#131

Na még egy téma. A nyilvános szoptatás flashmob.

A nyilvános szoptatás egy dolog, lehet szeretni, lehet támogatni, lehet utálni, visszataszítónak találni, hajrá. A magam részéről a legkevésbé sem zavar, én is csináltam ilyet, de az ikrek mozgékonysága miatt egy idő után nem igazán ment, tandemszoptatás nehézkes, a szimpla alatt meg az éppen nem fogyasztó fiú elkódorogna. A témában (és más kanyarodásokban) nagyon tetszik ez a poszt.

Én igazából a flashmobra érkezett reakciókon facsarodtam el. Hogy ebben az országban meg mi magyarok meg a néplélek satöbbi, szóval hogy ha valakik, egy ad hoc csoport kiáll egy érdek érvényesítése mellett, méghozzá másokat nem bántva, nem kényszerítve, korlátozva (jó, persze, a kivillanó szoptatós mellbimbók látványa durva belekényszerítése az ártatlan szemlélőnek holmi nemkívánt érzésbe), ügyesen, gyorsan megszervezve, akkor az emberek java, legalábbis a tollat ragadók java nem ám örülne, hogy baszki, hát tényleg, hát így kell ezt, és majd mi is, a Majdnem Postatiszta Bélyegeket Gyűjtők Köre meg a Legyenek Nagyobb Betűvel az Utcatáblák mozgalma, majd mi is sarkunkra állunk, ha szívatnak a hivatalok, packáznak a kereskedők, de jó, lopjuk el a módszert, kösziköszi kedves undorító szoptatósok, lám, mire nem vagytok jók, mégis egy oldalon állunk, a civilek oldalán. Nem. Itt sokan csak arra gondolnak, hogy jaj, de jó, itt az alkalom, hogy önmagam definiálhassam úgy, hogy mi szar szerintem, mi nevetséges, idiótaság, időelbaszás, persze a másik emberje ideje baszódik el, de hát nézzétek már, mekkora egy hülye, és undorító is, juteszembe, hát úgy kell neki, sőt úgy se.

Például volt olyan ember, aki azért ment el a flashmob event felületére, hogy leírja, hogy ok, de miért kell nyilvánosan szoptatni, amikor ő így meg így csinálja. És nem trollkodni akart, hanem elmondani, hogy ő nem. Akkor érkezett pár admin, és kivezette a teremből, elmondták, köszönik az érdemi hozzászólást, de ez a felület amúgy arra van, hogy hol, mikor, kik stb. Aztán már nem követtem az eventet, mert láttam, hogy még többen, még acsarkodóbbak érkeztek, középiskolások pornóképeket posztolgattak, kell ez a francnak.

Nagyon felzaklatot, mert egyébként is felzaklat szinte minden hír mostanság (meg egy ideje), és amibe még kapaszkodom, az a civil közeg, hogy még van élet itt, ha van egy Lumen, ahol Youtyúk tojást lehet venni, van Hellóanyu, ahol lehet szoptatni is, és van pótpelus a wc-ben, és van ezer program, könyvcserélde, börzék, adományhelyek, és van Hokedli, és van Szimpla Háztáji, jó ebédmenük. Mintha a mikrovilág rendben lenne, és én tetszeleghetek, hogy fair trade a kávém, és szelektíven gyűjtjük a szemetet, és natúrszappannal mosakodunk, a fiúk meg semmivel, csak vízzel, és mindenkivel kedves vagyok a játszótéren, és elmesélem ezredszerre is, hogy ikrek, és nem, nem tudjuk, egypetéjűek-e, de szerintünk nem, mert nem egyformák. De ez kevés, mert akkor is jönnek, hogy ők nem így csinálják, és dögöljön meg, aki mégis úgy, és nap mint nap jön idegborzoló cikk, kijelentés a médiában, amitől a pofámról leég a bőr (és persze ott vannak a kijelentések végrehajtásai), és azon gondolkodom, mit kellene még tennem a maradék szabadidőmben (minuszos idő persze), ha már a védőnőnek ingyen odaadott megmaradt bébikaják, cuccok és a bio babakeksz nem elég, hogy ne szégyenkezzem mások gyűlölete, uszítása miatt. Azt hittem, elegendő, ha valamiféle helyes életre törekszem.

#130

Szóval a gyerekvállalásról. Fut végig a téma a neten, nagyon tetszik Isolde írása róla, és Monáé is, lassan már nem is aktuális, csak én vagyok lemaradva, de akár a kisvárosi lokálpatrióta lapocska, ahol el lehet sütni még a Facebookról leszedett hónapos-éves karikatúrát, itt ezen a blogon még ér elővenni bármit, bármikor.

Szóval a gyerekvállalás. Mindenki tegye saját kedvére, ez természetes szerintem. Bármiféle nyomás szinte bizonyosan az élet(ek) elbaszásához (illetve az elbaszáshoz, majd annak jóvátételére szánt rengeteg macerához) vezet. Még akár nyomás nélkül is elkanyarodhat erre az ember élete.

Én csak a saját történetem látom, ismerem, de még azt sem értem teljesen. 35 táján még nem ismertem gyerekeim apját. 38 évesen még nem voltam terhes. 39 évesen két gyerekem volt. Most 41 múltam, és habár minden családtag látja, hogy igenis nagy szívás ikreket nevelni, főleg akkor, ha a szülők másika rendhagyó időben, rendhagyó mértékben dolgozik, azért van, aki be-bepróbálkozik, hogy lesz-e folytatás. Szerencsére a nyomás nem nagy, inkább egy szemtelen légy hatását kelti.

Hogy mi történt volna, ha korábban bekapom azt a bizonyos szemtelen legyet, nem tudom, talán előbb fut le néhány folyamat, és változom meg, de nem akartam terhes lenni, rettegtem a gyerekektől, féltem kettesben maradni egyel is, féltem megfogni, nem lehetett megkérni, hogy gyerekekre (unokaöcsémre, húgomra) vigyázzak, egyszer mégis rászántam magam, éveket öregedtem, nem volt áttörés, nem ment utána sokkal könnyebben, csak éppen tudtam, képes vagyok rá anélkül, hogy megölném a gyereket, de nem hajtottam az újbóli megtapasztalást. Ezen felül nem is igen érdekeltek, a család tagjait szerettem, mert ők ők, de csak azért, mert valaki gyerek, nem tudtam nyitottsággal, érdeklődéssel ránézni, idegen volt, aki aranyos tud lenni, de macerás vele lennem, szót értenem. Mindez olyan erős fal volt, hogy rengeteg aspektusát nem is gondoltam át a gyerekvállalásnak, bőven elegendő volt, hogy repedéseket találtam a téglák között, illetve az lendített tovább, hogy amint éreztem, akár fontos is lehet számomra a gyerek, képes lehetek arra, hogy igazgassam, támogassam az életét, akkor I.-vel megbeszéltük, és végül arra jutottunk, próbáljuk meg, ugyan mi történhet, maximum kísérletezünk pár hónapot, évet.

Aztán ugye ez lett, és meglepve konstatáltam, hogy a legtöbb hidegzuhany, a legnagyobb változások, rádöbbenések egyáltalán nem az ikes lét velejárói. Mindenféle közösségekben, fórumokon, Ringatón, elmélyültebb beszélgetésekben előjön az, mennyire átalakult az ember élete a gyerek után, hogy az ember döbbenten nézi magát, miféle másik lény kel ki ebből a bebábozódásból, a bábon belüli elfolyósodásból, újraépülésből. Többen beleszakadnak ebbe a munkába, szülés utáni depresszió hónapokig, elszigetelődés, elhanyagolódás, nem a test, nem a haj, a köröm, hanem az egész lét elrongyolódik, jó az úgyis, mindegy.

Engem elzárt az erre felkészüléstől a fal, utána a fal felrepedezésének csodálása, az ikerterhesség fizikai súlya, és a szerencsémnek, a jó közegnek, a jó helyszínnek, jó embereknek (akik jókor nyújtottak kezet) köszönhetem, hogy kilábaltam, azaz lábalok folyamatosan. Meg annak, hogy lábaltam már ki mélypontról, így volt némi hitem magamban, hogy nem kell feltétlenül szar életet élnem, inkább legyek hisztérika, sárkány, csak alakítsam én is a korlátaim, a világot magam körül. Szerencse voltaképp ez is, miközben persze a sárkányság tudata is egy újbb teher, akár az eltemetni szükséges régi lomoknak kiásott gödör földje, azt is el kell valahova tüntetni, holott már nem lesz semmi ugyanolyan.

Mindezek után mondom, hogy egy kurva jó dolog az életemben a gyerekvállalás. Sőt nem csak mindezek után, hanem azok után, hogy napra nap rám zuhan a halandóság, az enyém, az övék, félek, hogy ezt majd számon kérik tőlem, hogy meghalni jöttek a világra, de aztán bízom abban, hogy előtte még rengeteg jó dolgot csinálnak, tapasztalnak, alkotnak, és lesz valami olyan világképük, ami segít nekik a halálban is, szóval persze bízom, hogy jó emberek lesznek. Nagyszerű érzés nézni őket, ahogy más metódussal feszegetik a dolgokat, az egyik zárakat piszkál, be tud kapcsolni játékokat, a másik megismeri a polcok, szekrénykék struktúráját, és ügyesen mászik beléjük, rájuk, az egyik fogja szépen a kezem, ha sétálunk a játszótéren, a másik alig bírja tartani, rántaná ki, az egyik csak a fejét nyomja nekem alváskor, szinte alig ébred éjjel, a másik, aki nem adja a kezét, éjjel többször kell, át kell ölelni, akkor bevackolja magát, úgy visszaalszik, az egyik bohóckodásból kifolyatja a száján a kaját, a másik ezen nagyon sokat nevet, az egyik pedig azon, hogy a másik elbújik a kanapé karfája mögé, majd elődugja a fejét.

Az én életem is teljesedik, új mélységek és magasságok nyíltak meg, amelyeket be kell járnom. És ha nem azt nézem, hogy a napi dolgok néha ijesztő Szküllák és Kharübdiszek (jajj, rettegek a játszótéren, rettegek az életükért, idegbeteg anyuka vagyok, ez is egy újabb poszt), hanem úgy egészében, akkor ez a szűk másfél év (plusz a terhesség, jó, csapjuk hozzá), az valami. A múltkor volt egy munkahívásom (munka, ez is egy poszt), egy idegennel beszéltem, és az idegen elkezdett fölényesen humorizálni: pl. rissz-rossz vicceket szúrt be az én kedvesen, de komolyan előadott mondandómba, ez teljesen lekezelő volt, mintha az én mondataim voltaképp félig hallva is bőven elegendőek, kösziköszi, ugorjunk. Na, és közben azt gondoltam: “Ó, te pöcs, hát komolyan ennyire fontos megmutatni, milyen nagyszerű, laza ember vagy, aki persze felettem áll a hierarchiában? Hát tényleg erre van feltétlenül szükséged? Gratulálok! Én meg ikreket nevelek, és már a reggeli kávé előtt két szaladgálót vakarok ki a szarból, szóval igen, nyugodtan vágj közbe, pontosan tudom, hol van ennek helye az életemben, és hol van az én helyem.”

U.i.: Közben a zuhany alatt ugrott be, hogy ez a fal fogalom elég megtévesztő. Nálam a rettegés a gyerekvigyázástól, a felelősségvállalástól egértelműen gond volt, olyasmi, ami eltért attól, amit normális énem részének gondoltam. Az viszont, hogy nem volt izgalmas a gyerekek társasága, szerintem egyáltalán nem volt megoldandó probléma. Másnak sem lenne a fal feltétlenül kilátáselrekesztő, lehetséges, hogy az épület teherhordó része, és az a normális számára, ha nem akar gyereket.

#129

Különös egy zöldséges az út szélén, kint ácsolt tető alatt idénygyümölcsök a földekről, bent a szokásos, répa, avokádó, csokiszelet, a bódé mellett kis udvar, benne tekintélyes méretű gatyás kakas, a Gyuri.

– A férjemé – mondja az eladó néni -, azt szokta mondani, más nagy terepjárót vesz, hogy ha, na értik, én meg kakast!

(“Te, ez most lekisfarkúzta a férjét? Vagy éppen ellenkezőleg? Angolul viccesebb lenne.”)

A bódéban megszokjuk a félhomályt, ott egy kávéfőző, párnás kávéval, mellette a falon kispolc, számtalan koton kapható. Bizonyára megvan az oka.

És a zen eper yin és jang kukaccal.

IMG_20150523_141635

Persze bent van a csőben még pár blogposzt, például a nyilvános szoptatásról és a flashmobról, a munkámról, a gyerekvállalásos témáról Mona és Isolde blogjposztja kapcsán. Kellene idő. De nem, most fogadom, hogy ma az egyiket megírom. Mintha lenne tétje.

#127

Nap mint nap gyerekzenéket hallgatunk, és bevallom, szembemenve a válaszkész neveléssel, sokszor élek a Youtube áldásával. A fiúkat nem érdekli a film, de imádják a kedves, ismerős zenéik videóit. Van egy kis szék, három lábú, Ekete pekete, Én elmentem a vásárba, ezek a menő dalok. Néha jópár nap eltelik, míg újra szükségem lesz arra az 5-10-20 percre, amit a Youtube ad, néha egymás utáni napokon is rákényszerülök. Szerencsére a fiúkba be van építve a biztosíték, csak bizonyos ideig érdekli őket még így is a képernyő, minden más érdekesebb lesz, de egy kávé, egy teregetés, egy sírdogálás, egy hasmenés elfér.

Ráadásul egészen remek dalokat fedeztem fel, a Kaláka javarészt kimaradt (persze, ismertem, ahogy mindenki, ahogy a Weöres-versek is ott vannak az emberekben), most pótoltam, nagyon kellemes. És mindenféle beugró zenekarok, dalok, klippek lopták be magukat a szívembe.

Ez az egyik kedvencem:

 

Micsoda filmes képkockák!

Ezt is nagyon szeretem, csak a dallama és az énekesnő arca miatt, no meg táncos lábú dal ez.

És ez is remek tőlük:

Ez sajnos gyenge egy szöveg, de a klip! A Macska! A serpenyő! A csáp pofozgatása! A tésztaszörny megregulázása!

Ettől mindig elérzékenyülök, pedig két fiam van. Baszki, van két fiam!

És amikor még jobban elérzékenyülök, az a Kaláka meglepetéskoncert, amikor tényleg a két lány énekelte el az apának:

Ez meg olyan vidám, kis késsel én is benne ülnék, egész nap tündérkednék:

Ezt meg az én kedvemért hallgatják néha a fiúk. Holott először miattuk raktam be valami Palya Beát. Mert ő is kimaradt.

Ezt a dalt azóta egyszer a játszótéren hallottam, másik édesanya dúdolgatta félhangosan, magában. És még egy kalimbát is beszereztem, sajnos hamis vagy disszonáns, nem minden hangja illeszkedik a sorba, vagy én nem tudom kezelni, de még így is olyan jó, hogy itt van az asztalon. Jó éjt mindenkinek!

#126

Kemény könyvet olvastam a héten, némi részlet róla a podcastban, de ahogy máskor, most sem volt sem időm, sem kellő összeszedettségem, hogy megtaláljam a fontos mondatokat.

Mondjuk könnyen lehet, a heti könyv esetében egyébként is beletörne a bicskám a feladatba. Most is csak egy morzsáján rágódom: a főhős apjának halála pár mondat csupán, de éppen e homályossága, illetve a megvilágított momentumok miatt erős. Az apa halála előtti napon öntudatlanul (?), delíriumban (?) meztelenül mászik kint a kertben, maga után székletcsíkot húzva, majd később rádöbben helyzetére, visszajut a szobájába, családja bocsánatáért könyörög, de végül senki nincs mellette (mert senki nem elég erős?) az utolsó 24 órában, egy becsukott ajtó mögött agonizál üvöltve, míg a felesége és a két gyerek kint vészeli át az órákat.

Esezmbe jutott, amikor szültem. Elfolyt a magzatvíz, emiatt Tenna betétet használtam, amíg beértünk. Utána le kellett vetkőznöm, lefeküdni a szülőszobában az ágyra, és roppantul zavart, hogy közben szivárog a magzatív, meg is jegyeztem a nővérnek, aki legyintett. Erre vannak ezek az ágyak. Összekenni, összevérezni. Nem csak mert mosható, kifőzhető minden ágynemű, hanem mert az ágy alatt egy tepsi van, speciális kialakítású maga a bútor. Nem maradtam benne, nem vajúdtam, nem tudom, mi történik akkor, és hogyan, de a műtét után, az őrzőben megint átéltem azt, hogy dolgok dőlnek belőlem, nem tehetek semmit, itt mindent összekenek, összevérzek, derék alatt nincs testem, akár be is szarhattam, nem tudhattam. Mindemellett látogatók lebzseltek a szomszédos ágynál, az intimitás eltolódása, a testnedvek megosztása, megmutatása egyre természetesebb lett. Nem volt más választás ugyanis.

És így fogunk meghalni, nem sok választást hagy nekünk a helyzet. És a fenti könyv fenti mozsája kapcsán eszembe jutott, micsoda abszurditás méltósággal meghalni. Életem legnagyobb veszteségét élem meg, magát az életet vesztem el, és viselkedjem szépen? Mint Akhilleusz, az a fontos, miféle hírt hagyok magam után? Nem. Nekem ez nem fog menni. Az lenne a méltóság, ha úgy fejezhetném be, ahogy képes vagyok, és erre fel lennék készítve én is, és az is, aki mellettem ül. Akár az irgalmasrendi apácák, akik fogják a haldokló kezét, rendben van, minden rendben, beszartál, semmiség, köszönj el, köszönj el a testedtől, köszönjön el a tested, ez így megy, akár a születés, izzadsággal, szarral, lecsupaszított fizikai léttel, fájdalommal, amit enyhítünk, ne félj, ahogy csak lehetséges.

De persze nagyon nehéz ez, mert nagyon félek, félnek az emberek, és ahogy írom ezeket a sorokat, azt hiszem, na, ezzel az ősi mágiával, ezzel a vizsgálgatással, levegőre hozással megint távolítottam a saját halálom. És annyiból igaz is, hogy most megint elkerülöm a témát, vissza a víz alá, az akvárium aljára, a romos korsó mellé, a gömbmoha és a tündérhínár közé.