#256

Miért is ne, akkor megpróbálom megírni, bár elkezdtem elmesélni, és ez kicsit kihúzta belőle az életet, de gyakorolni kell az írást.

Tegnap kézműves délután volt az oviban, már eleve dühöngtem, mert senki nem szólt semmit, csak a kis faliújságon volt kitűzve az ízléses, tojásdíszes-csibés felhívás, ráadásul maga az óvodavezető írta, nem volt okom kételkedni. Mivel mindig rossz fát teszek a tűzre, pl. elkezdtem a fiúk játéka mellett olvasni, most például blogposztot írok, holott nem is alszanak, így nem kell a szomszédba mennem (na, hány frappáns fordulatot tudok még elrejteni a szövegben, akár egy tikfa kis hajóbelső, mindenhol fiók, ágy, darálós wc, pohártartó, stabilak, hullámzás idején minden marad a helyén, egymást tartják meg), szóval nem kell sokáig keresgélnem, ha rossz anyának akarom magam érezni, és különösen kézműveskedni nem szoktam velük, ezek mindig unalomba fulladnak, ott hagynak a színezővel, gyurmával, ragasztóval, már az ágyat rajzolják, a tollat boncolják, a kupakokkal báboznak, leszarják, nem tudnak rajzolni, se embert, se kezet neki, se lábat, de még szemet se. Most, ahogy írom, már szorongok.

Tehát leléptem egy órával hamarabb a munkahelyemről (aka szabadság), éppen félre értem oda az oviba, és látom ám, hogy két szülő is éppen távozik, kezükben valami ágas-bogas, kicsit lesápadtam, hogy egy szaros tojásfa készítésre nem tudok időben odaérni, de nem ez volt a helyzet. Nem tudom, szerencsére, vagy sem, mindenesetre időben értem oda, bent a csoportszobában már egy édesanya (“anyuka”) próbálkozik a kisasztalnál, a gyerek a földön tologatja a kisautót. Másik édesanya csak azért marad, mert akkor tudta meg, hogy van ez itt, ez a tojásfa, és ugye minden más szülő, aki jelen van, konkrétan bent ül, ő is csatlakozik. Ülünk a törpe asztaloknál, várjuk, hogy tojásfát készítsünk. Az óvónő kiosztja az alapanyagokat: készlete vesztett poharak, néhány nagyobb kavics, egy maréknyi, láthatóan leszakított, éppen rügyező kis gallyacska. Ezeket kell egymásba rakni. Örüljön, anya – mondja -, az ikreknek félretettem két egyforma poharat. Örülök. A következő 5 percben a poharakba rakom a kavicsokat, a kavicsok közé néhány szívszorítóan vékony gallyacskát igazgatok. További 5 perc jut arra, hogy az óvónő által összeállított tojáscukrokat (2-3-4 szem cukor folpackba csavarva, madzaggal megkötve) az ágakra helyezzük. Kész a tojásfa. A fiúk a folpackot szagolgatják, tapogatják, akár a kiskutyák, leennék azonnal, egyet megkapnak az óvónőtől, már tele szájjal nézegetik a többi kis zacskót, talán picit kevésbé mohón.

Ülünk. Szemben velem a fiatal, szép édesanya, talán roma származású, talán nem, mindegy is, mellettem a másik, ő is szívszorító, akár a pici gallyak, nagyon csúnya nyúlszája van, nehezen artikulál, a kisfiát néha a nagyapa hozza kis elektromos mozássérült-autón, később kiderül, ő az édesapa. Az édesanya nagyon akar, mindent nagyon akar, például valami lenni, akkor nevet, amikor a fiatal-szép, úgy köti a tojásfát, ahogy én. Nevetséges is lehetne, ha nem olvastam volna a posztját, magáról, műttetni volt a száját, homályos képet posztolt, azt írta, elég abból, hogy az utcán rászólnak a fickók, hogy nagyon csúnya, beszólnak neki, nem akar csúnya lenni. Reméli, a műtét sikerül. Igen, valamivel jobb, de ugyanúgy szívszorító, kis rügyezés a vékony gallyon, a száj felett.

Még negyven perc a kézműveskedés,nézem a kész tojásfát, itt, az oviban veszi át a szitter a gyerekeket, én pedig megyek tovább a workshopra, még egy kicsit maradunk, aztán elkezdünk öltözködni, készülődni, addig valami csak lesz, addig megpróbálok valami lenni, nagyon akarom én is. Ekkor Marci lelöki az egyik poharat, a 30 centi magas kisasztalról a parkettára zuhan, akár egy természeti csoda, nem eltörik, hanem ízzé-porrá hullik szét, mindenütt csillog, örüljön, anyuka, van még egy pohár, ha ugyan nem is lesz egyforma. Nem baj.

Ülünk. Kínomban papírtojást kezdek kivágni, eleinte agitálom a fiúkat, gyertek, ti kenjétek a ragasztót, a másik két édesanya követ, papírtojást ragasztunk. Az ikrek unják. Gyertek, fiúk, kivágok tojást, arra ti rajzoljatok mintát. El sem kezdik, már unják, Marci firkant valamit, ő repedést rajzol dísznek a tojásra, mondja, aztán elmennek autót tologatni a többiekhez. Mi édesanyák még vágunk, ragasztunk, egy olló van, egy papírragasztó, direkt nem veszem elő a többit, mondja az óvónő, hogy építsük a közösséget. Nem bánom, ezzel is telik az idő, kivárjuk egymást. A második fa idején az óvónő már pakolja mellettem a papírhulladékot, rendezget, úgy érzem, lassan körbemosnak, szeletelt téliszalámít már ne kérjek, nem kapcsolják be a gépet, vigyem a csomagoltat, plusz ötven forint, jó az, kifizetem.

Voltaképp kész a tojásfa, mindkettő, és már csak fél óra, jön a szitter, addig elütjük az időt, az óvónő már el is köszönt, megy, ez a második idő már egészen elmállik, elmorzsálódik, amíg a fiúk felöltöznek, én pedig valahogy a táskámba pakolom a két kis fát, a tojáscukrokat, amik megmenekültek, csörögnek, zörögnek a kavicsok, hajlanak a kicsi, rügyes ágak, még zöldgallytörés sincs, egy váltóruhába bugyolálom őket, hogy ne mocorogjanak.

#255

Ezek a szövegek, és vannak hozzá fotók, amikhez képaláírásnak készültek. Olyan okos vagyok, mit kellett volna másképp, mondjuk nem megírni fél óra alatt, aztán egy-két szót reszelgetni max., majd elküldeni emésztés nélkül.  De most jó így is.

Éjjeli menedék

Posted by Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár on Saturday, March 24, 2018

 

Faluház

Posted by Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár on Saturday, March 24, 2018

 

Ez pedig az én kedvencem:

Posted by Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár on Wednesday, March 14, 2018

#254

Jaj, annyi mindenről akartam írni.

Arról, hogy milyen nehéz volt viszazöttyenni a kórház után, mert a lakástulaj értékbecslőt hívott egy hitel miatt, és kérte, hogy szép legyen a lakás, érthető, sok, sok-sok pénz múlik rajta, én pedig kórházból hazaérve gányoltam, csempét vakartam, hogy másnap reggel mindannyiunkat megtekintsen a becslő, benézhessen a wc-be, a kamrába, ritka élmény, de ilyenkor nagyon szeretnék saját lakást, ne nyisson be oda senki, ne nézze végig a fugát, a beépített szekrényt, mibe fáj, mibe fáj a jobb.

Arról, hogy utána I.-nek határidős munkája volt, így napokon át voltam még ügyeletben, és amikor szerdán leugrottam a boltba a naagy apokaliptikus ünnep előtt (mi lesz nyitva? hát semmi! csak a sarki kisspar, a másik a Wesselényiben, ezer kifőzde, kajálda, szóval vásárolj, vásárolj!), rádöbbentem, hogy bő hete nem voltam egyedül sehol. Sehol.

Arról, hogy a hosszúhétvégén végiglátogattuk a nagyszülőket, és Gödöllőn a Caravella süteményei adtak erőt és mindent legyűrő akaratot, Tinnyén pedig egyszerűen olvasgattam, pofátlanul, szemérmetlenül, de fél szemmel a fiúkat nézve. De.

Arról, hogy a fiúk órákat eljátszanak úgy, hogy gombolyítják, gabalyítják a történetet, és nem egy Lázár Ervin történet sül ki, csak valami kicsit dizni, kicsit ősi népmese, de mindegy, néha már azért vagyok ott, hogy nézhessem őket, mert csodálatosak.

Arról, hogy rácsodálkoztam, a sportolásomban már megint megjelentek a számok, elengedtem a kalóriákat, a dekákat, a centit, de visszajött mégis a súly, hogy mennyivel swingelek, és mennyit nyomok ki, és hányszor, mennyi idő alatt, és berzenkedtem, hogy nekem ezt ne, én szeretnék ettől szabadulni, inkább a tökéletes tai chi török felállást megcsinálni, örökre 8 kilóval, de aztán mégis megcsiáltam 10-zel, aztán 12-vel, de remegett a karom, féltem, egyszerűen rám törik, zuhan az egész ég, éreztem, ez sok, visszatértem a 10-hez, ami egy héttel előtte még szintén sok volt, és láss csodás, éppen jó, sőt olyan tai chi, akár korábban a 8, és így volt ez a swinggel, a kinyomással is, és meghajtottam fejem, hogy néha tényleg erőltetnem kell a nehezítést, és ez valamiféle fejlődés, ami ijeszt is, mert hova? és minek? Miféle drog szivárgott be már megint az életembe, és szégyen-e vagy sem, hogy ennyire élvezem használni?

Arról, hogy néhány hete beleszerettem valakibe, csak mert volt egy pár perces jelenetünk, amikor őszintén figyelt rám, és emiatt feltárulkoztam picit, és figyeltem is rá,  és őszintén feltárulkozott, megosztott, és ekkor fénypászmaként áthasítottam azt a valóságos levegőt, amiben most élek, és valami másik sík jelent meg az egész mögött, mint a ködben a töredékek a fényszóró sugarában, egy kerítés, egy ablakforma, manzárdtető, és régesrégen mondtam egyszer A.-nak valakiről, hogy el tudom vele képzelni az életem, és ez nem azt jelenti, hogy szeretném, hanem hogy egész készletet kapok valahonnan kívülről, ilyenkor egy teljes alakzat áll össze abból a kis részletből, teljes házak, hozzá élet, túraútvonalak és veszekedések, receptek, és ez történt most is, napokig éreztem, hogy kucsom van ahhoz a házhoz, csak el kellene egyszer jutni oda valahogy, és aggasztott, hogy mennyire boldoggá tesz másra gondolni, ez is egyfajta társfüggés, és semmivel sem könnyedebb, mint valódi emberekhez kapcsolódni, csak mert a saját szervezetem állítja elő a drogot, de aztán felmentettem magam, hogy úgyis elmúlik néhány nap alatt, addig kell örülnöm annak a kulcsnak, hát így tettem, így is lett.

De ezekre csak kapkodva van idöm, a szitter is elment, így csak arról írok, hogy a workshop katalizált, és alkottam két kis szösszenetet egy pályázatra, tegnap el is küldtem, és azóta semmi, de semmi. És már hőemelkedésem van és gyomoridegem, és felpörgött az anyagcserém, akár tökmag koromban, amikor hiányoztam az első napokban az iskolából, mert belázasodtam az izgalomtól, úgy vártam, egyébként örömmel, boldogan. És most úgy vagyok, hogy egyrészt tudom, hogy milyen nagyszerű dolgokat hoztam létre, és már azt tervezgetem, hogyan lesz erőm, lelkierőm, fizikai átvenni mindenki előtt a díjat, miközben biztos vagyok benne, hogy ha nem is a legrosszabbak közé tartoznak az írások, de sajnos pátoszosak, teátrálisak, mesterkéltek, és ez a legrosszabb, még a naiv művész kedvessége, őszintesége is hiányzik belőlük, és eddig csak egy valaki olvasta el (a névtelen pályázati email címet leszámítva, ha ugyan), T., akinek az ízlésében bízom, és ő kedvesen írt, de ő sajnos túl kedves, és ezért nem hihetem el, hogy ez valóságos, hogy ezek a szövegek jók. Aztán már megint ott vagyok, hogy megyek fel valami kopott falépcsőn egy dübögő színpadra, jajistenem. Na, hát azt hiszem, ez az egyik stáció, amit az írás kapcsán még meg kell ismernem, kezelnem kell, az elengedés, mert a megosztás talán könnyebben megy ma már.

Amint a pályázat oldalán megjelennek a szövegek, megosztom itt, addig tilos, hát tulajdonképpen ezt akartam írni, és van még két versötletem is, továbbra is csak az ötleteket forgatom a számban, a fejemben, elkezdeni leírni egy külön aktus, mint a megidézés, aztán ki tudja, mi jelenik meg, valami metafizikai vátesz vagy egy alkesz a kiegyezés korából, akinek a fele szavát sem értem, egyrészt az idő(eltolódás, haha), másrészt a pia miatt.

#253

Ez most pár igen sűrű nap volt, vagy nem is tudom. Pénteken hívtak az oviból, hogy Marci sípol, de akkor adnak asztmagyógyszert, minden szuper, nem kell mennem. Az volt az érzésem, hogy rossz anya vagyok, mert nem rohanok az oviba, de. De. Az óvónő szerint Marci már el is aludt, nekem határidőm volt, mentem végül, de később, akkor már zihált, helyettesítővel volt, és senki nem vette észre, hogy kapkodja a levegőt. És valahogy jó volt megerősödni, hogy néha igenis jogos az összes faszomság paranoiám, és nem rossz anya voltam, hanem elkentem valamit, ami néha igaz, néha hamis. Marci nem lett jobban, sőt, végül péntek este egy taxiban találtam magam, ahogy magyarázok a gyereknek, ne aludjon el, ne féljen, és főleg én ne féljek, megyünk a kórházba, most nem fogok semmit elkenni, minden a helyén lesz.

Habár csúfos nehézlégzése volt, és a szteroid is csak lassan nyomta le, azért másnapra már egészen jól lett, napközben már csacsogott, a doki optimista volt, a következő éjjel így halad, vasárnap mehetünk haza. Tényleg minden a helyén volt, kis kétágyas a szoba, én a széthajthatós, gyanús küllemű, de direkt nekem kiutalt fotelágyamban, Marci a kis rácsosban, étel ugyan nincs, csak csokiautomata, de a kávégép elmegy PayPass-szal is, és iható kávét ad, kell is, mivel majd minden Vetolin beadásra felriadtam, és az még óránként volt, a szomszéd ágyon ugyan nyöszörög, fel-felsír a kislány, de kihúzzuk valahogy, az egész kalandot letudjuk hétvégén.

Aztán minden hely felcserélődött: Tomi bejött látogatóba, és hirtelen ő volt rosszul, már nem is Marci, és a babyhaler otthon maradt, loptam volna én Ventolint, de gondoltam, itt egy rakat orvos, vizsgálják meg, arra nem számítottam, hogy vizsgálat után megkérnek, ha már úgyis itt vagyunk bent, aludjon csak itt Tomi is, majd holnap mehet haza a tesóval. A fotelágyam is elcserélték, másik szobába tettek, sokágyasba, sok másik lakóval, a tüdőgyulladásos kislány állapota nem javult, volt jövés-menés körülötte, nekünk meg már nem kellett az oxigénmaszk lehetősége. Féltem, szorongtam az ikrek együttes altatásától, de Tomi egyre rosszabbul lett, már neki nem segített a puff, végül szteroidot kapott ő is, amitől hiába lesz másnapra jól, egy éjszakát még bent kell tölteni.

Akkor már egyáltalán nem volt helyénvaló a fotelágy, a zsíros, mosatlan hajam, az Őrölt kávé, tejjel 110 Ft, a Riska dobozos kakaó 150 Ft GJ kód, a margarinos kenyerek tukmálása, a játszószobában a sok-rengeteg játék, amiből egy sem egész, kerék nélküli autók, figurák tábla, táblák figura nélkül, teteje vesztett várak, sehol egy katona, egy királylány, minden ragadós, mindig van ott valaki, egy szülő, egy gyerek, az ő kezén is ott a búb, a bog, alatta a branül, valamit tologatnak, pakolnak, de itt nem lehet játszani, végül járkálunk a stációk között, automata, tévé, játszószoba, ablak, egészre vissza a szobába, beadni a puffot. Legalább ennyi kerek, egész.

Szombat este végül lekapcsoltam a szobában a tévét, már gyűlöltem ezt a gyerekdrogot, Marci kiborult, kezébe vette a robottá alakítható kisautóját, és arcon vágott vele. Akkor én elsírtam magam, és ezt úgy szégyelltem a szoba lakói előtt, hogy fordultam volna el, de Marci megijedt, kapaszkodott belém, kiabált, Anya, anya, ne hagyj el, kérlek.

És ennél a pillanatnál végül nem lett rosszabb, innen már csak felfelé kapaszkodtunk, visszaigazgattunk apránként mindent mégis a helyére, a könnyeket lenyelve, valahogy mégsem kiengedve, az ikreket megölelve egy-egy rácsos börtönágyba, az alvásba, magamat a fotelágyba, kihajtogatva, leterítve, megnyugtatva, holnapra minden jobb lesz, és képzeljétek, tényleg, mert reggel a fiúk vidáman keltek, Tomi a branüljében gyönyörködött, és Marci még aludt, amíg ketten elmentünk kakaóért (Riska dobozos, 150 Ft, plusz az Őrölt kávé, tejjel), és sikerült hárman elmenni pisilni, és a fiúk a fekete-fehér kockás padlón játszani kezdtek, a napsütötte sávok a forró kövek, azokra nem léphetnek, én sem léphetek, és már voltak otthonról hozott Playmobil figurák, lovagok, akiknek éppen jó volt a teteje vesztett vár, és ugyan a tollforgó, csecsemőkörömnyi kis műanyag, többször is elveszett, végül mindig meglett, és már nem bántam, hogy meséket nézünk sokszor, mert mi mást is tehetnénk, a kertben volt egy üres medence, két és fél éve még teknősök éltek benne, ma már csak a kiszáradt hordalék, és nem volt semmi, csak néhány piros pad, a tavaszodás, és a hátsó, különös, igazából varázslatos műhelyféleség, de oda nem mertünk bemenni, Marci hazament vasárnap, Tomival még egy napot eltébláboltunk, már ismertük mindennek a helyét, végül már csak a helyét, a kakaóét, a gránátalmás gyümölcsléét, mert kifogytak ezek a spirálok, mindent kitekertünk, megittunk, és hétfőn ebéd után kitettek minket, mert összeomlott a kórházi rendszer, és hiába vártuk a zárót, de már jött a következő turnus, az új nehézlégzők, a krupposok, a tüdőgyulladással küszködők, végül egy ideiglenes cetlit kaptunk, amíg vissza nem megyünk az igazi záróért, addig ez a papír helyettesít mindent.

#252

A mai csűrés-csavarás.

Amikor azt írtam, I. nem tudott mit mondani arra, miért van velem, azt azért szeretném árnyalni. Az volt a baj, hogy nem voltak szavai, nem voltak gondolatai, sőt nem volt eddig sem szüksége, sem igénye, hogy ezen elgondolkodjon, ahogy a levegő oxigéntartalmán, a gravitáción sem, és ez számomra olyan alapvetően befolyásolhatatlan, akár a mélyben lassan vagy éppen sehogy sem mozgó tektonikus lemezek lendülete, eddig leásni sem tudok, nem is akarok, ez számomra érinthetetlen, és akkor és ott engem sem érintett, csak úgy, ahogy egy természetfilm feletti szörnyülködés, ámulat, ijedtség.

Talán ideillik, talán nem.

 

#251

A workshopon, amire sikerült időt szakítani, szittert beszervezni, szóval igenis meg lehet oldani, ha az ember tudja, hogy na, 5-től 7-ig ez meg ez, léleknemesítés, okosodás, bárki számára megírható, rögzíthető időtöltés, nem ám valami tagolatlan semmibeveszés, neten baszakodás, furcsa cikkek félig olvasása, magyarázkodás, hogy most erre van idő, összecsapni dolgokat, befogadást, menni is kell tovább, szóval olyasmi, amit csak és kizárólag én engedek meg vagy nem engedek meg magamnak, mivel voltaképp mindenki más leszarja, és igazából most vállon veregetem magam, hogy megengedtem magamnak, mert azon kívül, hogy a workshop nemesedés, okosodás, még a semmibeveszést is tartalmazhatja nyomokban, ha az alatt annyit értek, hogy hagyom, hogy dolgozzanak az emésztőnedvek, sőt még egy kis száraz fehérborral rásegítek remek társaságban.

Tehát ezen a workshopon megtudtam és rájöttem, hogy tényleg minden nap írnom kell, ha sajtpapírt, akkor azt, bármi is legyen, szóval ez most a munkaidőből lecsípdesés, sajtot osztó holló, végül, remélem, jól lakik, és a papír is megmarad írással, mindennel.

Hétvégén eljutottam női sportnapra is, és habár más elvárásom nem volt, mint az, hogy végre nem egy pici helyen tornázzak otthon, hanem merjek nagyot rúgni, ugrani, no, ez speciel nem történt meg, mert sokan voltunk, de helyette voltunk sokan, és nem ám az volt, hogy én voltam az outsider, és mindenki csevegett mindenkivel, hanem megannyi kis sziget voltunk, úszó tojáshabok a vaníliasodóban, könnyű, gazdag kis testek, mosolyogtunk egymásra édesen, de valójában csak kevesen ismertek ott bárkit. És vicces módon én ismertem valakit, akivel egy-két sűrű mondatot is tudtunk váltani párterápiáról, női sorsokról. És azt láttam magam körül, hogy van itt mindenféle ember, Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj, és nem azért, mert olyan csúnya lett volna ez a sok ember, hanem mert annyira egyedien volt nem úgy szép, ahogy holmi ideál van a fejemben, hogy olyannak kellene lenni. Másképp, másmilyen módon elég sokan szépek voltak, igazából nem is láttam ott csúnya embert, de sok másfélét láttam, láttam kis pocakokat, vastag, vékony karokat, szép embereken valami kis eltérést, nyomokat, és valahogy magamat így láttam, ennek a csoportnak a tagjaként, és mind kitartóan ugráltunk, toltuk a tabatát, a kitöréseket, aztán nagyon kedvesen, habos mosollyal, valamiféle közösségi érzéssel elköszöntünk egymástól, mindenki ment haza a maga útján.

Egy kérdőívet is kitöltöttem a női edzés kapcsán, és a kérdések alapján felrémlett még a pokolnak pár olyan bugyra, amit szerencsére nem ismertem meg, és valami véletlen vagy az életkorom, a helyzetem, miszerint csak kevés időben tudok mániákus lenni, megmentett, ma már ilyesforma kegyetlen, mániákus dolognak tűnik, amire régebben képes voltam, a kalóriaszámolás, a szénhidrát, fehérje méricskélése, az, hogy az éjjel ébredgető gyerekek mellett stabilan felkeltem fél hatkor, hogy fél hétre már letudjam a mozgást, és ez semmi, ez csak ahhoz képest kemény, hoogy ma már fehérliszt és cukor is besuttyan, de közben bűnösnek érzem magam, csak már megengedőbb, elnézőbb lettem, de nem felejtek, azok a határok ki lettek radírozvam, de a papírba árkot vájt a ceruza, elég csak az ujjammal végigsimítani. És már elfogadtam, hogy nem tudtok vonalon belül maradni, kifut a színezés, egyelőre így sikerül, és marad rajtam, ami rezeg, mint a könnyű, édes hab, amit néha, havonta megengedek magamnak.

 

#250

Tényleg nem tudom, miféle kemény belső mag vonz bennem magához minden örömet, örömből lesz az a mag is, azért működhet a jelenség, azért enged el magától minden félbemaradt dolgot, itt keringenek körülöttem: az elveszett fél pár fülbevalóm valahol az űrben, a másik még körülöttem keresi a helyét, egy cseppet sem fáj, pedig nagyon szerettem, ezüst szerencsecsont, még szerencse, hogy akkor vész el, amikor nem is hiányzik, a télikabátom cippzárja csak félig jön fel, ha tovább erőltetem, szétnyílik, elengedtem azt is, végül is ma már március, újat nem veszek, egy fekete melóskabátban kihúzom ezt az utolsó pár téli napot, ha kell, hetekig, az a régi, belül bíbor télikabát repülhet felettem, kiüresedett szuperhősként, itt pedig az elszállt lehetőség, hogy becsatlakozzam a céges csapatépítő sörözésbe, a bébiszitter megbetegedett, nem mehettem, de ez sem baj, talán elszállt volna ez akkor is, ha ott vagyok, és itt repül I., egyelőre még g-stacionárius pályán, majd kiderült, kireppen-e, vagy egy időre marad a légüres térben, a felszín egyelőre nem opció, közelebb nem jöhet, nem is tud, a párterápián megkérdezte P., hogy voltaképp miért is akar I. velem, maradni, de nem tudott válaszolni, és a terápia végén annyit mondott, ő most akkor nem érti, mit is csináljon, de ez sem bántott, csak nevettem, ez most nem érint, elmegy mellettem.

Nem tudom, mi sűrűsödött be ilyen erős, boldog érzéssé, talán hogy újra dolgozom, produktívan, hogy olvasok, folyamatosan, hogy kettlebell edzésekre is eljutottam, hogy jó a fiúkkal felébredni, és jó éjjel egy szobában aludni, anélkül, hogy szoronganék, hogy szép és okos emberekre mosolyoghattam, és ők kezdték, nem is én, hogy jól esik az írói workshop is, olyan, mintha tényleg haladnék valamiféle döntés felé, egyébként rengeteg hülye problémám van, kisebbek, nagyobbak, a fülbevaló, a kabát és I. mellett ott keringenek könyvek, filmek, beszorulások, vágyott, nehezen elérhető találkozók, döntések, megemésztendő kérdések, és igen, gömbformában lebegve a súlytalanságban a macskahúgy, megint, aztán majd valami lezuhan, becsapódik, és az sem lesz baj, sőt, még élvezni is fogom, ahogy a csuklómon a zúzódást, a súlyzó nyomát.