Micsoda este

A szomszéd apartmanházban valaki a Rocktérítőt hallgatja, ahogy kihajolok az ablakon, megcsap az il Bacio di Stile felől szálló konstans parfőm, bizony, az áruháznak tervezett, egyedi illat, amely minden helyiségét átjárja, de jut a szájtáti népnek is, akár a mesében a sült illata a pénz csörgéséért.

Amúgy meg:

Kitudjahanyadik mérleg

Rossz

• Néha teljesen kiborulok. Olykor egymást követő napokon is rám zárul a tömlöc ajtaja, a szobában üvölt a két gyerek, én éppen alkalmatlan vagyok arra, hogy szívemből másra figyeljek, mennék ki, csuknám be magam mögött azt az ajtót, de nem tudom megtenni, hiszen ha megtenném, hiába megyek ki, csukom be magam mögé a hangokat, azok ott várnak rám, sőt még erősebb kétségbeesés fogad, ha bemegyek, márpedig bemennék, ki más menne be, ha nem én, nincs itt más, és szívszorító, de ez a két fiúcska nem számíthat másra, csak rám, az egyetlen vagyok a világban, aki nap mint nap a létükön gondolkodik, aki próbálja őket és a világot összeereszteni okosan, persze ott van I., de ő valójában nincs ott, talán később, majd. Szeretnék valamit földhöz vágni, de csak a gond lenne vele, a macska belelép, úgyis én seprem össze, mert ennek a tömlöcnek én magam vagyok a foglára, kulcs a kezemben, de ez semmivel sem teszi könnyebbé a dolgokat, sőt. Hetente egyszer eljön a zokogás ideje, az legalább gyakorlati haszonnal jár, megkönnyít. Néha pedig emlékeztetnem kell magam, hogy a fiúk nem direkt csinálják, nem ez a szándékuk, hogy mellen vagy sebhelyen rúgjanak pelenkázás közben, hogy éppen akkor sírjon fel az egyik, amikor a másikat nagy nehezen elcsendesítettem félálomig, hogy fél hatkor keltsenek, nincs még szándékuk, csak elérni a sípoló zsiráfot vagy a karikát a földön, és még ez a szándék is nehezen teljesül, segítenem kell nekik benne. Nagyon közel vagyok, hogy felvegyem a kapcsolatot az Otthon Segítünk Alapítvánnyal, de még érlelem magamban, pontosan mire is kérném meg őket.
• A testem állapota siralmas. Kövérnek érzem magam, nem is a látványom aggaszt, hanem úgy érzem, mindenféle párnák, súlyok, lehúzó feleslegek vannak rám aggatva, amik meggátolnak a szabad mozgásban, a szabad öltözködésben. Ez a többlet sajnos nem is a terhesség hatása, azaz közvetve persze az, egyszerűen túl sokat ettem, és nem mozoghattam: seggre híztam és combra. A szigorú diétának vége, a dokim szerint nincs értelme, úgy legyen. Viszont igazi, komoly diétákra sosem voltam képes, túl örömteli az evés számomra, minden fogyásom, formálódásom a mozgásoknak köszönhető. Jó lenne futni egyet, jó lenne tornázni, alaposan megizzadni, elfáradni, de ez annyi mindent feltételez, pl. azt. hogy nem vagyok halálosan fáradt már a mozgás előtt, illetve a szoptatás még mindig visszatart.
• Bármely random kiválasztott politikai témájú újságcikk.

Jó

• Ikres fórumon viszont sokat tanulok a helyzetről. Kaptam pár skálát, amin végre megkereshetem magam, és tologathatom a csúszkát. Már látom, mennyire szerencsés vagyok, pl. a fiúk szép súllyal születtek, nem kell fejleszteni őket, vidámak, ügyesek, sokat nevetnek, egymásra, egymással is, de szerencsés vagyok, mert kiderült, a hasam sem lett nagy (legalábbis másokhoz képest), és még van ideje alakulni a testemnek, a terhesség hatásait levetni. Azt is látom, hogy sokkal többen élnek napirenddel alakított napokat, míg nálunk az igény szerinti szoptatás megy, az együttalvás is, bár ezt most picit alakítani fogom: habár szeretek velük aludni, de egyszerűen kicsi a franciaágy, így a kiságyaikat üzembe helyezem, és az első szoptatásig ott alszanak majd, én pedig végre kinyújtózhatok az ágyban, legalább egy-két órát. Persze ki tudja, hogyan fog menni. Jó lenne olyan nevelésről szóló könyv, ami ikres családban használható, amit segítésgként kezelhetek, amikor marcangolom magam pl. a figyelemelosztásom módján.
• A fiúk napokon belül fél évesek, hétvégén almalevet kapnak. Ünnep ez nekem, mert leszámítva néhány zeneszámot, amit végig kellett hallgatniuk (haha, Kispál persze, aztán volt Die Antwoord, és a True detectives főcímzenéjét is megkapták párszor már), ez lesz az első igazi alkalom, amikor valamit kiválasztok a világból, és átadom nekik, kipróbálni.
• A szekrény, a szekrény! Öcsém proaktívan bejelentkezett, feljött, és néhány óra melóval félig összerakta, új lukakat fúrt, kipiszkálta a beletört tipliket stb. A gyerekszoba kezd gyerekszobaszerűvé válni, és ha még az IKEA vidám mintás csomagolópapírját is kibontom, és valamivé szétvagdalom, akkor dekorációt is kap. (Tőlem ennyi telik, ha díszítésről van szó. Csomagolás esetén pedig sajnos még kevesebb.)
• Csak óvatosan, halkan írom le, néha nem 3, hanem 4 óránként éheznek meg a fiúk. Hova tovább?

Mese

Vagy az is, ráadásul nem is tudom, fikcióként szeretném-e.

Feladás +1 – A privát szféra feladása

A pénz, a tér és idő feladása helyett egy új pontot lettem kénytelen elővenni, mert míg előbbi három alapszinten, a mindennapok síkján módosít, a közüggyé (értsd közösségi üggyé) válásom hatása lökéshullámokban ér el, és most éppen elkapott egy ilyen hullám, visz magával.

Új az érzés, pedig megszokhattam volna, mert terhesként is mindenki kincse voltam. Főleg az utolsó napokban, amikor macskát műttettünk, H&M babaruhát próbáltunk vásárolni, és én a mindenórás terhes nő pozíciót szemmel látható módon, letagadhatatlanul és önkéntelenül elfoglaltam, aztán ki-ki a maga módján reagált erre, de szinte mindenki reagált valahogy. Ám akkor még egy voltam, és szerencsésen nem osztható. Akkor még tőlem kérdeztek intim kérdéseket, és magukról árultak el bizalmas dolgokat az engem megállító ismerősök, a zöldséges, a bolti árus.

Most viszont, a két gyerekkel már nem csak felnőtt vagyok, aki megáll a maga lábán, ha el is tolódott a súlypontja. Most az a felnőtt vagyok, aki annyi mindent ad fel éppen, és ezt a feladást sokan átélték korábban. Kiszolgáltatott a terhes nő, de a kisgyermekes anya még kiszolgáltatottabb, mindez még több kezdeményezést indított el.

Csavargatom a szavakat, holott roppant egyszerű dolgok történnek: már a hatodik nővel tegeződöm össze a lépcsőházban. A harmadikról É., akinek két hete születtek iker unokái, a földszintől K., akit házmester-szigorúnak képzeltem el korábban, holott. Szemben vele a sarokban M., aki magáról annyit mondott: “a beteg gyerek anyukája”. A gyerek egy fiatal, Down szindrómás srác. Az új szomszédék Svejcből, hamarosan visszaköltöznek, csak valami nyugdíjügylet miatt bérelnek lakást itt fél évre. Cs., akinek éppen olyan a dekoltázsa, ami nekem tetszik, a szálkás, szinte csontos mellkasból indul ki két látható puha, szép domb, minden szexuális töltet nélkül tetszik az ilyen, Cs. egyébként érett (nálam mindenképpen érettebb, ha nem is feltétlenül idősebb) nő. A korábban már megismert nők is tovább léptek a zónámba befelé.

A másik különös jelenség az, hogy emberek megállítanak az utcán. Általában nők. Valójában mindig. A gyerekeket nézik, mosolyt akarnak kicsalogatni, sikerülni szokott. Rácsodálkoznak arra, hogy ikrek. Hogy fiúk. Szépek. Nekem nincsenek illúzióim, néha már szégyenlem is magam, mennyire reálisan nézem a fiúkat, miközben szívemből állítom, gyönyörködöm bennük, a szépségükben, az okosságukban, de azt is látom, hogy Marci haja kihullott a koszmóval együtt, most öregemberesen pihés a felszaladt homloka, utána rögtön a hosszú tincsek jönnek, hogy mindketten az én szempilláimat viselik (talán csak egyelőre), márpedig azok a szempillák kifestve néznek ki olyannak, mint másnak a festetlen. Hogy ekcémásak, koszmósak, itt-ott huplis a fejük. Eleinte gyanús volt, a többieknek, az idegeneknek miért szépek ők, de már értem, az egészséges, új élet szépsége ez, az ártatlanságé, ártalmatlanságé, ezek a fiúk még kérdés nélkül mosolyognak vissza, nem firtatnak jóságot, igazságot, tiszta, fogkrémcseppektől, vízkőtől, portól mentes fürdőszobatükrök ők, amelyben az ember arca is tiszta, fogkrémtől, lerakódásoktól, gyűrődésektől mentes.

Én pedig mindebben partner vagyok. Annyi minden történik egy fél órás séta alatt, hogy nem érzem elszigeteltnek magam, valami csatornára, áramlásba csatlakoztam bele, néha többekkel is találkozom, néha csak egy-egy köszönés, bolti átintegetés jut.

Mindeközben el is felejtem, hogy már nincsenek barátaim –  a barát szó alatt azt értem, akivel nap mint nap (legalábbis havi rendszerességnél sűrűbben) van idő és mód kapcsolatot tartani, a másik életét aktívan figyelemmel kísérni. Ebbe a körbe hirtelen csak a család fér be, és a család be akar férni. Legnagyobb öcsém hetente feljön a gyerekeivel, régen sokkal ritkábban találkoztunk. A szüleim is hetente látogatnak, I. szüleivel szintén ez a helyzet, a testvére és családja pedig a nagszülőknél él jelenleg, szóval más hálózat szövődik. A barát üres körén túl pedig felszaporodott az a csoport, akik többek ismerősnél, de nem a barátaim, nem tudom, kik ők, van-e rá frappáns nevezék, ők azok, akikkel esetlegesebb a találkozó, de ha összejön, sűrű és mégis könnyű az idő.

Vajon mennyire egyedi ez a struktúraváltás? Szégyen, hogy mennyire nem vagyok képes az empátiára, azt hittem, igen, de most, amikor valóban megélek helyzeteket, csak most érzem át, sőt csak most veszem észre mások hasonló helyzetét. Nekem is tükrök a fiúk, szappantól, lerakódástól mentesek, és látom bennük az arcomra telepedett port, vízkövet.

Séta táblákkal

Az elmúlt két napban táblákat lőttem a környéken:

A Bohócot ismerheti az, aki hajlamos volt élete során hajnalba nyúlóan kocsmázni, vándorolni helyről helyre, végül minősíthetetlen nonstop zugok partvidékén fennakadni a többi éjszaka-hordalékkal, műanyag dirib-darabokkal, hínárral, kagylóhéjjal. A Bohócot a szerző árulta, és nem kellett sokáig keresnem a neten, hogy megtaláljam a megfelelő linket ide.

Persze miközben ezt írom, a Facebookon elém is kerül egy cikk, gyors lefolyású rejtély volt ez, picit sajnálom. Ahogy azt is, hogy a Chimera-Project galéria teljesen akadályosított, így elég esélytelennek láttam eddig a bejutást. Lehet, csak rátukmálom magam és babakocsim valami segítőkész művészemberre egyszer. Ha már ott van a Téren a hársak alatt.

újabb séta, újabb +/-

Rossz

Egyébként is felidegesítő cikkek (Tolvajkergetők, Hollywood és a nők lehetőségei, Origo főszerkesztő, Ökotárs) alatt kommenteket olvasni. Nem szabad, na, mégis újra meg újra belefutok. Mi ez, a kihúzott fog kráterének piszkálása?

Egyre kevésbé bírom a kialvatlanságot. Azt hittem, hogy megszokta a szervezetem, de nem. A reggelek pokoliak, szerencse, hogy nincs más a fiúkon kívül, akit el kell látnom. Azt hiszem, akkor kellene aludnom, amikor nekik, de hát teregetni kell, mosogatni, pakolászni a csodás zacskógyűjteményemben, sajnos szoptatás közben csak az idegesítő cikkek olvasása megy, a teregetés nem.

Nincs idő semmire – még mindig.

Jó

A fiúk, stabilan. Amikor rossz, akkor is jó.

A séták, pl. a mai: