Van az a vicc az érett férfiról, aki hol ezt, hol azt keresi a nőkben, de aztán végre benő a feje lágya, és a fontos, hogy nagy melle legyen a partnernek. Hahaha, ugye, de ezt hagyjuk. Nem sok alapom van finnyogni, amikor én is ilyen érett felnőtt lettem: sok minden motivál mostanában (és jön a sok jutalomfalat, pillanat, komolyan, tele van varázslattal az életem, varázslatos emberekkel is, mondjuk sokat segített az, hogy immár élőben találkoztam velük), de ami már reggel eláraszt a kávé mellett, az annyi, hogy szeretnék jó segget.
Monthly Archives: May 2017
#180
Két és fél óra
Reggel ötkor kelek, hogy nyugisan megcsináljam hajnalban, erőtől duzzadóan a tornát (nem utolsós sorban nyugodtan egyek utána, nem úgy, mint az éjszakai mozgáskor), mire végzek a kávéval, wc-vel, fél hat, Tomi ébred, nyávog. Pisis vagyoohook, pisis vagyoohhok. Kijön a nappaliba, átöltözünk, ruhát beáztatom. Aztán szomjas. Éhes. De nem azt. Dínócsipsz (extraegészséges, biobullshit) nem jó. Almacsipsz jó. Jön a kaki. Kakil. Rendbe szedem. Hat óra. Marcit hallom nyávogni a hálóból. Anya, pisiiiiiis vagyoook, jön átöltözni, persze segítséggel. Közben Tomi szólama megmarad: Anyaholafiguráááám? (Kurva-kurva Lego minifigurák, megtöltenek egy fagyisdobozt, miszlikbe vannak szedve, karok, lábak, szakáll, varázspálca, bukósisak, arra plexi (jajj, a zöld plexi, az hoooohoool vaaaan? érted, egy átlátszó, macskakörömnyi szar, persze apad a doboz, nem tudom, hova tűnnek, mert OCD-s módon szedem össze mindig, áttúrom a porszívó porzsákját is, de fogynak, talán a wc-be kellene szűrő?) Marcit is átöltöztetem, ruhát beáztatom, ő legalább kakilni nem fog, sikerült tegnap este, egyszerre ketten kiabáltak, anya, jön a kakiiii, sajnos Marci rosszul mérte fel az időt, és a bugyiba ment neki, szegény megpróbálta még lehúzni, ennek eredményeképpen a szoba közepére pottyant a termés, öröm, boldogság, ők nevettek, cserébe Tominak végül csak a puki jött, ezen is lehet sokat nevetniük, örülünk megint). Marci éhes. Dínócsipsz jó. Most már Tominak is. Almacsipsz is jó. A doboz, amiben hoztam almacsipszet, kókuszos tejberizses, ritkán kapnak, emiatt azonnal rákattanak. Anyaholatejberiihiiizs??? Kérek kókuszosat fehér folyadékkal (ez a mangószósz benne, és sárga). Nincs. Jaj.
Közben fél hét, elkezdem a tornát, másodjára, hiszen ezért keltem ötkor. Néha csiklandoznak közben, az oldalsó fekvőtámasznál a karom alatt átbújkálnak. Igazából ez jó, boldog vagyok.
Torna után fürdés, pakolás, megvan a macska, kapott kaját, tiszta vizet, megvannak a pisis ruhák, kiöblítve, kimosva, megvannak a virágok, mind kapott vizet, a mosatlan edények a mosogatóban, a kulcsaim a táskában, tiszta nadrág a bölcsibe, mert Marci néha még lepisili magát, de jó, hogy eszembe jutott, atyaég, fogmosás a fiúknak, nekem, mindjárt fél nyolc, anya, vizes a nadrááááágohohom (beleült a vízbe, amit ő öntött ki az ágyra), még szerencse, hogy hajat is szárítok, hát nadrágot is, mire visszaérek a szobába, a hatodik (a többi festőien szétszórva) könyvet lapozgatják csendben, elmélyülten, két kis angyal, kirobbantani sem lehet őket a kanapéról, holott cipőt kell venni, kardigánt, hátizsákot, persze, hozzátok a könyvet, amíg cipőt vesznek, addig elkezdem bepakolni, de jó, szinte kész vagyunk, időben beérünk, fél nyolc múlt, indulás, csak ezt még beteszem, na ekkor találom meg Marci hátizsákjában a tegnap a bölcsiben átvett, bezacskózott pisis ruhákat.
Jó reggelt mindenkinek!
#179
Hogy meglegyen:
Amikor rántottát eszem reggelire a régi irodaház aljában a menzán, közben a konyhásnéni karalábét pucol, egy darabot levág, bekapja.
Amikor a szomszéd irodából a félig kolléga könyvvel megy wc-re.
Amikor Gödöllőn, az Erzsébet parkban rigók verekednek, mintha legyezők suhannának, szép és súlyos is.
Amikor a pesti kisjátszón a szemünk előtt röppen fel a veréb, és kapja el azonnal a katicát.
Amikor éjjel, altatás után belerúgok az ágylábba, és nem kiabálok, inkább ledőlök a fiúk mellé még olvasni, és később veszem észre, hogy vérzik. Talán leesik a köröm, talán nem, de legalább nem törtem el, pedig éjjel még felkeltem a lüktetésre. Ez jó, nagyon jó, ugyanis ma reggeltől kezdődik a hat hetes, minden nap torna programom, és a mai már sikerült is, igaz, egyelőre cipő nélkül.
#178
A párkapcsolatunkról I.-vel (házasok nem vagyunk) nem szeretek itt írni, olvashatja akár, bár szerintem már elfeledkezett erről a blogról, no meg ez nem a barátnak panaszkodás szerintem jogos és szükséges esete lenne, hanem ismerősök és ismeretlenek, barátok és idetévedt botok olvasnák, amiben ez a sokszínűség zavar.
De ezt a bejegyzést most megeresztem, legyen fizikai léte, nyilván kimutat a rajzlapról sok mondata, de ez egy ilyen dolog, ez a kreált szöveg, tessék hozzágondolni, mit akart mondani a költő.
Benne volt a hétben, hogy valakinek elmesélem, ráadásul angolul, napokig forgattam a számban, mint egy keserű kavicsot, sem el nem fogyott, sem le nem nyeltem, csak a fogaimon kocogott, beszélni nem lett tőle könnyebb, most ideköpöm ezt a kacsakövet, azt sem bánom, ha nem pattan egyet sem, hanem azonnal lemerül.
Mondjuk akkor még nem tudtam, hogy végül kap még egy esélyt ez az egész. Hogy valami lehet még belőle – talán. Ha akarom.
Annyi nem titok szerintem, hogy nagyságrendekkel többet pakoltam bele, több áldozatot hoztam, a gyerekek az én életemet, testemet, lelkemet, eseményhorizontomat alakították át fenekestül, az én egzisztenciám változott át “na, ma este elmenjünk-e a felolvasóestre vagy olvasok hajnalig” lazaságából oda, hogy van 15 percem munka és bölcsi között, melyik a legfontosabb bevásárolnivaló, utána következő egyedüllét ideje este 10, ha bírom ébren. És egyedül. Szinte mindig egyedül felnőttként. A lakás pedig örök börtön. És hiába lazult, de nem tűnt el.
Ezekhez jönnek olyan döbbenetek, amiket nem írok le itt a blogban, arra jók, hogy valódi jövőkép legyen az egyedülálló anyaság. nem csak veszekedésben elindított csapás. És hogy ha idegennek mesélném, azt a tűnékeny örömet megkapnám, hogy nekem adnak igazat. Viszont egyedül nevelni a gyerekeket kurva nehéz lenne. Bizonyos tekintetben lehetetlen is. Ahogy tovább élni így. Szóval seldoni a helyzet, változtatni kell, és persze nekem kell nyitni, felvenni a napi teendők közé, befizetem a csekket, veszek nagyobb mackónacit, törlőkendőt, szemeteszsákot, bejelentkezem a nőgyógyászhoz, felhívom anyámat, bízom újra I.-ben, elhiszem, hogy más lesz, jobb lesz, rendelek jövő hétre ebédet.
És ez baszta fel az agyam folyamatosan, hogy még nekem kell ezen dolgozni. Hogy nem tolják a seggem alá. És baszki nem, mert amikor a héten I. magától hívott, hogy na, akkor hogy legyen a dolog, menjen ő ma a gyerekekért (mi ez, ha nem seggalátolás valahogy), akkor nem az öröm volt az első, hanem a gyanakvás, mi lesz ebben a szar, és miért kell nekem megköszönnöm, hagyjanak már lógva. Szóval még nekem kell befogadóvá válni. Fasza.
Persze, egyedülállóként elindulni ugyanúgy kurva nehéz, a teljesítőképességem határán vagyok, ha még tovább feszíteném ezt, lehet, maximum ugyanúgy azt érezném, ez a vége, a térkép széle, onnan már derékszögben lefelé zuhannék a hitvilágba. Mégis, ha már újabb erőfeszítést teszek, akkor legyen olyan, ami több embert tenne boldoggá. És ez volt, ami errefelé billentett.
Mindemellett továbbra is arra készülök, hogy felnőjek az önállóan megoldandó feladathoz, abból baj nem lehet, ha erősebb leszek. Csak nehogy túl gyengének tűnjenek emiatt mások a szememben.
#177
Tegnap, életem harmadik masszázsa végén I., a későötvenes, gyermektelen masszőr homlokon csókolt. Nem hiányzott, magam is furcsának érzem most leírva, de valójában helyénvaló volt, rendjén lévő.
Lehet, hogy a végén belakom ezt a világot, csak nehogy az legyen, hogy mire jó puha, sajátszagú lesz körülöttem a kuckó, addigra lehet is menni mosásba, szevasz, villanyoltás, tessék egy kicsit csukott szemmel hallgatni a mesét.