#143

Az van, hogy egy fekete lyukban élek: minden információt, élményt, ismeretet, fényt és hangot egyszerűen benyelek, és képtelen vagyok ebből bármit is megosztani. Kihagytam társasági eseményeket. Milyen jó a Facebook, elég csak átállítani a Yes-t Maybe-re. Sokat gondolok a barátaimra, azokra az emberekre, akiknek érdekel az élete, amennyire lehet, figyelemmel is követem azt, tudom, hogy nagyon jó lenne velük lennem, de nem teszek egyetlen lépést sem, hogy találkozzunk. Ez a poszt az, amit ki tudok valahogy küldeni az eseményhorizonton túlra, remélem, mindenki olvassa, akit szeretnék elérni. Még leszek, jövök, csak most nem megy.

Nincs dráma, nincs mélypont, elképesztően sűrű napok vannak, olyasmit élünk meg a fiúkkal, ami boldoggá tesz: napról napra bontakozik az emberi létük, tudatuk, talán ők maguk generálják ezt a borzasztó gravitációs erőt, ahogy szívnak magukba mindent, aztán olyan apró események történnek, hogy Marci kérésemre felveszi az eldobott kukoricacsutkát, az asztalra teszi, majd magától megy a tányérért, és azt is visszateszi az asztalra, valami belsővé vált, valami rend, igény, vagy hogy a boltban kisautót választanak, esetlegesnek tűnt az egész folyamat, de attól kezdve van tulajdonuk, addig minden cserélhető volt, azóta van mindkettőnek egy autója, amire vigyáznak, amit fognak séta közben, amiről tud a másik is, és visszaadja, sőt el sem veszi, csak ha nagyon érdekli. Néhány napja felfedezték a repülőket, ma már transzban nézték az eget, este itthon a ‘meséljetek a repülőkről’ kérésre roppant izgalomba jöttek, és a szoba plafonjára mutogattak, abba sem tudták hagyni, csak mutogattak, mutogattak, elfúló hangon dadogtak, hiszen ez elképesztő, dolgok ott fent, most nem, most ez a szoba, de napközben ott, ott. Mindezek olyan kis apróságok, amiket most így csokorban még elmesélhetek, de valójában az apjukon kívül nem lesz fontos senkinek. Nekem pedig egész napot beragyogó, mélységes élmények, mintha éveket élnék, olyan sűrű egy-egy nap, egy óra.

Még az olvasás az, ami felé el tudok kanyarodni, és nagyon örülök, mert jó könyveket olvasok éppen, de erről nem beszélhetek, mert ott a podcast, hallgassátok, annyit elárulok, hogy most három hétre előre olvasok már, mert hirtelen megtaláltam pár órát, amikor belefeledkezhettem vaskos és kevésbé vaskos, de szépséges könyvekbe, és fél óra olvasás minden nap egyszerűen kevesebb, mint egy nap három órányi.

#140

Ezt itt is Tapsinak ajánlom – igaz, nem fényezni akarom Budapestet, összevetni Párizzsal, csak az van, hogy mostanában itt, ebben a kis körben keresgélek, így könnyű megtalálni az apróságokat, mint egy rózsaszín koponyadarab.

IMG_20150802_185537

Ez meg a fentről lenéző férfi.

IMG_20150803_190519

Gyors rákereséssel ennyit találtam róla. Illetve még ennyit.

#139

Lélekhúrok rezzenései vagy valami ilyesmi lehetne a cím.

Merthogy mindenféle bölcs ülepedésekről gondoltam írni, ha a fiúk hagynak (Tomi fogzik és/vagy beteg, megint 40 fokos a láza, megint doki, aki semmit nem talál, még a végén én érzem magam túlaggódónak, de azért 40 fok, az sok, na), egyébként meg vicces, mert altatáskor jutott eszembe ez a poszt, akkor olyan szép, erős, tartalmas fogalmazás alakult a fejemben, volt már ilyen máskor is, mármint hogy aztán a gép elé jutottam, és három, nyári fogalmazásba illő mondat sült ki az egészből, végül hanyagoltam a posztot.

Szóval a lelkem. Az van, hogy amióta szültem, szoptatok, azóta borzalmasan ki vagyok szolgáltatva az érzelmi hullámoknak, különösképpen a meghatódásnak, elszomorodásnak, rettegésnek, együttérzésnek. Komikusnak hangzik, és van ennek komikus vetülete is, hiszen milyen kellemes sztereotíp reakció beteg kiscicák megmentésén sírdogálni, kisbabás-tápszeres gerillavideókon szemet törölgetni, csak az a gond, hogy ennél mélyebb a hatás. Nem tudok bizonyos könyveket elolvasni. Pl. érdekel egy kellemesnek tűnő krimi, amely néhány hónappal a világvége előtt játszódik, de ahogy belegondolok, hogy egy olyan világról olvasok, ahol másfél éves ikerfiúk élete még három éves koruk előtt befejeződik, elemi rettegés, mélységes szorongás fog el. Nem tudok bizonyos híreket végigolvasni – ehhez nem is kell semmit hozzáfűzni, sajnos rettenetes hírek jönnek szembe, balesetek, gyilkosságok, menekültügy, érintettek a gyerekek, és félnek, reszketnek, éhesek, meghalnak, ezt nem, nem lehet kibírni. És hiába próbálom kiverni a fejemből a képeket, újra meg újra elém tolakodnak. Nem tudok filmeket megnézni, ki van zárva a Saul fia, ilyesmi.

Az a gondom ezzel, hogy így a világ nem igaz, ez hamis, hazug, én nem szeretnék mindentől elzárkózni, de most olyan az élet, mint a lyukas fog gyökérkezelés előtt, minden azonnal érinti az ideget, marad a pépes étel, a semmi, a biztonságos falatok. nem tudom, vajon dolgoznom, kell az ügyön, hogy újra alkalmas legyek szembenézni a valósággal, vagy ha már nem szoptatok, nem töltöm teljes napom a gyerekekkel, elkezdődik egyfajta távolodás, akkor változik ez az érzékenység.

És amit ma, az altatáskor vettem észre: van ennek az erős empátiának jó oldala is. Szégyen, de bevallom, hogy van pár ismerősöm, akiknek Facebookos aktivitása kapcsán mindig fogtam a fejem: butának, sápítozónak, modorosnak, szerencsétlennek tartottam őket, akik megosztották a szerencsehozó lóhere fotóját, a dupla családi pótlékról szóló, lájkgyűjtő portálon megjelent cikkeket, akik kiírták, mikor mit főznek, és az néha pipicici volt rizibizivel a pociba. Igen, törölnöm kellett volna, ha nem ismerősként kezelem őket, ehelyett elitistaként szörnyülködtem, bezzeg én de okos vagyok, be jó. Szóval nem érzem már ezt irántuk. Tudom, milyen küszködéssel jár egy gyerek megszülése, nevelése, és abszurd, de ezzel együtt azt is jobban érzem, milyen nehéz, ha nem szül az ember gyereket, milyen lehet megörgedebni, milyen lehet nagyon fiatalon bizonytalankodni az életben, valahogy hirtelen rengeteget tudok a női létről, és szóval az az ideg, mely lebénít egy Pulitzer fotót látva, az máskor pedig olyan ingereket segít átadni, amelyekre eddig nem voltam nyitott.

És aminek nagyon örülök: kezdem elengedni azt a fajta bírálatok, amelyet pillnatok alatt hozok másokról, vadidegenekről az utcán, ha a testüket nézem. Ahogy nem szerettem a magam testét, úgy élveztem, ha máson láttam a narancsbőrt (én bezzeg nem mutogatom), a kivillanó muffintopot, az x lábakat, a vastag bokát, és mondhattam, hogy bezzeg én nem mutogatom, vagy bezzeg nekem nem ilyen, ez szerencsére jobb. Most, függetlenül attól, hogyan nézek magamra a tükörben, el tudom engedni ezeket az alkalmakat. Látom a másikat, de azt látom, hogy ő ilyen. Ennyi. X lábú, szép fogú valaki. Nagy hasú, elfáradt arcú. Nagy hasú, szépséges ruhájú. Szép arcú, szép hátú.

És mind nő. Vagy ha férfi, akkor mintha azt venném észre benne, amit hajlamosak vagyunk női attribútumnak gondolni. A megkomponált ruhát, a merész stílust, és még egy sztereotípia, de a Pride-on sokszor gyönyörködtem a meleg férfipárokban. Volt egy pillanat, erős giccs, de könnyű még most is felidéznem: üde, jóképű fiúk átölelik egymást, az egyik odahajol a másikhoz, megcsókolja, majd lehajol a velük lévő fekete, borzas kutyához, megborzolja a szőrét, a kutya nyakában szivárványszín tüllkendő. Olyan finom volt a mozdulatsor, olyan gyengéd, és olyan jól esett szabadon nézni a szépet.

Nem tudom, miféle áramlatok ezek, merre, hogyan kellene sodródni, nem nyelni sok sós vizet, elég levegőhöz jutni, naphoz, fülek a víz alatt, zúgás, nyugalom