#381

A január egyébként egészen jól indult, az ikrek elkezdték a mindennapi ovit, levegőhöz jutottam, legalábbis délelőtt pár órára, mert ebéd után mentem értük. Nem mertem még az egész napi ovit vállalni, a délelőtt jó, akkor van egy udvari óra, hol bent vannak, hol kint, cserélik a teret. Úgy éreztem, ez így fenntartahtó, hogy én most ezzel egy egész szép kis kupac tartalék erőt tettem félre, még úgy is működött, hogy a fiúk reggelente tüsszögtek, orrot fújtak, de ez indulásra vagy az utcán elmúlt. Aztán nem múlt el. Aztán folyamatos lett, és maradt a szorongás, ez mi, valami allergia, miféle, mit kellene tennem, mit lehet tennem. Végül két hét ovi után itthon ragadtak, én pedig a betervezett időpontjaim közé. A fül-orr-gégészt féltettem a legkevésbé, ő már átesett a covidon, de azért persze előre szóltam, hogy stabil az orrfolyás. Aztán jött a fodrász, aki maszkban, arcpajzzsal vágta a hajam, én is maszkban voltam, olyan is lett a vágás, de hiába mondtam el neki azonnal, hogy a gyerekeim taknyosak, és hiába mondta, hogy rendben, ő így is vállalja, azért én nem hittem el. Hogy ez így rendjén van, hogy itt véget ért a felelősségem. Aztán jött a fogorvos, aki szintén tudta a taknyot, de vállalt engem, és én belementem a dologba persze. Itt szúrnám be, hogy mekkora proli vagyok, hogy ez kitörölhetetlen, hogy megtanulhatok bármit, lehetek bármennyire kifinomult, a gyerekkori panelproli alsó réteg család teljes fogászati elhanyagolását nem tudtam visszafordítani. Egyszer egy női fórumon olvastam valaki elképesztően erős, költői kirohanását, ugyanebben a cipőben járt, nincs semmi, ami visszacsinálhatná az elrontott gyerekkori éveket, a terapeuta helyre teszi, de fog, az nem lesz új, az csak implant, betoldott, korona. A számban már volt egy-két kispolszki, most is bekerült egy újabb egy hosszas gyökérkezelés miatt, de nem csak az autók vannak ott, hanem egy egész Patyomkin falu, takargatja a korai nem is nyomort, inkább hanyagságot, a szegénység miatt a kézből kihulló dolgokat. Proli vagyok, hiányzó hátsó fogakkal, ezt nagyon bánom, cserébe a vékonyra szelt füstölt marhanyelvet (15 deka egy ezres, ez egy ilyen jutalmazás, ha már minden veszve) nem óvatoskodva, hanem összefogva pakolom rá a magvas korpovitra, úgy tolom be a faluba, a kispolszkik mellé, és ez így jó lesz, talán valami ellensúlyozó öröm.

Már a fogorvosnál rosszul éreztem magam, de persze mértem lázat, hatszor, 36.9 megint, és akkor kezdődött a rettegés. Hogy én mások életét tettem tönkre, hiába szóltam, nem értették, mert szóltam, de nem úgy, nem eléggé, nem tudom, mit kellett volna, hagyni a nyakamba lógó hajat, lehet úgy élni, igaz, a fodrász a tönk felé halad, a fogorvos meg immár túl van a második oltásán is, de akkor is. És akkor jöttek a rettenetes éjszakák, nappalok, minden jelet figyeltem, beteg vagyok-e, kell-e hívni a fodrászt, fogorvost, rosszul voltam,de  csak úgy, és ittam, hogy lássam, attól elmúlik a szorongás, és hah, csak szorongás volt, nem covid, és ha nem ittam, akkor Xanax, és végül még az egy éve vett vodkát is kibontottam, vész esetére vettem a bezárkózás előtt, hát vodkát ittam. És nem akartam sehova menni, senkit sem látni, senkivel sem találkozni, mert ez annyira megmérgez, ez a rettegés, és ma végül elmentek a fiúk oviba, én az irodába, és most megint rettegek, kinek mit adtam tovább, most is lázat mérek, és már 36.9, beteg vagyok, ez kétségtelen, de majd elmúlik, mert így nem lehet igazából élni.

És olyan apróságokba kapaszkodom, hogy vannak néha íráshoz ötleteim, és jeleket keresek, nem mehetek messzire, amikor látok a maszktól, a párától, a földet nézem, és felszedek minden csillogót, ez néha egy eltört kabátdísz, műanyag strassz, gyöngy, de hajoltam már le törött üveghez, madárszarhoz, sztaniolhoz, már nem is hajolok le azonnal, hanem odalépek, állok, telefon nézegetek, majd mikor már ott vagyok, úgymond jelen, akkor nézek alaposabban a földre, nahát, mi van itt, és felveszem, így vettem fel a fogorvos után hazafelé valami apró csillogót, papírzsebkendőbe bugyoláltam, hogy majd egyszer, aztán nem találtam meg a zsebkendőt másnap. Kidobtam vajon? A lakás tele használt zsebkendőkkel, több kuka is direkt erre van, hát átnéztem őket, a a sok gyűrött, kiszáradt vackot, de nem, nem lett meg. Meg sem nézhettem, mi volt, de máris tudtam, valami nagyon fontos, eljátszottam, elpackáztam, ennyi, nem figyeltem, minek az ilyennek fog, erre sem tud vigyázni. Másnap találtam meg a gangon a kövön, kiránthattam a zsebemből valamikor. Egy kicsi, strasszos fülbevaló, és tényleg fontos, már csak emiatt is. Hogy van egy ilyen jel, ami kitart mellettem.

#380

Reggeli séta az óvoda felé, ragyogott a nap, szikrázott azon a kis kásán, amit hónak neveztünk, és belelépkedtünk, végül is hó, mi más lenne. A nap éppen balról sütött, az Akácfa utcán ahogy balra néztem, felragyogott az aszfalt, minden, a szemüvegemet befutó páraréteg, csak egy nagy aranyló áradást láttam, mondtam is magamban, hogy a picsába már ezzel a napsütéssel, itt halunk meg az úttesten, vakon, de aztán azt is mondtam magamban, hogy Gabikám, örömödben panaszkodsz, mert itt a napsütés, ez a kis ajándék erre a szép reggelre, és senki nem ütött el, lehúztad a szemüveged, hogy tudálékos, bölcs, Galagony pofát vágva átevickélj a Kertész utcán is, túléltük mindannyian, az ikrek is, te is, és süt a nap, süt a nap, örüljünk neki, és meg kell mondjam, teljesen igazam volt.

Aztán BKV-ra kellett szállnom, utoljára nyáron buszoztam egyet, kiváltságos dolog vagy szánalmas beszorulás, nem tudom, ez is, az is, ma villamosra szálltam, és előtte, eltelve még a nappal, a sétával, azzal, hogy a gyerekeim óvónője megölelt, amikor szabadkoztam, hogy tudom, hogy minden reggel elkésünk egy kicsit, de hát most is volt egy kis hó, tegnap meg a befagyott tócsa, amit megtaposgattunk, meg eleve későn indulunk, nevetett a fiatal lány, bátran ölelget, szeptemberben esett túl a covidon, és milyen jó lesz majd mindenkinek utána lenni, valami után, szóval merészen egy egész tízes gyűjtőt vettem, benne őrült-őrült buszos kalandozások ígéretével, régen vagy sosem látott utcák csalogatásával, vagy ha csak a Margit-hídon megyek át még ötször, oda-vissza, azt is elfogadom, csak süssön a nap, késsünk el megint, éljük túl az Akácfa utcát.

#379

Jó volt megírni az előző posztot, segített. Hogy vannak remek pillanatok. Igazság szerint sikeresen belesuttyantam a depresszióba év végére, éppen december 31-én csúcsosodott ki. Nem tudom, milyen igazából a depresszió, van-e igazából csak úgy magában depresszió, vagy csak emberek depressziója létezik, az én különbejáratúm olyan, hogy amúgy egész oké minden, ha el tudom kezdeni a dolgokat. Viszont az elkezdés valami rettenetesen keserves, és nem húzódozom, nem elkenem valamivel, hanem a semmi tart ilyenkor fogva, tényleg egy gödör, amiből kikászálódni nehéz, lehetetlennek tűnik, meg aztán minek is, mivel nem vagyok benne biztos, mi fogad kint, így inkább ezt-azt, amit elérek, berántok ebbe a gödörbe, és valahogy, nyilvánvalóan szarul, beszűkülve, folyamatosan gödör alakúvá torzulva, de elvegetálok. Aztán ha sikerül erőt gyűjteni, kimászom, és akkor minden működőképes, nevetgélek másokkal, nekilátok a wc felmosásának, felöltözöm, és elmegyek a boltba, és néha ez az erő kitart alvás után is, és még másnap is visz a lendület, amíg újra nem gördülök bele az eleinte csak enyhe, majd egyre meredekebb lejtőn a gödörbe. Mindezek szimbóluma a mézeskalács lett idén. Még 23-én kevertem össze kapkodva a tésztáját, egy éjszakát állt a nyolc kis cipócska, hogy 24-én délelőtt az egyiket kinyújtsam, és süssek sütit a családi karácsonyra. A maradék hét cipó azóta is a hűtőben vár a csodára. 24-én este tettem félre a deszkát, a süteményformákat, hogy akkor majd. És néhány napja jöttem rá, hogy amelyik szaggatón maradt egy kis tészta, az szépen bepenészedett, egy adag penészes szar mellett élek napok óta, kidobtam hát az egészet, a hét kis cipót még kerülgetem, emlékeztetnek, hogy vannak itt dolgok, betemteni való gödrök, vagy ha csak egy kicsit megemelem az alját, már az is segítség lenne, amikor majd ki kell másznom. Lehet, a tészát kellene beledobálni, aztán rákenhetem, hogy egyszerűen beleragadtam a mézbe, a vajba.

31-én már csak feküdtem, de tudtam, hogy nagy a baj, és kollégámnak írtam korábban, hogy mivel a felesége mindenórás, ha van kedve, még gyorsan társasozzunk egyet online, így köszönhetően saját időutazó, azaz korábbi énemnek, számítottam rá, hogy aznap valami még kimozdít, habár aznapi énem utálta előre az egészet. De aztán kollégám írt, hogy változott a program, mert a gyerek megszületett. Igaz, nem így tervezték, igaz, otthonszülés volt a tervben, de úgy, hogy legalább egy bába ott van, viszont minden gyorsan történt, így a felesége fél óra alatt megszülte a babát, akit a kollégám, B. segített a világra, tartotta, amíg a két nagyobb gyerek (a legnagyobb sincs még 5), a lakás másik végében könyvet nézegetett. Társasozás helyett végül virtuális tejfakasztó lett, és örültem, hogy odaülhetek a gép elé koccintani B.-vel és másokkal, ismerősökkel, idegenekkel, a feleség aludt, a nagyobb gyerekek aludtak, velük aludt B. apja, aki szerzetes, közben az újszülött felsírt, és amíg mindenki aludt, a kollégám, B. kihozta a fél napos fiát a kamera elé, és mi koccintottunk rá is, hát így, talán megsütöm azt a tésztát, nincs, ami megromolna benne, ha jól van tárolva.