#356

  1. Ez a párkapcsolat, amit még itt, a nagyfene őszinte blogban is takarok, takargatok, leplezek, ez szinte teljesen szétesett, és fáradt vagyok, mérhetetlenül fáradt ahhoz, hogy legyen erőm, motivációm bármit is lépni, hogy jobbá tegyem. Tehát rajtam múlik. Kár, hogy már nem csak annyi a nehézség, hogy garasokból élve, a főiskolán szorongva kell a szociális fóbiából és pánikból kivakarnom magam, ha beleállok egy szakításba.
  2. Ma elmentem az ikrekkel unokaöcsém felköszönteni, egy ajándékkönyvet és két kölcsönkönyvet vittünk, az ajándékra mosolygott, már megkapta karácsonykor. Kitől? És már láttam is a dejavu jeleneteket, mindkettőt, az egyik tegnap történt, a másik még decemberben, két különböző Libriben nézegetem az éppen elérhető Tatu és Patu könyveket, majd kiválasztok egyet, mondván, az a legviccesebb.
  3. Szerencsére van blokk.
  4. Kibontottam egy üveg bort, ittam egy decit, és három mondatot hozzáírtam a két hónapja fejben készülő sztorimhoz. Ahogy nézem a palackot, még van a mai estében egy bekezdés, de bennem nincs, már most megittasultam.

#355

Ez egy komoly poszt az élet értelméről. Az enyémről. Boldoggá tesz a munkám, kellő mennyiségű szellemi kihívás, a favágás része elviselhető, sok a pozitív feedback, viccesek, okosak a kollégák, egyre több pénzt keresek, egyre inkább elhiszem, hogy értek hozzá, és jár nekem ez a pénz. Idilli. Szükségem is van rá, főleg a pénzre, mert a családi kassza 80-90%-át én hozom haza, és hát a több pénz kevesebb létbizonytalanságot jelent, tekintve, hogy egyelőre bérelt lakásban élek a város közepén, ahol már megfizethetetlen egy utolsó kis luk is, cserébe számos szállal odavarrtam magam már a negyed felszínéhez, a kiskert, a könyvtár, a zugok, a dojo, a munkahely, az ovi mind közel van. Jó, rendben, akkor ez pénzbe kerül, de úgy fest, ki tudom termelni szinte egyedül is. (Kivéve a lakbért, annak a felébe most már mindenképpen I.-nek is a teljes részét bele kell adnia, evvan, azaz remélem, ez lesz.)

A gyerekeim viccesek, egyre okosabbak, egyre egészségesebbek, egyre csökken az a távolság, ami miatt gondoskodó, a másik szintjére leköltöző felnőttnek éreztem magam velük, nem, mostanában közös olvasásaink engem is kielégítenek (nem, a Maszat a játszótéren nem elégített ki, és szégyen, de a Bot Benő sem volt annyira jó kaland felnőttként, habár jó volt a szemnek, tény), a legutolsó Csoda és Kósza mese után mi magunk is lóneveket kerestünk, UdvarLó, PadLó és egyebek után a legnagyobb sikert a KakiLó aratta persze, de én is röhögtem, ők is, és együtt gondolkodtunk, mi lehet még. Programokat szervezek nekik, hetente kétszer edzeni járunk, könyvtárba egyszer, születésnapok, ruhacserék (megint kilóg a csukló, ahaaa, csukLÓ!), játékok, könyvek, vacsora, reggeli, kitölti a napom. Azaz azt a részét, amit a munka meghagy. És ami felszabadul a családi logisztikából, az az idő pedig hirtelen megtelik munkával.

És itt a gond, az értelem problémája. Két nagyszerű dolog ez, a család és a munka, és én feloldódom bennük, viszont ez nem lehet elég, ennél több kellene, de egyszerűen nem jut idő. Nem jut figyelem. Már kétszer jött a szitter a betegsége óta, mindkét alkalommal az irodában maradtam, első délután konkrétan dolgoztam, második délután már csak a felét, mert, és ez itt a szégyen2, de vettem egy üveg bort, kicsavartam a kupakját, szép boropohárba töltve a klaviatúra mellé tettem, és végre elővettem azt a szöveget, ami már egészen satnya kis kekszdarabnak tűnik, pedig semmi baja, ehető az még, vagy nem is tudom, tejbe-borba kellene áztatni, és felpuhul, valamit puhult, valamit írtam, és kész, ezen a héten ennyi volt a szabadidő, az, amikor nem foglalkoztat sem a munka, sem a gyereklogisztika, nem óvakodik elő semmilyen feladat, vagy annak kellemesebb része, a bevillanó megoldás, valami új terv, ötlet hozzájuk kapcsolódóan.

Hogyan kellene élni?

Erre persze éppen ma hullott az ölembe az áldott idő, egy különleges megbeszélésre mentem, máshova, mint szoktam járni dolgozni, volt időm odaérni, már az maga a munka volt, hogy ott mentem a vakító napfényben, szemben a Nappal, fénylett a járda, és semmi mást nem láttam szinte, és annyira betöltött a boldogság, kapkodtam a levegőt, minél több férjen belém, és magaban felnevettem, hogy hát ez a nagy boldogság, ez olyan váratlan, hogy nem lehet más oka, mint az, hogy akkor most megjött, hogy biztos menstruálok, és ez a fizikai léthez horgonyzás nemhogy lerontotta volna az örömöt, de éppen kibontotta, hát jó, akkor azért vagyok boldog, mert menstruálok, legyen, akkor ezzel kell dolgozzam, a hormonokkal, a havi ciklus hullámaival, de akkor dolgozom ezzel, ebből lesz a kőleves, a súly, majd köré kerül a répa, a só, a hús, amit aztán elfogyasztok, elfogy, jövő hónapban újra megyek trükkösen kunyerálni, átverni a módos gazdát.

Akkor jobb ötletem nincs, mint néha blogolni, és olykor megszervezni holmi munkákat, amihez éppen a négyes metrót kell használnom, vagy a reptérre vezető buszt vagy egyéb kalandos utat.

 

 

#354

Mindenféle nagy ívek, összefoglalók helyett.

Állok csütörtökön a dojo férfiöltözőjében, bekérezkedtem, ugye mehetek, már nincs bent felnőtt, nem, nincs, vagyis már mindjárt kész, mehetsz, én meg mentem, mert az ikrek már nagyok a koedukált öltözéshez, de kicsik ahhoz, hogy egyedül összeszedjék a cuccaikat a szanaszét hányt ruhák közül, még velem sem tudják összeszedni azt, amit egy órával azelőtt én magam hoztam fel nekik a kék szatyorban, hát tessék, most nézelődöm körbe az öltözőben, ez nem olyan, mint az amerikai filmekben, ahol sikamlós (iszamós?) férfitestek párállanak, izmos mellek emelkednek, süllyednek az edzés után, a szőrökön kiül a sós, mégis tiszta ízű izzadtság, nem, ez itt a telefingott levegő, ez itt a sarokban hetek óta rohadó pólók tere, a polcokon elkallódott, kérges, kibolyhosodott lábvédőké, az üzemen kívüli szaunában egy csontváz, a szaunán kívül felhalmozott, lomtalanításra váró tatamidarabok, éves lábszag beléjük ivódva, nincs meg, nincs meg az a rohadt lábvédő, fiam, keresd, egy órája megvolt, hol van, nem tudom, anya, hogyhogy nem tudod, mikor láttad utoljára, ebben az évben végre lejutunk edzeni, azaz ti, mert az enyém elmaradt, és tíz perc alatt elveszíted a lábvédőd, ezt így hogy, anya, anya, ezt nézd, mit találtam, megörülök, de a másik fiam egy szöszös tízforintost mutat felém, valami sarokból, repedésből, a koszból ásta elő, arcán elégedettség, ez mind az övé, az egész kincs, mekkora szerencse fia, majdnem letöröm, de nem mondom, hogy persze, egy szaros tízforintost a méregdrága lábvédő helyett, négyezerötszáz volt egy pár egy gyereknek, de az eladó a kicsiny sportboltban, látva elhűlő arcom, adott 15% kedvezményt a kettőre, akkor legyenek törzsvásárlók, jó, úgy már csak háromezerkilenc, hol van az a szar, közben valami késő a felnőtt karatésok közül most óvakodott be, a fogasok mögött öltözik kapkodva, ahogy forgolódom vagy ahogy ő fordgolódik, felém villan egy teljesen pucér fenék, én nem tudtam, hogy a karategi alatt nincs alsó, vagy másik, át kell venni, hát most már tudom, a lábvédő nincs meg, végül kint a felnőttek között óvakodva megtaláljuk az ablakpárkányon, míg áll az edzés, elnézést, már megyünk, semmi baj, mondja az edző, arcán udvarias, kierőszakolt mosoly, egy rendes történetben ez úgy hangzana, hogy aztán edzés után hazamentek, és hát voltaképp igen, hazamentünk, lefeküdtünk, felkeltük, telnek a napok, így is össze lehet foglalni, kis ívben.