#384

Megcselekedtem, amit.

Elmentem hajnalban az üzemorvoshoz, megtudtam, hogy így látszatra, hallászatra egészséges vagyok, covidon nem estem át, pedig úgy vártam a teszt kimenetét, mint a kaparós sorsjegy eredményét, persze, nem lesz öt misi, de azért mégis, a nem nyertért meg sem vettem volna. Azóta már látom a pozitívumot, tehát akkor semmi, amit eddig éreztem, az nem covid. A mérhetetlen fáradság. A torokkaparások. A hőhullámok, a hidegrázások. A szívdobogások. A mániás és passzív szakaszok. A falási hullámok. A körömvágás utálata. A kapkodva elküldött okoskodó emailek, amelyek után újabb, magyarázónak szánt emaileket írok. Hát jó. Akkor ezeket lehet tovább nyugodtan, nem adok tovább semmit.

Aztán elutaztam a szüleimhez, és tényleg ültem velük egy szobában, hallgattam, magyaráztam, persze maszkban, és valamiért ott okos voltam, meggyőző, határozott, és segíteni képes, és nem volt az a szörnyű érzésem, hogy nem kellett volna így, oda, akkor, hanem azt éreztem, hogy most ennél jobb nem történhet velünk, a legjobb helyen vagyok. Anyámat megnyugtattam, apámra figyeltem, kiütöttem pár hülyeséget (“nem kérjük az oltást” vagy “nem engedem apádat többé a kórházba”), és az is bebizonyosodott, hogy a rémhír, miszerint apám egyáltalán nem emlékszik arra, hogy kórházban volt, nem éppen igaz. “És apa, milyen volt a kórház? Szar.” Azt éreztem, hogy most anyám elhiszi, felhívhat engem, és ha legközelebb nem ért semmit a világból, nem fogja rejtegetni az érzést holmi félelemből, hiszen valaki úgyis leteremti. Ez van az én pakkomban is, ezt ismerem, ilyen könnyű máséból kiszedegetni a betonkoloncot, legalább egy kis törmeléket. Vagy alulról fogni azt a pakkot egy ideig. És jó volt, nagyon jó volt, hogy Gödöllőn nem kell az utcán maszk, nincs is tömeg, és láttam, láttam mindent, nem volt szép a táj, milyen is lehetne, de láttam, hogyan nem szép. Anyám pedig egy szakaszon elkísért, és volt erőm kérdezni a családról, eltűnt nagynénikről, megkérdeztem, hogyan vesztette el apai nagybátyám (akit már rég elvesztettünk) a karját, és anyám csak annyit mondott, hogy szerelmi ügy volt, kiugrott a vonatból. Mert az anyjának soha senki nem volt jó. És tényleg, apámnak nincs unokaöccse, unokahúga, egyik testvérének sem lett igazán társa, gyereke, apám volt az egyetlen, aki valahogy kitört a vidéki kocsmárosné harsány zsarnoksága alól, emlékszem, mert még pár évig visszajárt velem, veszekedtek a konyhában, minden alkalommal, de a nagyanyám a kocsmában a söntéspultra ültetett, Leo jégkrémmel etetett, és borítékos sorsjegyet téphettem egy fémkarikáról. Nem nyertem meg az ötmilliót akkor sem.

Aztán visszavonatoztam Budapestre, és a karanténban lévő testvéremékhez mentem fel, közel a kockázathoz, a veszélyhez, de a veszély egy egyszerű, unatkozó család volt maszkban, az ablak mögött, az ajtón kikandikáló, trottyos gatyás öcsém, akinek semmi tünete, és a tünetes családtag is már szinte megygógyult, és zacskós, aluljárós péksütit kaptak meg papírújságot, mit lehet adni annak, aki szobafogságon van, hát csakis olyat, ami elérhetetlen, a kinti nem szép tájat, hogy van egyáltalán kint, én lettem a kint, nem valami szép, de legalább látható, én lettem a hely, és már megint a lehető legjobb helyen a legjobbkor, vannak ilyen napok is, amikből lehet élni sokáig, két elküldött, barom email között, torokkaparva, falási rohamokkal, levágott körömmel, 300 Ft-os nyertes sorsjeggyel.

 

#383

Na, azért lesz itt még napfény meg szabadság a magunk kis keretein belül. Apámat haza is hozzák ma a kórházból, eltört a keze valamelyik esése során. Tegnap fürdött, anyám megborotválta, Szilvi, a gondozó még múlt héten elrendezte a gyógypedikűrt, a csekkeket befizettem, járulékokat utaltam, lesz fehér póló a farsangra, időpont a pulmonológiára, robotkar az irodába, elküldtem az énekvideót az iskolai jelentkezéshez, a hajtogatásvideót a másik iskolai jelentkezéshez, kell még vaj, macskaalom, zokni, szépen felkockázva az idő katonákra.

#382

Ez volt az a poszt, amit végül leszedtem, mert elszégyelltem magam, hogy így beszélek apámról. Arról az emberről, aki, míg volt ereje, sosem foglalkozott azzal, kit aláz meg a tettével, szavával. De mégis. Nekem akkor sem kellene. De aztán rájöttem, hogy ez még mindig egy kapcsolódás. Apámat ma elvitte a mentő, nem is mert olyan sürgős volt már, hanem mert másképp nem jut el orvoshoz, igazi vizsgálatra, kezelésre, ezt gondolom optimistán. Meglátjuk, mi lesz. Azt sem tudjuk, hol van. Ha megtudjuk, talán a kapuig eljutunk. Most azt látom, a lenti posztom nemhogy tiszteletlen, hanem tele könnyű szabadsággal, napfényes jövő héttel, lehetőségekkel.

 

Az apám már nem tud járni. Felkelni sem nagyon tud. Valahogy felkapaszodik,abba, amibe tud, aztán végigcsoszog a lakáson, a falakra támaszkodva. Ezt-azt már letört, leszakított, nem minden zsanér, fogantyú bírja el a súlyát, habár az a súly egyre kisebb. Apámra kezd bő lenni a teste, a régi test, mert ami van most, az lóg, gyűrött, vértelen, fehér, opálos, apám vasat szed, anyám panaszkodik, hogy annyi a gyógyszer, hogy a kis műanyagrendezőben már nincs is ennyinek hely. Vitamint szed, mama? Nem, csóválja a fejét anyám. Na, majd legközelebb hozunk. Apám nem hagyta el a lakást az elmúlt fél évben.

Apám iszik, egész életében ivott, fröccsöket, rossz, kotyvasztott borokat, ő maga is kotyvasztott valamit a régi házban, ribizliből, hogy csodájára jártak a kisbogarak, valami fehér műanyag hordóban érlelte, olyanban, amit a kenukba raknak, hogy védje a dolgokat, apám ivott a dolgokból, másnak volt elég esze, hogy ne. Anyám panaszos hangon suttogja, hogy apám iszik. Mit? Pálinkát. Sosem ivott pálinkát, nem lenne itt még 75 évesen, hamarabb elment volna, hogy-hogy? Ki veszi meg neki? Én, mondja anyám. Hát miért? Mert ha nem veszünk, kiabál. A múltkor utánunk kiabált a folyosóra, hogy vegyünk. Hát mit szól a ház? Mama, az a hajó már elment. És mi van, ha nem vesztek? Akkor mi van? Ha csak bort ihat? Fröccsöt? Akkor egész nap üvölt. Mama, akkor ezt te tudod. Hogy mi legyen. Mi a jobb, ha pálinkát iszik, vagy ha üvölt. Anyám bólogat. Majd eldönti. Jó lenne, ha nem lenne pálinka, mama. Jó lenne, mondja. De várjatok, mondom. Igyon mégis pálinkát, de csak este. Este már ne igya a fröccsöt, a bort, mert abból sok fogy, mennyit is iszik meg egy nap. 4 litert, mondja a legkisebb öcsém. A kurva, mondja a legnagyobb öcsém. Akkor pláne, mondom, ne igya este a bort, mert aztán tele lesz a hólyagja. Apám már nem tud járni. Felkelni sem nagyon tud. Vittünk gumilepedőket, a gyerekek vízhatlan matracvédőit. Pelenkát az urológus ír fel, azzal olcsóbb, de nem lesz ajándék úgy sem. Anyám szégyelli a házban, én szégyellem mindig és mindenkor, most is, nagyon, de nem én vagyok az apám, nem én nem kelek fel időben, ha vizelni kell, nem én hagyom már az egészet, mert majd másvalaki megoldja, nem nekem kell szégyellnem magam, majd valahogy el kell mesélni ezt is a gyerekeimnek, megmutatni, ha egyszer ők is kijönnek velem, de előttük is szégyellem, pedig talán éppen ők értik meg jobban, az egyikük a mai napig hetente kétszer levizeli magát, álmodozik, ki tudja, mit csinál a wc-ben, aztán kijön, anya, lepisiltem magam. Semmi baj, megoldjuk, gyere.

A legnagyobb öcsém dühös, a dolgok nem olyanok, nem tudom, milyenek a megfelelően olyan dolgok, itt már csak elég jól megoldott dolgok vannak, de ő még dühös, fürdőszobát csináltattunk a szüleimnek, a régit nem tudta apám használni, amúgy is rettenetes volt, most szép lett, csak egy zuhanyfülke, egy fal, kapaszkodók, fogantyúk, elbírják apám súlyát, most takarítunk, amíg apám kint ül a konyhában, kicsoszogott oda, most órákig fog ott ülni, hova menjen, én a nagyszobát porszívózom, maszkban, nyitott erkélyajtónál, beragyog a tiszta, negyedik emeleti, vidéki nap, tisztább ez a szoba, mint az enyém, a vékonnyá kopott szőnyegek, a vitrinben az unokák fotói, karácsonyi üdvözlőlap, Anikó postástól, a szekrényre pakolt különös alakú befőttesüvegek, rémisztő, műgyanta pásztorlány, pásztorfiú, meghasad bele a szívem, hogy ezek a kis kincsek, a poros üveg, szép volt valamikor, de ott a tetején a fedő menete, üres, leveszem, leporolom a helyét, visszateszem, ezeket gyűjtötték, bezzeg én, én mit gyűjtöttem? Több dobozkám megtöltve földön talált csillogó tárgyakkal, aztán csaltam is, mert vettem három kicsi üveggolyót, azokat is odatettem, a legkisebb tiszta üveg (hegyikristály? üveg) olyan apró, hogy játékra alkalmatlan, egy vízcsepp a nemzetközi űrállomáson, egy rakétában, ezek a kincseim, amiket majd valaki porolgathat utánam.

Legközelebb, ha kijutok, figyelek rájuk, megfogadtam, igyekszem kijutni hamarosan, leülök majd a konyhába, hallgatok ott pár percet, viszek vitamint, lepedőt, én már nem is haragszom, abban a régi testben, amire haragudtam, már úgyis egészen összement az apám, persze hogy iszik, hiszen meg fog halni. Én is iszom most, fröccsöt, így könnyebb posztot írni, eleve írni, ha kell, fel fogok ébredni, kelni, ki fogok jutni időben.