#335

Azért a kreatív, munkás, dolgos, de mégis gyümölcsökkel teli napok részét képezi a trágyapakolás is, és el-eljön az a nap is, amikor másra se jut idő, csak azt lapátolni, teríteni. Ilyen csodás nap lett a hétfő, amikor is oviszünet volt, így kitaláltam, hogy elviszem a fiúkat az IKEÁ-ba. Metróval.

Bátor lépés volt, és hogy teljesen elbaszódott, annak minden okát ismerhettem előre, csak ugye. Mert az, hogy Marci már napok óta hamarabb kelt, mint én, az első körben inkább úgy zavart, hogy az a reggeli, kávéra elcsent fél órám is megszűnt, és még feszültebb voltam az egyedüllét hiányától. Vagy az, hogy hétfőre már két kemény, hőségben mászkálós napon vagyunk túl, szombaton Könyvhét hármasban, vasárnap Gödöllő tömegklözlekedve, nappali alvás nem fér be nekik, este túl pörgősek, hogy időben aludjanak, ebből is csak azt éreztem, hogy borzasztó kimerült vagyok a korai kelés, késői fekvés, örökös gyerekre figyelés miatt. De hát az IKEA! A húsgolyók (amiket nem is szeretünk)!

Marci lent a Blaha metróállomáson kezdett rosszul lenni, és amint felszálltunk a szerelvényre, szinte beájult az ülésre. Keletinél le, legyezgetés. A gyerek holtsápadt, a szája fehér, a másik nem érti, wtf, végül valahogy feljutottunk a felszínre, trolira tettem őket, az egyik nyeklik-nyaklik, a másik sír, mert megérti, hogy nincs IKEA, nincs semmi, megyünk haza.

Utólag összeraktam, hogy végül azért nem ijedtem meg igazán, és azért maradt megoldandó feladat, nem pedig egy elájuló gyerek drámája, mert hiába nézett ki szarul, valójában folyamatosan ásítozott, és nem ájuldozott, nem az eszméletét vesztette el, hanem el akart aludni. Ennyire készen volt. Azért utólag belegondolva meg is veregettem a vállam, hogy sikerült ebből a helyzetből szépen hazajutni egyedül, a trolin az ölembe ült, aludt volna, de végül végig duruzsoltuk az utat, és Tomi is megnyugodott, a troli kicsit mindig kaland nekünk, akik sétányira vagyunk szinte minden napi fontos helytől. Hazaértünk, Marci levette a cipőjét, megmosta a kezét, végig támogattam, lefeküdt, és aludt bő két órát. Felkelt, jóízűen betolt egy adag borsófőzeléket pörkölttel, és elmondta, hogy már jól van.

Aznapra volt egy fül-orr-gége kontroll időpontom is vele, magánorvosnál, végül merészek voltunk, és délután odavillamosoztunk kettesben, belekeveredve a 4-6-os pótlóbusz tömegébe, és mivel éppen a Corvin negyednél szálltunk volna le, és a megállóban olyan tömeg volt, hogy magában a villamosban haladtunk előre, hogy a legelső ajtónál szálljunk le, hát elindult velünk a villamos vissza. Szóval még egy kis séta, de Marci bírta.

Viszont hazafelé arra gobndoltam, belső, kisebb utcákon sétáljunk, és Marci remegett és rettegett. Húzta a kezem, húzta a bőrt rajta, szorongott, és minden ügyes megoldásom feletti megnyugvásom felülírta, hogy mennyire inkompetens is vagyok, hogy a gyerek egy utcával beljebb a körúttól retteg, még ha ott is vagyok, és nyugtatom, és csak ma reggel, amikor végre hétig aludtak, volt időm átgondolni, hogy a fiam széthullott nyilvános helyen, megborult a világa, nem csoda, ha most szorongóbb, és egy egyszerű villamoson ragadás is elbizonytalanítja, vagy egy idegen utca, és talán kevés a személyem arra, hogy megnyugtassam, de arra elég lesz, hogy ezt a szorongást apránként eltűntessük, addig pedig be kell érnem azzal, hogy húzza a kezemet, a bőrt rajta, és jön.

 

#334

Régen nem írtam, pedig jó idők voltak ezek. Jó, gazdag napok, volt alkalmam nem egyszer olyanokkal időt tölteni, akikel már nagyon szerettem volna, és ráadásul úgy, hogy a töltés maga is remek volt általában. A gyerekekkel egyre kalandosabb az élet, ugyan mindig ott lóg Damoklész kardja, hogy most asztmásodnak be, nem is, mert most, vagy most, de nagyon-nagyon élvezem, ahogy gyarapodnak, hogy egyre több dolgot tudunk megbeszélni úgy, hogy nem kell végletekig lebutítanom. Ma reggel Marci bejött a fürdőbe, amíg kikászálódtam a kádból, azt kérdezte, mi az, hogy szoros. Amint meséltem, már Tomi is ott állt, hallgatták, hogy ugye a cipő vagy a ruha meg a nyomás, de akkor beszúrták, hogy ők a hajókkal kapcsolatosan kérdik, és már át is evezhettem (érted, evez) más vizekre (érted), hogy tengerszoros, mi a közös stbstb. Pakolnak, tárolnak, aztán játszanak, és közben előjön mindenféle korábban elpakolt dirib-darab. (“Anya, mi az, hogy dérrel-dúrral?”)

A melóhelyemen most kicsit nyugalmasabb az élet, igaz, elkezdtem egy új feladatot, és kezdő vagyok benne, tehát újra át kell élnem, hogy folyamatosan javítanak, visszaigazolnak, bizonytalankodom, megkérdőjelezem teljes létjogosutságom, de felismertem már a mintát, és így megvannak ugyan ezek a pillanatok, de hamarabb elmúlnak, mint korábban ilyen helyzetben.

És az írás. Hát igen. Pályáztam, és nyertem, harmadik lettem ezen a díjon. Először eltemettem, amikor azt hittem, egyáltalán nem díjaznak, másodszor pedig, nos, igen, akkor, amikor az első helyezettet felolvasták ott, az átadáskor, és rettenetesen nem tetszett. Emiatt hirtelen az egész díjazás valahogy devalválódott, és a hétvégém egyik háttérben futó feladata az volt, hogy ezt feldolgozzam. Valamennyire sikerült. Pláne, hogy elolvastam a második helyezettet, és azt például jobban vettem volna elsőként, az is olyan történet volt, ami nem az enyém, hanem másfajta, de abban a másságban rendben volt.

Elfogadtam, hogy egy pályzaton egyáltalán nem az alapján bírálnak, ahogy én azt elképzelem, és ez a pályázat kiírójának szíve-joga. Ez olyan terület, ami az én hatókörömön kívül esik, ha előre tudom, rákészülhetek (pl. jelen esetben mozgalmibb, akltivistább szöveggel készülök, ha már a természet a téma), de egyáltalán nem biztos, hogy máskor, más befogadó esetében tudom ezt előre, vagy lehet rá hatásom, és ez így voltaképp jól is van. Írnom kell úgy, ahogy legjobb tudásom engedi, ez lenne a dolgom.

Elfogadtam, sőt inkább megemésztettem, hogy legnagyobb hibám, hogy nem érthető, mit írok. Bug vagy feature, ezt még el kell döntenem. A most díjazott szövegemnél megkérdeztem a három zsűritagot, jó nevű írókat, költőket, mit javíthatok, háromból egynek, egy kötött, tiszta verseket publikáló költőnek az enyém volt a befutó, ő semmit nem javítana, a másik, főleg enigmatikus verseket író lány elmondta, hogy több kulcs kellene az értéshez, a leginkább sikeres író csak mondatszerkesztéseket, egyebeket dobott be, összkép nem derült ki, azaz a végén megjegyezte, hogy egyébként gratulál, mert benne voltam nála a már nem is tudom miben, a jobbak csoportjában talán. Akkor most működött a homályos szövegem vagy sem. Kinek akarok írni?

Ahogy utaztam hazafelé Gödöllőről, és helyezkedett bennem a csalódottság, valahogy megjelent előttem az az idióta metafóra, hogy lehet az ember cakkos lelkű bölcsészlány, de azért jó, ha van melle, ha be akar pasizni. Primitív kis kamaszdolog volt, de azért megéreztem az igazságát is. Homályoskodom a sztorijaimban, és azt hiszem, ez a szellemi kaland elegendő arra, hogy majd a másik fél, az olvasó be akarja kebelezni a szöveget, de elbaszom, mert apám kockás ingje és zakója meg a felhajtott farmernadrág ad ugyan valami stílust, ha hordom, és valamelyest mutat belőlem, de ha nem csak kategorizálásra vágyom (ő olyan, ő az), hanem arra, hogy fel akarjanak szedni, akkor legalább láttatnom kellene, hogy a felhajtott ujjú ing mögött ott a csuklóm, a vállam, egy egész csontváz, hússal, bőrrel. És ha tovább vinném az írás és a női test párhuzamát, akkor most kiderülne, hogy van olyan sztorim, ami ugyan ruhában egész embernek tűnik, de nem látni még a nemét sem, ellenben ha leveszi magáról a túlméretes kabátot, akkor kiderül, a karcsonton nincs is hús, vagy cafatok fityegnek tartás nélkül a térd alatt.

Na, ez az, ami végül kikristályosodott bennem. Hogy lehetek homályos, de sokkal-sokkal-sokkal jobban meg kell írnom a fejemben azt a történetet, amelynek aztán csak momentumait villantom fel. Visszatérve a a kabáthoz: ha mozog benne a test, néha simuljon rá arra az addig nem látható mellre, és húzodjon vállban, ha a karok ölelkeznének, így jelezheti, hogy egyébként egy komplett lény, entitás van a hacuka mögött-alatt.

Keserves tapasztalat volt ez egy másik történetemmel kapcsolatban, a Gabo pályázatára írom már hetek-hónapok óta (ami kevéske időm tekintve nettóban nem is olyan sok óra), ott speciel sztorit szerettem volna átadni, nem csak egy lírai jelenetpárt, mint az Ízület novellámban, és végül akkor derült ki, mennyire nem megy át több eleme sem, amikor T.-nek elmondtam, pontosan mi is történik benne szerintem. Szomorú lettem, mennyire be vagyok zárva a saját fejembe, már megint, még mindig, de ez a két történet, a sorsuk egyben annyira mély átgondolásokra késztetett, hogy nem tudok jobb kifejezést, de hálás vagyok.

Az is felmerült bennem, hogy lehetek érthetetlen, homályos, adhatok kevés kulcsot az olvasó kezébe, ez az én szabadságom, de figyelembe vehetem azt is, hogy a sztorijaim egymással is kapcsolatban állnak. Hogy az első érthetetlen történet után egy másik ugyanúgy a semmibe mutat, de már két irányból látszik az a semmi, és minél többfelől kerülöm meg, állok meg előtte, annál jobban körbezárom, és adok neki körvonalat. Úgy képzeltem el magamban, hogy írhatok egy gömb felszínéről úgy, hogy pici darabjait ábrázolom egy-egy sztoriban, egy ilyen darab önmagában még nem jelzi, hogy mire is simulna rá, milyen testre, de ha több van, akkor kirajzolódik a gömb, csak nekem pontosan tudnom kell, miféle gömb is az, amit be akarok zárni a történeteim közé. Talán csak a saját fejem.

Gömb, fej, test, hát így áll össze az okoskodás valamivé, ami inkább egy asztalosműhelyet (Pinokkió?) idéz meg, de sebaj, ahol fát vágnak, ott hull a forgács, haha.