#328

Tegnap különleges estém volt, azaz hajnalom, mert ennyire hosszú kimenő jött össze. Ültem a Kisüzemben éjjel, jó társaságban, a többi, idegen ember is egészen elviselhető volt, vagy egyszerűen csak én voltam képes elfogadni őket, a manírt, a dívajelenségeket, a részeg, pohártörő külföldieket. Szóval ültünk ott, a huzat csapkodott, érkezett a beígért vihar, de más jele nem is volt, mint ez az erősődő benti légmozgás, légnyomás, az emberek ittak, a közelben szívtak, és úgy éreztem, ilyen lehetett Berlin, a harmincas évek, csupa okos, tehetséges ember, és valamit nem vesz észre, ami pedig érkezik, vagy egyszerűen nem is veheti észre, mert éppen az a lényeg hogy fittyet kellene hányni rá, csakazértis, attól megy tovább az élet. Nem tudom.

Ma meg könyvfeszt, szintén ajándék idő, egyedül, sok ismerős, sok könyv, sok autogrammért sorban álló, és ez egészen boldoggá tett, ez is a zajló élet a viharban, meg egyáltalán. Könyvek. Viszont kiderült, hogy amit annyira vártam, az írótábor, amit egy azóta sem publikált sztorimmal nyertem a Kéziratok Éjszakáján, ami miatt a családi nyaralást két másik család (plusz mi) eltolta, hogy azután legyen, ne egyidőben, na, az a tábor persze eltolódott, a családi nyaralás időpontjára. Lehet, egyszerűen ez most nem az az idő, amikor író leszek. Persze akkor mikor? Vegyük úgy, hogy már most az vagyok. Vagy nem tudom. Ezt sem.

Van ez a pályázat, amire tavaly jelentkeztem, de nem kerültem be, idén egy kis közösségel írtunk rá, de én nem szeretnék jelentkezni, a közösség, az írás kedvéért viszont mégis írtam, egy geg az egész, játék, és hogy semmiképpen se gondoljam meg magam, fel is tettem a másik blogomba, így már publikáltam, nem vehet részt pályázaton, 4000 karakter, tessék olvasni. És akkor legalább ennyi ideig író leszek.

#327

Családi húsvét

Unokatestvér (majdnem 6 éves): Tomi, mondd azt, hogy segg!
Tomi: Segg
Unokatestvér: Tomi, mondd azt, hogy gumicukor!
Tomi: Gumicukor.
Unokatestvér: Marci, ez nem igazság, azt mondtad, hogy ha a testvéred azt mondja neked, hogy segg, akkor megőrülsz, ha meg hogy gumicukor, akkor szellemmé változol! De nem iiis!

Anyuka (én): fuldokolva, sírva röhög, úgy fut át a másik szoába, makogva próbálja elmondani a többieknek, mi a vicces, de végül senki más nem nevet. Azért jó így is.

#326

Van számos kedves könyvem, amit gyerekkoromban szerettem meg, és most ott dugdozom a gyerekek elől, idejekorán ne cincálják szét. Az egyik a Zongora Bill és a madárijesztők Rodaritól. Rajongtam a történetekért, az illusztrációkért. Az egyik történetben Tücsök, az egyszerű postás megvillantja emelőtehetségét, és súlyemelő bajnokságra megy, de mindent túl gyorsan csinál, emiatt lassan kell aludnia. Sajnos a túl lassú alvás során visszamegy a múltba, ahol ha felébred, és újra alszik, továbbléphet az időben, a történetet nem spoilerezem el, mindenesetre ma eszembe jutott, amikor 48 kilóval deadlifteltem, és ez így nem tűnik soknak, de minden emelésnél arra gondoltam, hogy konkrétan a két gyerekem emelgetem, ahogy egy nagy dobozban ülnek, szóval igazán fel lehetek ilyesmire készülve. Merthogy Tücsök is erre hivatkozik a főnökénél, hogy a nagy család miatt tud ilyen kurva jól emelni.

Egyébként tényleg menők a rajzok, pl. sokat néztem Tücsök csajának a melleit, ilyen nő akartam lenni. Azt hiszem, egy időben ha más nem is, a mell, az megvolt.

Hogy mi van helyette? A fiúk jó fejek, ma délelőtt turistáskodtunk, hazafelé a villamoson mondom is nekik, na, fiúk, ez jó kis túra volt, mire Marci azt mondta, hogy anya, ezt nem nevezném túrának. Hát akkor minek neveznéd. Túráskodásnak. Aztán hazaértünk, meghibbantak, én is, nagy jelenet üvöltözéssel, ezt csak azért írom le, hogy most éjjel, amikor ők a Kung Fu Panda 2-t nézik, én pedig penitenciáim tudom le (ettől meg ott vagyok Melki Adsoval az apátságban), azért legyen benne a retrospektívben, hogy volt itt derűre ború, borúra háború (hetven évesen is az 90-es évek alter zenéit fogom mindenre idézni, erről jut eszembe, a múltkor az oviba egy rockabilly ment be előttem, de komolyan, szerkó, bezselézett tarajos haj, szemüveg, minden, abszurd, hogy a vele levő fiatal anyának tűnő csaj viszont egészen hétköznapi volt, a kocsin, amiből kiszálltak, rajta volt a matrica is, rockabilly on the board, őrület).

Viszont múlt héten, amikor már nagyon vágytam a magányra, és a hasam elkezdett viszketni, miközben garázsvásárra vittem a fiúkat, majd délután megkértem I.-t, vigye el őket, mert meghalok, ha nem lehetek hetek óta végre egyedül, és elmentek nagy hiszti közepette, főztem egy kávét, nekiveselkedtem a másfél kibaszott oldalamnak, ami már megvolt, csak szerkeszteni kellett, másfél kibaszott oldalról van szó, de éppencsak elolvastam, ittam a kávét, és végül elhatároztam, hogy felolvasom sz.-nek, mielőtt elkezdem igazán átpofozni (egy kollégám mondta, hogy aki meghalt, annak segíthetnek ilyen kísérő szövegek, habár nem hiszek benne, de elképzelni viszont el tudom, hogy sz. tényleg hallgatja), szóval nekiálltam, de az első bekezdés után megérkeztek a fiúk, szűk 45 perc séta után, hiszti közepette, akkor a hasam még jobban viszketett, a hátam is, és másnap végre leesett, hogy az egész törzsem-karom-lábam tiszta kiütés, az ismerős atópiás dermatitisz, régi társam, amikor anno, első megjelenésekor dokihoz mentem, még csak kísérletet sem tett megnézni, mire lehetek érzékeny, azt mondta, pihenjem ki magam, és ez így van, ha olykor kijön a lábamon pici részen, tudom, hogy túl stresszes volt az életem, és volt már, hogy a karomon jött elő, de ilyen, hogy mindenütt, ez csak most. Érdekes, mert a felszínen úgy éreztem, evickélek, elvagyok, kapok levegőt, tudomisén, de valami a mélyben teljesen elfogyott.

Az. hogy a gyerekek tornája váratlanul véget ért, már nem is megrendített, hanem csak valami szépiaszínt adott az amúgy is lehangoló képnek, mármint hogy amire ők járnak, az nem lesz többé, vagy legalábbis szeptemberig biztosan nem, akkor meg majd valami kiderül, namost én másfél éve heti kétszer úgy járok kettlebellre, hogy viszem őket az ő edzésükre, és ez így akkor mindhármunk dojobeli tagságát kinyírja. (4 hónap kiesés sok.)

De tegnap kiderült, hogy a fiúk edzője és a senpai (aki az edző testvére) már gondolkodtak, hogyan maradjunk ott, méghozzá úgy, hogy kezdjenek el a fiúk karatézni, és akkor tudok másik időpontban ugyan, de én is járni. És nem is az, hogy ezek a hülye fogantyús súlyok estek vissza a szívemre, mert persze azok is hiányoznának, hanem hogy azért számol velem ez a közösség, és úgy ment a 48, hogy érzem, hogy menne több is, ha nem is simán, de pontos mozgással, koordinációval, kontrollal, melyeknek birtokában is vagyok, és a kiütések is szépen elfáradtak, már csak felszíni jelenségek itt-ott, remélem, valami ezzel tényleg elfogyott a mélyben.

(És a másfél oldalt is megszerkesztettem, sőt feladtam határidő előtt 2 nappal pályázat gyanánt. Majd meglátjuk.)

(És vége is a mesének.)

#325

Azért a kurva életbe, hogy a gyerek beteg lesz a szitter napja előtt. Nemhogy nem küldtem be a nvoellát, de még nem volt alkalmam kijavítani. Meg sem merem nézni a határidőt. Legutóbb 21-e volt, de mi van, ha rosszul emlékszem. Kihagytam egy másik pályázatot, ötletem volt, motiválhatott volna valamire, hogy valami létrejöjjön. Nincs alkalom.

Ez ilyen sztárvorszos ragtapasz a seben, hogy mennyire lehet őket szeretni. Még ha két óránként is kell ma éjjel kelni, beadni a Ventolint.

Hogy amikor az imént fürdenek, én meg kint teregetek, hallom, hogy kétségbeesve hívnak, és mondják, hogy félnek, mert hogy van ez az ijesztő történet. Miféle. Amit kitaláltak. Tehát kitaláltak egy történetet a kádban, de túl ijesztő lett, ezért ők most inkább nagyon félnek, és ne hagyjam őket egyedül, egyiket sem bent a kádban, amíg a másikat kiveszem. Végül az idegen lények ellen a macskaszőr és a hajkefe megoldás lett (a nyálkás, puha bőrükbe beleragad, beleszúr), a mágikus hengerrel kilapíthatóak, mert hülyén bevették, hogy attól szőrtelenednek, a végén szőrgombócot öklendeznek, és én meg két hajkefével ébredek két óránként, meg a sztárvórszos ragtapasszal.

De persze azért a kurva életbe is.

#324

Elvitte valaki. Kiszedte. Egyik nap még ott volt, másnap merő megszokásból akartam ellenőrizni, de már nem. A szabadságfokomat eléggé leírja, hogy nemhogy a kiszedésére nem volt alkalmam (mindig a gyerekekkel vagyok arrafelé, eleve utcán akkor, ha van forgalom, este hét után ritkaság kint lennem, reggel hét előtt meg csoda), de a hűlt helye lefotózására is csak ma reggel.

Tegnap este, hazafelé kisebb gondom is nagyobb volt ennél, könyvtárban lebzseltünk, ami mindig feltölt: sokszor, dirib-darabokban ugyan, de van alkalmam olvasgatni, szóval mondhatni nyugodt voltam. Indulás előtt megkértem a fiúkat, hogy menjenek el wc-re, ne a bolt előtt derüljön ki, hogy rohanunk haza. Tomi elment, Marci nem. A bolt előtt derült ki, hogy rohanunk haza, mert neki is kell, mégis. Így a vacsora némi, sétára vett törmelékpékárut tartalmazott, meg amit összeszedegettem.

Indokolatlanul mélyen elfogott a düh, hogy ennyit sem kontrollálhatok, egy kurva bevásárlást sem, hiába minden, mások élete irányít, nem én vagyok a patak, ami selymesen, simogatva kerüli ki a sziklákat, a vízbe lógó ág előtt is patak, az ág után is patak, arra kanyarodik, amerre a meder éppen viszi, én nem ez a patak vagyok, önazonos mindig, hanem a benne sodródó törmelék, ami odacsapódik a sziklának, fennakad az ágon egy darabja örökre, hol elvész, hol összegyűlik valami új kupac, ez engem, ez az újabb meg újabb esetleges létezés teljesen kimerít, kifáraszt.

Viszont a medál miatt cseppet sem bánkódom, valaki vagy nézegette már egy ideje, vagy észrevette, azonnal kipiszkálta, legalább nem vagyok egyedül ezzel a hóbortommal, persze jó lenne tudni, mi is van az elején, a színén, de sokkal jobb elképzelni valakit, aki éppen forgatja a szurkos, bitumenes medált, örül neki, meglett, kiszedte. És talán van más is, aki a hűlt helyét nézegeti. “De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el sem tudta képzelni.”

#323

A szitter fogorvoshoz megy holnap. Hát így. A láda már megint üres.

Viszont a fiúk továbbra is mezténlábaznak a tornán, és én ma felálltam török módon 16 kilóval. Azért persze kértem magam mellé olyan embert, aki a súly alatt tartja a kezét. Egyébként ez is nagyszerű az edzésen: az ember megemeli a nagy súlyt, recseg-ropog, nyöszörög, de ha fél, simán kérhet segítőt, aki utána nemhogy csökkenti a siker hatását, de még fényesítgeti is azt, miszerint ő hozzá sem ért a súlyhoz, ment volna ez egyedül satöbbi. És az ember elhiszi ezt a hazugságot, ennyi jár neki, ha már olyan bátor volt, hogy mindenki előtt bevállalta gyengeségét. Egészen elképesztő, hogy ezzel a módszerrel, ezzel a tekergőző araszolgatással, egyik gyengeségől a másikig kúszással mégis megtettem egy szemmel látható, tekintélyes távot. 6 kilótól 16-ig. 10 kiló út. 10 kiló láda.