#181

Van az a vicc az érett férfiról, aki hol ezt, hol azt keresi a nőkben, de aztán végre benő a feje lágya, és a fontos, hogy nagy melle legyen a partnernek. Hahaha, ugye, de ezt hagyjuk. Nem sok alapom van finnyogni, amikor én is ilyen érett felnőtt lettem: sok minden motivál mostanában (és jön a sok jutalomfalat, pillanat, komolyan, tele van varázslattal az életem, varázslatos emberekkel is, mondjuk sokat segített az, hogy immár élőben találkoztam velük), de ami már reggel eláraszt a kávé mellett, az annyi, hogy szeretnék jó segget.

Nagy kérés? Nem, ugye? Ja, de.
Nem is jó segget akarok, csak jobbat (és igen, nem megyek el amellett, hogy az alapfokú melléknév több (sok), mint a középfokú). Egész eddigi életem úgy telt, hogy kifejezetten rossz seggem volt – egy kedves ex találta csak jónak, de akkor még 25 éves nagyseggű lány voltam, nem 43 éves. Most pedig egy éve tornázom, sportolok, diétázom (nem pontos, valójában csak átalakítottam az étkezésem, emellett néha diétázom, azaz szigorúbb vagyok), és olyan lett a kondícióm, mint még soha. Öröm reggel felkelni azért, mert vár a hajtós fél óra mozgás, ha valamikor nyűg egy hosszabb torna, akkor is az a legfőbb ellenérvem, hogy ennyi időre egyszerűen nem tudok elszakadni a folyamatosan problémás világtól (anyapisiii, pormacskák az ágy alatt, állandóan szorító munkahatáridők, szemét kis polcok, megpakolva ki nem nyitott, pedig nagyon kívánt könyvekkel). Most először került karnyújtásnyi közelségbe a jó (jobb) segg. Karnyújtásnyira, érted. Ez egy ilyen poszt, ilyen vicces, fárasztó, izzadtságszagú.
Szánalmas, egyben büszke kis szertartásaim vannak, mérések, nadrágpróbák, centi és tükör, fizikai síkon tartják a problémát, miközben pontosan tudom, hogy nem találtam meg a választ, miért is fontos a jó segg.
Strandra, nyaralni nem járunk, utcán már a térdig érő szoknyában is mérhetetlenül merésznek és meztelennek érzem magam – azért erőltetni fogom, mert kényelmes lesz az. Figyelmet felkelteni nem szeretnék, sőt. Rettegéssel tölt el, hogy valaki azért keresse velem a kapcsolatot, mert jó (jobb) a seggem, és enyhe iszony fog el, ha arra gondolok, hogy vicces megjegyzést kaphatok bárkitől, aki éppen szívlapátol a gázcső körül. Persze nagy veszély nem fenyeget, szerintem ez a nemtelen állapot egyszerűen lesír rólam, a női jelenlét kikapcsolva, nem is vagyok benne biztos, hogy akarattal (emlékszem, amikor egy irodaházi kolléga egyszer úgy nézett, akkor szívem szerint menekültem volna, merthogy ezzel nem tudok mit kezdeni, mintha a másik férfilétének elismerése, detektálása, valami flört már borzalmas kilengés lenne ahhoz képest, amiben élek), de azt gyanítom, hogy egyelőre akarattal nem keresem a módot a visszakapcsolásra. Azaz.
Van egy álmom, visszatérő, és még most írok róla, mielőtt beteljesítem. Kimegyek a szigetre futni egy kört, letolom úgy-ahogy, csigatempóban, de katartikus állapotban a kedvenc ezeréves zenéimtől, aztán nyújtok, közben szól az Airtől a Sexy Boy, és nézem, ahogy nyújtanak, futnak a kidolgozott(abb) testű fickók. És ezt sem tudom megmondani, miért is lesz jó a nagy eséllyel félmeztelen fickók nézegetése, miért érzek már most egy csiklandós érzést a mellkasomban, valamit, amitől nevetgélni kell, magamban füttyögni, hümmögni.
Miért érzem ugyanezt, amikor valaki megoszt egy Jason Momoa videót a női mozgáskörben, a faszi falra kapaszkodik, nem is szeretem az ilyen csupasz, kötegelt izmokat, mind a mai napig az agyra gerjedek be, és persze szigorúan agyilag, aztán ha megvan a kiépült kapcsolat, már létrejön a fizikai sík is. Ha már valami fizikai, akkor a szőrös mellkas, a szakáll, és gyűlölöm, hogy most ez a felnyírt haj, szakáll lett a stílus, mert egyenfaszik lettek, ez nem belülről növekvő szépség, hanem csak külvilág diktálta visszanyírás.
De mit számít ez?
Egyelőre addig jutottam, az benne a legjobb, hogy miközben egy másik nembélihez képest azaz rá reagálok, valójában ezzel mégiscsak bekapcsolok valami női létezést, és becsatlakozom egy csoportba, ahol másokkal hümmögök és füttyögök, lájkolom Momoát vagy Tom Hardyt, szégyenteljesen tárgyiasítom, és ez nem revans, mert én sosem voltam tárgyiasítva, ezt úgymond megúsztam szépség nélkül, és csak az enyhíti a szégyenem, hogy azok a félmeztelen faszik a futópályán nagy eséllyel igenis ilyen néma füttyöngéseket és hümmögéseket (is) szeretnének, kell a közönség, és én közönség leszek, ráadásul kicsit lemeztelenített, mert ha a seggem nem is fog látszani (báár, kacérkodom a leggings gondolatával, de ez nagyon merész lenne egyelőre), az viszont egyértelmű lesz, hogy lassan és nem éppen hatékonyan futok – ennyi kihagyás után erre számítok.
Mondanám, hogy a futás nagyszerű meditatív alkalom elmélyedni, kapargatni egy kicsit az agyagot, hátha kijön belőle-alóla valami, de most inkább arról álmodozom, hogy egyszerűen csak futok, és próbálok életben maradni, és nem léggitározni hangosan.

#180

Két és fél óra

Reggel ötkor kelek, hogy nyugisan megcsináljam hajnalban, erőtől duzzadóan a tornát (nem utolsós sorban nyugodtan egyek utána, nem úgy, mint az éjszakai mozgáskor), mire végzek a kávéval, wc-vel, fél hat, Tomi ébred, nyávog. Pisis vagyoohook, pisis vagyoohhok. Kijön a nappaliba, átöltözünk, ruhát beáztatom. Aztán szomjas. Éhes. De nem azt. Dínócsipsz (extraegészséges, biobullshit) nem jó. Almacsipsz jó. Jön a kaki. Kakil. Rendbe szedem. Hat óra. Marcit hallom nyávogni a hálóból. Anya, pisiiiiiis vagyoook, jön átöltözni, persze segítséggel. Közben Tomi szólama megmarad: Anyaholafiguráááám? (Kurva-kurva Lego minifigurák, megtöltenek egy fagyisdobozt, miszlikbe vannak szedve, karok, lábak, szakáll, varázspálca, bukósisak, arra plexi (jajj, a zöld plexi, az hoooohoool vaaaan? érted, egy átlátszó, macskakörömnyi szar, persze apad a doboz, nem tudom, hova tűnnek, mert OCD-s módon szedem össze mindig, áttúrom a porszívó porzsákját is, de fogynak, talán a wc-be kellene szűrő?) Marcit is átöltöztetem, ruhát beáztatom, ő legalább kakilni nem fog, sikerült tegnap este, egyszerre ketten kiabáltak, anya, jön a kakiiii, sajnos Marci rosszul mérte fel az időt, és a bugyiba ment neki, szegény megpróbálta még lehúzni, ennek eredményeképpen a szoba közepére pottyant a termés, öröm, boldogság, ők nevettek, cserébe Tominak végül csak a puki jött, ezen is lehet sokat nevetniük, örülünk megint). Marci éhes. Dínócsipsz jó. Most már Tominak is. Almacsipsz is jó. A doboz, amiben hoztam almacsipszet, kókuszos tejberizses, ritkán kapnak, emiatt azonnal rákattanak. Anyaholatejberiihiiizs??? Kérek kókuszosat fehér folyadékkal (ez a mangószósz benne, és sárga). Nincs. Jaj.

Közben fél hét, elkezdem a tornát, másodjára, hiszen ezért keltem ötkor. Néha csiklandoznak közben, az oldalsó fekvőtámasznál a karom alatt átbújkálnak. Igazából ez jó, boldog vagyok.

Torna után fürdés, pakolás, megvan a macska, kapott kaját, tiszta vizet, megvannak a pisis ruhák, kiöblítve, kimosva, megvannak a virágok, mind kapott vizet, a mosatlan edények a mosogatóban, a kulcsaim a táskában, tiszta nadrág a bölcsibe, mert Marci néha még lepisili magát, de jó, hogy eszembe jutott, atyaég, fogmosás a fiúknak, nekem, mindjárt fél nyolc, anya, vizes a nadrááááágohohom (beleült a vízbe, amit ő öntött ki az ágyra), még szerencse, hogy hajat is szárítok, hát nadrágot is, mire visszaérek a szobába, a hatodik (a többi festőien szétszórva) könyvet lapozgatják csendben, elmélyülten, két kis angyal, kirobbantani sem lehet őket a kanapéról, holott cipőt kell venni, kardigánt, hátizsákot, persze, hozzátok a könyvet, amíg cipőt vesznek, addig elkezdem bepakolni, de jó, szinte kész vagyunk, időben beérünk, fél nyolc múlt, indulás, csak ezt még beteszem, na ekkor találom meg Marci hátizsákjában a tegnap a bölcsiben átvett, bezacskózott pisis ruhákat.

Jó reggelt mindenkinek!

#179

Hogy meglegyen:

Amikor rántottát eszem reggelire a régi irodaház aljában a menzán, közben a konyhásnéni karalábét pucol, egy darabot levág, bekapja.

Amikor a szomszéd irodából a félig kolléga könyvvel megy wc-re.

Amikor Gödöllőn, az Erzsébet parkban rigók verekednek, mintha legyezők suhannának, szép és súlyos is.

Amikor a pesti kisjátszón a szemünk előtt röppen fel a veréb, és kapja el azonnal a katicát.

Amikor éjjel, altatás után belerúgok az ágylábba, és nem kiabálok, inkább ledőlök a fiúk mellé még olvasni, és később veszem észre, hogy vérzik. Talán leesik a köröm, talán nem, de legalább nem törtem el, pedig éjjel még felkeltem a lüktetésre. Ez jó, nagyon jó, ugyanis ma reggeltől kezdődik a hat hetes, minden nap torna programom, és a mai már sikerült is, igaz, egyelőre cipő nélkül.

 

#178

A párkapcsolatunkról I.-vel (házasok nem vagyunk) nem szeretek itt írni, olvashatja akár, bár szerintem már elfeledkezett erről a blogról, no meg ez nem a barátnak panaszkodás szerintem jogos és szükséges esete lenne, hanem ismerősök és ismeretlenek, barátok és idetévedt botok olvasnák, amiben ez a sokszínűség zavar.

De ezt a bejegyzést most megeresztem, legyen fizikai léte, nyilván kimutat a rajzlapról sok mondata, de ez egy ilyen dolog, ez a kreált szöveg, tessék hozzágondolni, mit akart mondani a költő.

Benne volt a hétben, hogy valakinek elmesélem, ráadásul angolul, napokig forgattam a számban, mint egy keserű kavicsot, sem el nem fogyott, sem le nem nyeltem, csak a fogaimon kocogott, beszélni nem lett tőle könnyebb, most ideköpöm ezt a kacsakövet, azt sem bánom, ha nem pattan egyet sem, hanem azonnal lemerül.

Mondjuk akkor még nem tudtam, hogy végül kap még egy esélyt ez az egész. Hogy valami lehet még belőle – talán. Ha akarom.

Annyi nem titok szerintem, hogy nagyságrendekkel többet pakoltam bele, több áldozatot hoztam, a gyerekek az én életemet, testemet, lelkemet, eseményhorizontomat alakították át fenekestül, az én egzisztenciám változott át “na, ma este elmenjünk-e a felolvasóestre vagy olvasok hajnalig” lazaságából oda, hogy van 15 percem munka és bölcsi között, melyik a legfontosabb bevásárolnivaló, utána következő egyedüllét ideje este 10, ha bírom ébren. És egyedül. Szinte mindig egyedül felnőttként. A lakás pedig örök börtön. És hiába lazult, de nem tűnt el.

Ezekhez jönnek olyan döbbenetek, amiket nem írok le itt a blogban, arra jók, hogy valódi jövőkép legyen az egyedülálló anyaság. nem csak veszekedésben elindított csapás. És hogy ha idegennek mesélném, azt a tűnékeny örömet megkapnám, hogy nekem adnak igazat. Viszont egyedül nevelni a gyerekeket kurva nehéz lenne. Bizonyos tekintetben lehetetlen is. Ahogy tovább élni így. Szóval seldoni a helyzet, változtatni kell, és persze nekem kell nyitni, felvenni a napi teendők közé, befizetem a csekket, veszek nagyobb mackónacit, törlőkendőt, szemeteszsákot, bejelentkezem a nőgyógyászhoz, felhívom anyámat, bízom újra I.-ben, elhiszem, hogy más lesz, jobb lesz, rendelek jövő hétre ebédet.

És ez baszta fel az agyam folyamatosan, hogy még nekem kell ezen dolgozni. Hogy nem tolják a seggem alá. És baszki nem, mert amikor a héten I. magától hívott, hogy na, akkor hogy legyen a dolog, menjen ő ma a gyerekekért (mi ez, ha nem seggalátolás valahogy), akkor nem az öröm volt az első, hanem a gyanakvás, mi lesz ebben a szar, és miért kell nekem megköszönnöm, hagyjanak már lógva. Szóval még nekem kell befogadóvá válni. Fasza.

Persze, egyedülállóként elindulni ugyanúgy kurva nehéz, a teljesítőképességem határán vagyok, ha még tovább feszíteném ezt, lehet, maximum ugyanúgy azt érezném, ez a vége, a térkép széle, onnan már derékszögben lefelé zuhannék a hitvilágba. Mégis, ha már újabb erőfeszítést teszek, akkor legyen olyan, ami több embert tenne boldoggá. És ez volt, ami errefelé billentett.

Mindemellett továbbra is arra készülök, hogy felnőjek az önállóan megoldandó feladathoz, abból baj nem lehet, ha erősebb leszek. Csak nehogy túl gyengének tűnjenek emiatt mások a szememben.

 

 

#177

Tegnap, életem harmadik masszázsa végén I., a későötvenes, gyermektelen masszőr homlokon csókolt. Nem hiányzott, magam is furcsának érzem most leírva, de valójában helyénvaló volt, rendjén lévő.

Lehet, hogy a végén belakom ezt a világot, csak nehogy az legyen, hogy mire jó puha, sajátszagú lesz körülöttem a kuckó, addigra lehet is menni mosásba, szevasz, villanyoltás, tessék egy kicsit csukott szemmel hallgatni a mesét.