#407

Ma elmentem egy Ultrarövid Terápiára, ezt néztem ki elsőre magamnak, tudatában annak, hogy ez kevés lesz, de gyors tüneti kezelésnek akár jó is lehet.

Nagyon intenzív volt, amennyi ebbe a bő másfél órába beleférhet, az benne volt, megviselt, megkönnyebbített, és hagyott egy űrt is, a vágyakozást, hogy jó lenne még máskor beszélni, megmagyarázni dolgokat, rájönni, nos, erre nem kaptam választ, ez nem ennek a metódusnak a része. Még ülepítem, mit is, de keresem a következő lépést. Talán a mai terapeutának írok, de lehet, hogy éppen nem ő lenne a jó, nem tudom.

Az nagyon érdekes volt, hogy ebben a sűrű időben meg lett idézve apám is, mint jelenlévő, és nemcsak vele, de helyette és kicsit rajta dolgoztam, az ő története is alakult. Leegyszerűsítő konyhapszichológia, de mintha mi lennénk az a generáció, aki már érti a terápiát, a létjogosultságát, és megérti az előző generáció kihagyott terépiáját, és már figyel a következő generáció, a gyerekek terápiájára, és három zsákot is cipelünk, én nem tudom, ez régen hogy volt, egyszerűen csak ittak az emberek, mint apám, vagy Zolát és a Bruddenbrook házat olvasták, Szabó családot hallgattak, Szomszédokat néztek.

Anyám egyébként jól van továbbra is, és ez is elhangzott a mai alkalmon. Hogy ez fontos, hogy jól van. És két hetet jártak már az ikrek iskolába, és lekopogom, nem betegek, és nagyon erős megkönnyebbülés nekem, hogy most az omikron dúl, ha el is kapjuk, akkor egy hét múlva sanszosan mehetünk vissza iskolába, dolgozni, és egy hét alatt nem lesz olyan változás anyámmal, amit ne lehetne egy karanténban nyugodtan végigülni. Részleteket nem is nagyon szeretnék többet ide írni, lesznek még biztos sokkoló hírek (bár az, hogy rosszindulatú, az már szinte ki van mondva), idegesítő várakozás leleltre, reménykedés műtétre, kórházi agybaj, de elkezdett az egész darabolódni dátumokra, teendőkre, és már bejött a szervezkedés február végére, hova foglaljunk családilag asztalt, hogy megünnepeljük a születésnapját. És nekem pedig el kellene jutni alsóneműt venni, fodrászhoz, az ikeknek nagyobb benti cipőt venni, nincs menekvés. Szerencsére.

#406

Ebben a posztban nagyon intim és súlyos dolgokat szeretnék leírni.

Anyukámat nagyon szeretem, egész életemben védtem. Ismerem a hibáit. Ő most egy idős, 78 éves néni, aki a Pennybe jár akciós csibefasírtért, és Terefere magazinban fejti a keresztrejtvényt, és elfogadta a Jobbikos képviselő vászonszatyrát, és hordta is, tudja is ő, ki ez, a szatyor jó. Nagyon megcibálta az élet. Egy bántalmazóval élte le sok-sok évét, szült négy gyereket, lett hat unokája, és mire meghalt a bántalmazója, már nem tud másképp élni, mint sajogva, hiányolva apámat. Mi is hiányoljuk apámat, és azt is, aki lehetett volna, de már sosem lesz. Minden intim dolog, amit leírok róla, csak az anyám védelme. Az én ép eszem védelme is egyben. Kérlek, vigyázzatok rá.

Karácsony után jártunk nála a gyerekekkel. A kis panel folyosóján nekiütköztem, és ahogy a vállát fogtam, valami furcsát éreztem a kezem alatt. Nem emberit, De mi az. Anyám melltartója? 78 éves idős néni testéből ez mi? Nem volt idő megkérdezni, nem volt bátorság, nem így vagyunk, nem így van ő, nem ölelkezünk, én sosem tudtam, csak az ikreket jól. De már ez mérgezett, ez a távolság, hogy nincs közöm a testéhez, nem ismerem, nem kérdezhetek rá, és mi volt az, mi a fasz volt, mit éreztem, hogy kérdezzem meg. Az ő testében nőttem, és most ennyire idegen, ennyire nem férhetek hozzá. A testvéremhez vittem át a gondom, a legnagyobb öcsémhez, de már ettől is rettegtem. De valahogy elnyökögtem, hogy mit tapasztaltam, és tudtam, ő másnap kimegy anyámhoz, rákérdez, ezt ígérte. Figyel. És igen, egyébként is, vegyük rá a mamát, hogy most már figyeljen ő is, menjen laborba, menjen néha orvoshoz, engedje meg magának azt, amit apám folyamatosan kikényszerített magának.

Másnap hívott öcsém, hogy igazam volt. Hogy van ott valami. És lassan kibomlott az egész. Hogy anyám egy daganatot növeszt hónapok óta, és takargatja, leplezi, és nem mer beszélni róla, és nem akart beszélni róla velünk sem, és nem fontos, és majd intézi, hagyjuk rá, és telefonok, és gyengéd kényszerítések után elment az sztk-ba, ahol végül csak egy laborbeutalót kért, mert sokan voltak a folyosón, de újabb telefonra sikerült rávenni, hogy hívja ki magához a háziorvost péntek délutánra. Addig még bármi lehetett volna, addig még azt is elhittem, hogy a harmadik oltás reakciója. Bármi. Lipóma. A háziorvos azonnal kórházi kivizsgálásra küldte. Nem lipóma. És ma volt labor, röntgen, jövő héten mammográfia, mintavétel. Talán műthető. Nagyon szeretném, hogy műthető legyen. Hogy “csak” ennyi legyen.

Én most bejelentkezem terápiára, mert mérhetetlenül, borzalmasan bezuhantam. A testi távolságtól, a jogosulatlanságtól, attól, hogy anyám NEM MERT SZÓLNI. Abba kapaszkodom, hogy ő most jól van, nem fáj semmije, jóízűen eszik, iszik, és habár mára virradóra csak pár órát aludt, félt a kórházi vizsgálatoktól, de velünk, a gyerekeivel együtt bele mert végül vágni ebbe az egészbe, ahol meg fog tudni dolgokat, amiket eddig elkerült, és amíg nem volt nevük, addig nem is léteztek. És most lesz nevük, és lesz időhatár is, és rengeteg teendő, és pisztrángot veszek anyámnak meg valami más finomságot, és jó, akkor kurvára nem lesz már Párizs koktélozva, de anyám egyáltalán nem erre vágyik, hanem a fagyasztóban megfelelő mennyiségű félkész rántott húsra és egy O betűs ötforintos érmére, mert az hiányzik, és nekem három O betűs is van, legközelebb elviszem neki. Most hétvégén egy kis amulettet hagytam ott neki, a földön találtam még Pesten, mindent észreveszek a földön, felszedek minden csillogót, ezt most neki vettem fel, Fatima keze, remélem, az O betű mellett segít ez is.

Itt a medál, Fatima keze, a papír másik oldalán anyám keze írása.

Szóval most összeszedem magam, hogy elhiggyem, még a rossz lehetőségek között is széles a skála, és sok-sok-sok év van még hátra, míg bármi gond lesz, és szabad nekem nevetni a kollégáimmal, és szabad nekem olyan rettegésszagúan ülni egész nap, ahogy ma tettem, és néha mégis nevetni, és szabad arra is gondolni, hogy igazából lehetne rosszabb, mert mi történt volna, ha benne nő, ha akkor tudjuk meg, amikor már a szenvedéssel jelez az, ami benne nő, azzal jelez, hogy már megakaszt dolgokat, és szabad nevetséges, vacak történeteket olvasni idősekről, akik gyilkosságokat nyomoznak, és alapvetően ugyanolyan gondjaik vannak, mint anyámnak, sőt, és meginni egy felest, és megírni és kitenni egy ilyen blogposztot.

#405

2022 egy rohadt gyomrossal indított, nagyon félek. Anyukám beteg, ez derült ki, lépni kell, és most már lépünk, és minden nap egy újabb lépés egyelőre a rossz hírek erdejébe, és nagyon szeretném elhinni, hogy csak befele lesz nehéz, és nagyon rövid lesz az út, és kifelé már könnyű lesz, mert látni, hogy ott már véget érnek a fák.

Kérlek, szorítsatok vagy küldjetek csít vagy amit kell, hogy ne féljük, hogy legyen életünk közben, mindenkinek, neki is. És utána is.