#390

Amikor a test méltóságáról beszéltem, persze nem gondoltam a kórházra, a kórteremre, ahol csak egy időszeletnyi figyelem jut mindenkire, ahol tisztába teszik a betegeket az ágy felett, de az ágy alatt megtelnek a katéterzacskók, és tömény húgyszag üli meg a termet, ahol bő fél órának kellett eltelnie, és akkor is csak a nővér pakolása, a cédula karra-lábra felkötözése ébresztett rá, hogy az egyik üres ágyon nem az elávozott beteg ágyneműje várakozik, hanem letakarva maga az eltávozott, de nem vettük észre, nem jelzett apánk, mert ő szerencsére már túlvan ezen az észlelési zónán. Szerencsére. Persze. És akkor máris más volt annak a bácsinak az arcán, aki a folyóson ült, és anyám hangosan suttogta, ahogy elmentünk mellette, hogy ő az egyik szobatárs, a bácsi kint ült, mintha látogatókra várna, reménytelenül, akkor is, amikor megérkeztünk, akkor is, amikor elköszöntünk, és megértettem, hogy míg mi, tudatlan látogatók fél órán át ácsorogtunk egy halott mellett, ő bent kellett legyen, amikor az a beteg elment, az egyik percben még élt, aztán elment, és ha máskor nem, akkor az ember látja meghalni a másikat, amikor ő is odakerül, ahogy egy szeles napon, amikor különösen erős volt a légnyomás, és tele volt a nőgyógyászat, minket is, keményedő, görcsölő terheseket betettek a frissen szültek mellé, négy újszülött, négy anya volt bent, és egy terhes lány meg én, és a lány meg volt döbbenve, 30. hétben járt, talán én is kb, és tág szemekkel suttogta, hogy ő erre még nincs felkészülve, ő még nem tart itt. És ha eszembe jut, most is forog a gyomrom attól a húgyszagtól, és emlékszem a mélységes kimerültségre, amikor mindig sírt egy baba, és hiába a fájdalomcsillapító, csak hasogatott az ember dereka a szar ágyban, nem lehetett aludni éjszakákon át, de a húgyszag, a kimerültség a könnyebbik rész, mert nem kerülhetjük el, hogy ilyen mindennapos misztériumokba olykor mélyen, egészen mélyen lássunk, csak aztán legyen időnk még tanulni belőle valamit egy ronda linóleumos kórházi aulában.

#389

Apám kikerült az egyik kórházból, egy napot töltött otthon, majd a háziorvos mentőt hívott rá. Volt szerencsém végigasszisztálni: hazamentem ugyanis egyeztetni a doktorral első körben a házi gondozásról, no meg az otthonba kerülésről.

De minden félre lett tolva, apám előttünk bucskázott tovább a nagy fáról, és tegnap még úgy volt, hogy csak a föld állítja meg, ma délelőtt úgy tűnik, lehet, valami alsó, ki tudja, mennyire alsó ágban fennakadt, eszik, kinyitja a szemét.

És míg ott van az a réteg, ahol zárójelentéseket és nedves wc-papírokat, szopókás püréket kell rendezni, látogatási időket cselezni, hadakozni ezzel-azzal, közlekedéssel, kánikulával, ott egy másik réteg, hogy valaki talán meg fog halni. Az apám. Mennyit keserítette az életem, az életünket, és most meg bánom, én bánom, hogy akkor ez így maradt, nem tudtam ezen változtatni. Hogy elmegy, és azok a hajszálnyi felfutó lehetőségek, hogy valami alakul, eltűnnek, mert minden ízzé-porrá zúzódik. Vagy csak porrá. És próbálom megérinteni, emelni a fejét, hogy igyon, de nehéz, rettenetes nehéz egy hetven kilós ember, még akkor is, ha százról fogyott le, akkor különösen, akkor még azt a harminc kiló is valahogy vissz minket is lefelé, lehet, mi vagyunk a fa, az ág, vagy nem is tudom. Anyámnak végképp nincs erre ereje.

Egyébként meg van ebben a romló testben méltóság, mert nem szenved, csak lassan leáll, és mert nem is érdekli már más, ami régen szégyennel tölthette volna el. Ez már a csecsemő, az állat teste, minden csak történik, én szégyenkezem, rettegek, nem is merek odanézni, aztán mégis, neki ez már nem fontos, csak van. A mi méltóságunk, ahogy viszik le a mentősök a székbe szíjazva, és megállunk az egyik fordulóban, akkor most terítsük rá a pelenkára a törölközőt. Nekünk jobb. Igazgatjuk is, le ne csússzon. Aztán leérünk, és amíg szétnyitják a hordágyat, apám ül, és már néz, lát is, és rám mosolyog, ahogy nem láttam mosolyogni ki tudja, mióta, ki ez az ember benne, aki így mosolyog, örömmel, tisztán, és kire mosolyog ő voltaképp?

És valamelyik vonatút során valahogy megértem, hogy az a történet, amit nemrég befejeztem, az róla szó, ahogy már tévelyeg az időben, és az a falu Sárbogárd, ahol született, és ahol én is tévelyegtem kisgyerekként, persze, és ott van Jóska bátya, a félkezű nagybátyám, egészen másképp, senki sem úgy, ahogy valójában, vagyis abban a történetben teljesen igaz módon, és ezt a történetet nem olvassa el apám sehogy sem, akármelyik ágán kapaszkodva annak a fának, és az egy másik történet, amelyben mégis volt egy olyan múlt, amiben ő elolvasott volna egy ilyen történetet, fiatalon, egészben, szépen, valamikor, és maga csavarta volna a derekára a törölközőt, de az sem zavarta volna, ha lehull.

#388

Mivel nem írok, meg amúgy sem volt ez egy ilyen populáris hely, szóval végleg kezd kiüresedni, emiatt legalább szabadon leírhatom, és nem aggódom még azon is, hogy de hát hogy viselkedem a saját blogomon, szóval a hogy a kurva anyját már ennek az egésznek.

Az, hogy az egész covidverte világ kis magyar zugában a politika undorítóbbnál undorítóbb kanyarokat vesz, az nem egy dolog, hanem Dolog. De mellé sorakoznak a kis szaros dolgok, amiktől minden hetem egy éljük túl, és kibaszottul elegem van ebből. Hogy még ezt éljem túl. Nem ez az élet, hogy majd holnapután, amikor minden elmúlik. Most akarok jót, most akarok egy-egy nyugodt napot. Doris halála kikészített. Egyszer írok róla egy posztot, hol ütött meg, hol szakadt fel valami mély seb, csak egy macska, nem csak egy macska, rengeteg dolog, kudarcom, felelősségem és elkenésem, és ja, csak egy macska. Egy macska sem. Ennyit sem tudok visszakanalazni az életbe. Több hete ment el, és újra meg újra el tudom magam bőgni, ha belenézek abba a mélységbe, amit ez a macska alakú nyílás mutat.

Aztán az oviból jöttek a balesetek, a kullancs, amit másnap vettem észre, az egyik lesett a hintáról fejre, a másik elharapta a nyelvét egy felfelé csapó mérleghintától (de úgy, hogy nem tudott enni, szájat becsukni, bedagadt nagyon), jött a takony, a köhögés mindkettőnek, aztán nekem is, a szobafogság, minden lemondása, kivéve hogy be kellett járnom dolgozni. Határidők miatt taknyosan, köhögve, maszkban, szeparált teremben dolgoztam. Miközben néha bejött a kollégám, aki esküvője előtt volt, és nem a covbidtól féltettem, mert oltva van, hanem a náthától, de ő sem tudott jobbat, le kellett tolnunk a projektet. De nem mehettem el az elsősök szülőijére. Ezen a héten végre mehettek a fiúk oviba, valahogy összehoztam a ballagásukat, lett ruhájuk, ajándék mindenkinek, leadtam a leendő suliban néhány leadandót, még előttünk az okmányirodai diákigazolványos intézés, ez azért jó, mert online foglalás hetekre nem lehet, ellenben a hatvan fokban a hivatalok előtt állnak a sorok sorszámra várva. De majd meglesz. Lement a ballagás tegnap. Lement a rettegéssel eltöltő beszélgetés egy kötetről. Elküldtem egy novellát határidőre. És úgy éreztem, na, ez az, most jön a levegővétel. Hogy egyre kevesebb a feltorlódott feladat, befizetendő számla, ebéd, elintézendő papír, beszerzendő táska, füzet, van idő. Már csak arra kell készülni, hogyan indítjuk be apám otthonba kerülési folyamatát, mert a gödöllői jó otthon, az igazából budapesti, át kell jelenteni a lakcímét, hogy jelentkezhessen a várólistára, addig ő budapesti lesz, csak Gödöllőn lakva, ez akkor mivel is jár, meg ugye körbe kéne nézni, bejutni az otthonokba, mi a várólista, hogy lehet gyorsítani, de van idő, kurvára van. És még alá tud írni, még ennyi megy neki, de már demens annyira, hogy nem balházik, hogy ő nem megy otthonba. Remek. Ez az idilli állapotom, amikor a gyerekek egészségesek, és intézendő feladat az elkövetkező 1-2 napban nincs, mintegy harminc percig tartott, mert apám megint elesett, állandóan elesik, demens, Parkinson, alkoholista, elesett, most a lába törésgyanús, volt törött keze, volt üvegajtón átesése az elmúlt hetekben, most a lába a gyanús, combnyak, mégsem combnyak, csak zúzódás, szóval most kórház a halál faszán, mert. Mert a közelebbi, megközelíthető, értsd, csak séta, Hév, séta, kórházban nincs baleseti osztály. Nincs urológia sem. Lehet, más sem, csak ezek kellettek volna mostanában közel. Tehát olyan kórházba kell anyámnak bejutnia, ami neki egyedül megközelíthetetlen. Tehát szervezzük, melyik nap ki viszi be valahogy, tömegközlekedéssel, taxival. Én ugye nem vezetek. Azok a testvéreim, akik tenni akarnak valamit apámért, nem tartanak autót. Ma egy Gödöllő-Hatvan-Gödöllő taxival jutott be anyám egyedül. Nem volt olcsó, de legalább volt protekció, így olcsóbb, mintha csak úgy hívta volna. Utána anyám sírt a telefonban, a nővérek semmit nem tesznek, apám nem tud egyedül inni, de a nővér azt mondta, oldják meg. Ezt mondta az apám mellett fekvő családjának is a tisztába tételre. Nincs erre idejük. Mindenkinek igaza van.

Mi lesz ebből? Mi a faszomért nem lehetne egy kibaszott nyugodt nap? Levegő? Amikor nincs határidő, amikor a 10 éves, elszakadt szandálom helyett van módom magamnak venni valamit. Amikor leülök, és megiszom egy kávét, és nem félek, hogy valamit elbaszok közben, mert már most is foglalkoznom kéne dolgokkal, és ez az idő feltétlenül kell ahhoz, hogy a dolgok elkészüljenek időre, és hogy most kávézom, azzal az esélyét is eljátszom ennek, annak, mindennek. És ez nem igaz, és Doris elpusztult volna így is, úgy is, ketyegett benne az időzített bomba, és jó lenne elhinnem, hogy inkább jót adtam neki, és nem csak elbaszkodtam az utolsó napjait a kínzással, kényszeretetéssel, és nem a kávézáson múlt, sosem a kávézáson múlik. És fasza lenne tudni, hogy ez a mérhetetlen és feleslegesen generált szorongásenergia valahol valamit felmelegít vagy lehűt, hogy ez tényleg valahova áramlik, és ez az áramlás valamit ad a világnak, különben semmi értelme, és most este is inkább egy pohárt bort iszom, mert kávét nem lehet, nem fogok aludni, reggel vinnem kell a fiúkat oviba.