aminek a pénz a témája.

#190

Elmesélek egy nem túl dicsőséges, ellenben rövid tanmesét, ami velem esett meg. A történetben én vagyok rosszfej (aki most még okoskodik is).

Egy szép nyári reggelen, ami történetesen a mai, egészen ügyesen eljuttattam egyedül a fiúkat a bölcsibe, fogmosottan, infralámpa után, megfelelő ruházatban, elhanyagolható mennyiségű szirszart (egy noteszt tollal, egy kis machboxot, egy hülye szituációt, amin átlendültünk azzal, hogy a tollal a hasamra rajzoltam egy virágot) rájuk hagyva stbstbstb.

Már egyedül sétáltam, amikor észrevettem a Klauzál tér sarkában, a kerítésen belül a fecskendőt. Felelős felnőttként gyorsan lefotóztam, hogy jogos dühömben feltegyem a Klauzália csoport falára, miszerint tessék már lépni valamit. És mentem tovább. És egészen sokáig mentem, amíg visszafordultam, hogy node ki a faszom fogja akkor felszedni a fecskendőt, miért gondolom, hogy nekem ennyi a teendőm az üggyel. Hogy lefotózom, dühöngök, valahol jelzem, és innentől más dolga. Azt sem tudom, kié, azt sem tudom, biztosan megteszi-e, és nekem meg olyan kis fáradság lenne. És hogyan épült ki ez bennem, ez a nagyszerű védelmi rendszer, miszerint eddig a határom, és netovább? Miért hiszem azt, hogy nem vagyok kompetens olyan teendőknél, amikben nincs is igazán kompetens? És én még örülhetek, hogy néha akad valami olajszivárványos, csikkekben gazdag pocsolya, amiben meglátom magam, és észbe kaphatok.

Végül visszamentem, a szemben lévő wc-s nénitől kértem segítséget (meg egyáltalán, legyen már neki is infója), persze kiderült, hogy ő már látta a fecskendőt, csak direkt hagyta ott, amíg jönnek a közteresek. Kértem tőle valami eszközt, amivel kipiszkálhatom, erre ő simán benyúlt, és kiszedte puszta kézzel. Szóval még ennyi rohadt áldozatot sem kellett hoznom, a nettó rászánásom az az idő, amit csak magamnak köszönhettem: a távolodásom és közeledésem.

A kérdéseimre még nincs válasz, de ma szerencsém volt.

Azt hiszem, ideje lenne egy leltárnak, megnézni, mi is vagyok, és mi morzsolódott le, holott azt hittem, az a csontom, az a húsom, az a nyirokrendszerem, aztán kiderült, hogy csak köröm, haj, a bőrfelszín, ami lekopik, észre sem veszem, nemhogy fájdalmas megválni tőle. Már nem dohányzom, már minden nap mozgok, már nem vagyok 20-30-40 éves, már nem vagyok lángoló kamasz, nem vagyok pánikbeteg, nem vagyok jótét lélek, nem is jövök olyan sokszor zavarba, ha idegenekkel kell kedvesen, udvariasan beszélgetni, főleg, ha van valaki velem, aki némán erőt ad, legyen az gyerek, felnőtt, és őket simán ott érzem akkor is, ha egyedül vagyok. És nem, nem kell ringatva tologatni a bevásárlókocsit, nem kell táncolva várakozni a sorban, ez azért furcsa különösen, mert még azt is nehezen hiszem el, hogy gyerekeim vannak, nemhogy azt, hogy már nem magamon, babakocsiban hordom őket. Kicsit fel kellene nőni, tényleg jobb emberré kellene válni, mert bőven benne vagyok abban a periódusban, amikor terítem azt, ami jó bennem, és két kis okoskodó csimpi viszi tovább.

 

#189

Azért nem csak lebegés van, meg lobogás.

Az orrmandula kezelése egész jól halad, még 10 nap lámpázás (munkából lelépés, program félbeszakítás), aztán meglátjuk.

Talpbetét is lett, új szandál is, apránként fogy a teendő, azaz a fakultabb tintások, jönnek melléjük persze az újak, de azok még nem nyomasztanak olyan régóta.

De a fogorvos, jaj. Hát sejtettem én, hogy a felsőkategóriás, csúcstechnológiás fogászat drágább lesz, mint az én 15 éve orvosom kis rendelője. De azt azért nem gondoltam, hogy itt a szorzó a tíz lesz. Tízszeres, baszki. Úgy éreztem magam, mint Walter White, amikor megkaptam a komplex jövőtervet, dvd-re kiírt, 360 fokos csúcsCT-vel egyetemben (állkapcsom immár teljesen elforgatható, bátmilyen szögből megtekinthető, a procedúra során a beszorított arcommal szemben tükör, amibe ugyanúgy nem néztem, ahogy a fodrásznál sem, közben a fürelíz szól a gépből, ennyit a csúcstechnikáról). Komolyan nem tudom, hogy fogom ezt kigazdálkodni, ez nem megszorítás, itt egy havi teljes bevételem menne rá egy fog gyökérkezelésére. És én főállásban dolgozom jó helyen, plusz GYED, CSP. Persze választás nincs. Vagyis van, csak a másik alternatíva még rosszabb. Az implantátumokról még nem is beszéltünk, már ott rosszul voltam, amikor a csontbeépítést említette (ami még nem a fog, hanem a befogadó állkapocs).

Cserébe eltehettem azt a szépséges képet, amivel a dokinő, aki kedves, közvetlen, és ezer oklevele van, tegeződve megnyugtatott: hogy ha azt vesszük, hogy a fogaim alapján én sánta vagyok, akkor nyugodjak meg, itt nem egyszerűen járni fogok, higgyem el, hanem balettáncos lehetek. Sokkolva voltam még, ezért hagytam ki a magas labdát, hogy tudok-e majd zongorázni utána.