#277

Elképesztő mód, minden hányattatás ellenére csodás lett ez a nap. Ugyan 24 órára távol voltam, és a macskák nem kaptak enni, a böngészőm összes tabja visszaállíthatatlanul becsukódott (ez még most is fáj, hiába nem is emlékszem már, miket hagytam nyitva örökös majdmegnézem státuszba), minden mosatlan megvárt, de a fiúk élnek, egész jól elboldogultak.

Lett helyem hol aludni, talán egy visszaépülő szál, ahova és akihez máskor is mehetek, így, félálomban beszélgetni. És amikor leszálltam Gödöllőn, bementem az Erzsébet parkba téblábolni, átvettem a váltócipőm (esőben rongyá ázás esetére vittem), feladtam, hogy a 3 centis magas sarkakon járjak (szédült-szédítő magasság), és a kitaposott zöldben (cipőben és füvön egyaránt) elbóklásztam a párás televényszagban, és életemben először nem féltem, mi lesz most, hogy kint a természetben perceken keresztül nem lát emberfia, csak ez a zümmögő motor jár, és valami mindig történik. Nem féltem, csak izgatott voltam, de végül csak ez a valami történt, ezek a levélnyélen végtelenjelet leíró levelek, bogárkaparászások, rigókaparászások, neszek, zümmögés, egyébként semmi. Sétáltam.

Az évfolyamtalálkozótól nem vártam sokat, egy közepes rizottó, néhány összenézés más osztálybéliekkel (nem, nem a munkásosztály meg a közép szakadt itt el egymástól, csak az A {zenei tagozat, csupa lány, néhány elgyötört, később mutáló fiú, a találkozóra egy sem jött el} meg a C), akikkel máskor máshol még beszélgetni is lenne értelme, de végül mindenki maradt a saját kasztjánál, és bevallom, az enyém egyszerűen csak unalmas volt. Azt éreztem magamban, hogy szeretettel és nyitottsággal fordulok a többiek felé, és ők is felém, meséltek, és én is kicsit, de valahogy azok az áttörések, hogy na, most kapcsolódtunk, nem igazán történtek meg. Az egyik lánnyal futtában, csak úgy, a wc-ben, amikor a válaszfalon át került szóba a házassága válsága, és már kézmosáskor, hogy 8 hónapja szeretője is van, de még nem publikus. A lány, a főszervező, aki szklerózisos, és 5 éve még mankó nélkül, ma már mankóval is nehezen, ő is ennyire sebtiben mondta el az asztalnál mindenkinek, aki csak figyelt rá, hogyan lépett le 4 éve az akkoritól, szinte minden nélkül, mindent ott hagyva, és kezdve új életet. Szóval voltak történetek, de mint a tvújságban a leírás a filmről: Rick és Sarah házassága válságban, Rick Sarah kollégájával, Kate-tel tölt egy éjszakát, amikor kiderül, Sarah terhes, és a baba Down-szindrómás, az ember megrázkódik, borzasztó, rúgja Sarah tökön Ricket, de ma este inkább legyen valami nyomozós, epizódikus sorozat. Én akkor lapoztam tovább, amikor már arról volt szó, kacagva, derűsen, kinek mikor és miért osztottak ki egy-egy atyai vagy anyai pofont, ütötték háton papuccsal, és én értem, hogy legalább így, hogy kacag az ember közben, és hiába lehet, hogy mást többször, mint engem, de nekem már nem megy csak így, derűsen a kocsmaasztalnál  megemlíteni. Vagy még nem.

Aztán reggel, amikor a háziak még aludtak, vagy hagyták ezt hinnem, a konyhában merészen kávét főztem az ismeretlen kapszulással, majd meg is ittam, míg két 14 éves, gyömbérszín macska nézett, egyszerűen nem értették, mit nem értek azon, hogy adjam már oda az ételt.

Az egy picit zavar, hogy sanszosan több heti ha nem is diétát, de óvatos duhajkodást kúrtam fejbe, de reggelire csokoládékrémes körtetortát ettem tojáshabbal, majd egy fél kontinentális reggelit, és ez a reggeli azóta is tart, csak az elhasznált teríték mellől ülök át egy másikhoz, jobbomon a Kalapos, másik oldalt a mormota, mert délután például gyereknapi mályvacukorsütés volt a kertben, este pedig addig lopkodtam a libatepertőt a hűtőből, amíg elfogyott, de holnaptól újra nem is tudom. Semmi. Semmi extra. Gabi a munka és a család között ingázva próbál mindennek megfelelni, miközben szíve vágya, hogy zenéljen, írjon, kézimunkázzon. Úgy érzi, a feladatok lassan felőrlik, de a hétköznapok akaratlanul is változáshoz vezetnek – magyar film, 96 perc, 1987. Vagy inkább valami epizódikus nyomozós.

#276

Jó, a #274 végleg elsikkadt, átugródott.

Szóval éjjel máris volt lehetőségem gyakorolni a jobbá válást. A jobb anyává válást is.

Marci 11-kor még nem tudott aludni, motoszkált, ide-oda hevert, az ágya az enyémhez tolva, van szintkülönbség, de azért átmászhat, ha akar. A macska, a szelídebbik, vagy nevezzük a beszarinak, fent volt a szekrény tetején, néha felmegy oda, nem sűrűn, akkor is csak pár percre. Mondom Marcinak, hogy látom, készül a cicó leugrani, most ne másszon át az én ágyamra. Természetesen ekkor mászott át. A macska direktbe ráugrott 2 méterről. Marci sikít, zokog, kiderült, a macska az arcán landolt, végigkarmolta. És én meg egyszerre szartam be, és lettem rohadt dühös. Hogy a barom, akinek éppen mondom, hogy ne, éppen azt teszi. És tessék. Most megkapta. Pedig mondtam, direkt mondtam.

Aztán persze sebfertőlenítés, sírás, megbékélés. Marci a macskával, én Marcival, én magammal. Hogy itt az a nagy helyzet, hogy tényleg én vagyok az erős, a felelős, és még ha direk azért is mászik át az ágyra, mert azt mondam, ne, akkor is én vagyok. És ha pofára esik rollerrel, mert egy nem látható repedésben megakad a kerék, akkor is én leszek, még úgy is, hogy erről voltaképp senki sem tehet. És el fog esni. Vagy ha nem esik el, elesik mással máshol. Erre viszont tényleg nekem kell felkészülni, és együttélni vele.

Szóval azt mondtam neki, hogy legközelebb jobban vigyázok rá, de higgyen ő is nekem, hogy amit mondok, az komoly. Hát, így lettem magasan kvalifikált, bölcs édesanya, Marci meg mint valami német párbajhős, reggelre kelve pedig mindketten véresek (azaz akkor vettük észre). Szerencsére a szemét elkerülte a karom. Azért baszki, tényleg mondtam, hogy ne, éppen akkor ne.

#275

Túlságosan intim és túlságosan gusztustalan egy poszt lesz ez, persze nem először, de most szarom le, annyira rám telepszik, hogy kell a terápiás írás.

A családomról. A szüleimről. Akiket szépen-lassan toltam el magamtól, először csak fizikai térben, anyagilag, egyre ritkábban akartam őket látni, egyre felszínesebben, de még mindig erősek a kampók, amik igazából bele is nőttek a bőrömbe, azaz én nőttem körbe a kampókat, én stabilizálom a helyzetüket, de most megbocsátó vagyok magammal, nem tehettem másképpen, így lettek kevésbé fájdalmasak.

És már tudok azon dolgozni, hogy valahogy kiakasszam őket, olyan faszán erősnek tudom magamat érezni, holott ez is olyan, mint a levert bütykeim, van mögötte erő, erőhasználat, és volt mögötte öröm is, ahogy ütöttem a zsákot, de persze embert nem tudnék, és azóta sziszegek mosogatáskor, mert csíp minden víz.

És akkor, amikor ilyen (sőt “ilyen”) strapabíró figurának látom magam, egyszer csak úgy alakul, hogy megrántok egy ilyen kampót, és akkor kiderül, hogy még van, és mennyire fáj, így berántva, utána begyulladva, és most kéne örülnöm, hogy ja, de legalább észrevettem ezt is, jöhet a megoldási szakasz.

Na, hosszú felvezetés után jön a kisstílű és szánalmas dráma: mentem volna a szüleimhez aludni, amióta megvannak a gyerekek, immár második alkalommal lennék távol egy éjszakára, nyugalomra vágyom, hajnalig olvasásra, reggel magamtól ébredésre, magányra, magányra. Álmodoztam róla, kapaszkodtam bele. Évfolyamtalálkozó egyébkén az apropó. Mert az kell. Anyám persze ábólintott, az egyik szobájuk üres, menjek.

Ha nem hív öcsém, akkor nem tudom, mikor derül ki, hogy hopp. Hogy anyáméknak ágyi poloskáik vannak. És baszki nem csak most derült ki számukra. Mert tudta, amikor azt mondta, aludjak ott. Mert letagadják, tagadnak mindent, ahogy mindent tagadtak kifelé, nehogy látszódjon, nehogy kiderüljön, hogy baj van, úgy kell viselkedni, mintha normális lenne a nyomorúság, a verés, az agresszió, normális, hogy van poloska, mert ha nem említjük, nincs. Á, dehogy, nem tudja az egész lakótelep, ha apám esténként üvölt, vagy be van baszva, és hopp, nem derült volna ki hamar, ha én a két kisgyerekhez, két macskához poloskákat hozok haza. Csak ha nem említjük, akkor az van, hogy más sem említi. Marad a sustorgás. A hát mögött kiröhögés, kibeszélés, a néha kifreccsenő csúfolás, lenézés az iskolában. Mennyivel jobb. Másoknak is, nem kell semmit lépni.

De most anyám nem tud mit tenni. Kénytelen voltam azt mondani, hogy akkor nem találkozunk, amíg ezt meg nem oldják. Mi nem megyünk, ők nem jöhetnek. És nem csak ide, más tesvéremhez sem, ezt ők is kijelentették. Nincsenek unokák. Persze, van szőnyeg alá söprés, de akkor sajnos ez a szőnyeg takar mindent, a csapóajtót is a pincébe, ott lehet kuksolni a berendezett üregben, napfény nélkül, nélkülünk.

Mert nem ám egyszerűen tudják, de anyámat éjjelente csípik. És szakember helyett a DM-ven vesznek flakonos szart, amit szétfújnak, immár a hatodik flakon fogy. Mert ez még belső infó, még nem kell lépni. Apám nem akar. Őt nem csípik. Őbenne max a mérgező anyag gyűlik fel torokig, ha nem megyünk, hogy aztán azt köpködje nem csak anyámra, hanem most már akár ismerősökre is – barát ugye nincs. Hogy milyen rosszak a gyerekei. Hálátlanok.

És tényleg rossz nekem, mert ott a kampó, hogy sajnálom anyámat, és mindig is sajnáltam, amikor nekünk sírt, hogy ne legyünk olyanok (ó, baszki, milyenek, nem a kisboltba törtünk be, átlagos gyerekek voltunk), mert apánk rajta veri le. És most is sajnálom, szegényt, mert ő nem látja az unokáit, mert nem tudja megbeszélni azzal, akivel együtt él, hogy egy kurva poloskaírtást megrendeljenek. Apám nem engedi. Mert nincs probléma.

Én meg próbálom valahogy kiforgatni a kampót, de viszi a húsom is magával, hogy nekem le kell szarnom anyámat is, és ledobni azt a terhet, hogy miattam szenved, én rontom el az ő kapcsolatát, az életét, és egyszerűen még nem tudom, mivel én vagyok az erősebb, a strapabíró, nekem kell segíteni, de meg fogom tenni, kipiszkálom, már csak azért is, mert nincs más választásom, visz az élet lendülete előre, az ikrek rám bízott élete, és nem csak ágyi poloskát nem hozhatok nekik haza, de azokat a régi, gyerekkori terheket sem dobhatom le a mi konyhánk közepén, hogy aztán az én gyerekeim kerülgessék a rozsdás pengéket, véres üvegcserepeket, penészes rongyot, hajcsomókat.

Hát ide dobom le. Baszki, hogy még 44 évesen is a felnövésen kell dolgoznom.

De azért azt is le kell írjam, hogy boldoggá tesz ez a kötelesség, hogy tegyek rendet másért, miattuk, hogy jobb legyek.

És ma reggel valamiért meghallgattam vagy hatszor ezt a dalt, és amikor Marci az ölembe ült, én meg a szöveget olvastam, a távolságról, a halálról, olyan jó volt, hogy felette sírhatok, és ő nem veszi észre, jaj, ha giccs, akkor az, mit számít.

 

#273

Ma gyerekek nélkül mentem edzésre, Marci megint asztmás, de egyelőre kezelhetően, a bébiszitter meg csak ma ért rá szerda helyett, hát elmentem az intellektuális edzőhöz, aki ma végleg megtanította a helyes török felállást, aztán a kördezés egyik állomásának a boxzsákot akasztotta fel, és a gyakorlat után vettem észre (de tényleg csak utána furamód), hogy levertem a bütykeimet a zsákon.

Most egy agresszív vadállatnak érzem magam, aki forgórúgással intézi el főgonoszt, valójában egy nevetséges turista lettem, aki a Kazinczy utcában fotózza saját öklét.

A vicc az, hogy egyéb fontos dolgok történnek folyamatosan, de az öklömről könnyebb írni. Ökölszabály.

#272

Remélem, nem sértek személyi jogokat ezzel a fotóval, pici történet van mögötte, azaz inkább helyzet. M., a rózsaszín ruhás kislány az ovis csoport szépe, amivel ő tisztában is van, barátnőkkel vonul, akár egy királynő, és nem igazán vesz tudomást a kisebb (vagy akár vele korú) fiúkról, de jól van ez így, egyelőre biztosan, az ikreknek éppen jó ez a titokzatos tárgy, ahogy megjelent a játszótéren, és észre is vették, körülötte keringtek, őszintén és szívszorítóan, és le kell írjam, de ezek a szavak jártak folyamatosan a fejemben: “a kényszerítő erejű hársillatban”, na, hát leírtam, és a fotót is kiteszem, kényszer hatása alatt.

 

#271

Nem írok, mert egyszerűen nem volt egyedül töltött időm. Ettől már olyan feszült vagyok, mint egy patkány az 1984-ből, mindig összezárva valakivel, sorstársakkal, családdal, utóddal, meleg testekkel, fogakkal, karmokkal, már rohannék neki a másik húsának, szemének. Sajnos rohanok így is, a fiúkkal roppant türelmetlen vagyok, nem is csak felcsattanások ezek, hanem megsértődöm, nem múlik el a harag percek alatt, hanem elvonulnék, ne is lássam őket, egyébként amellett, hogy okosak, viccesek, szeretnek, rettentő rossz arcok is az utóbbi időben, jó a kérdés, ki kezdte, én vagy ők, mindegy, a kiutat kellene megtalálnom, ezt mondom nekik is, nem tudom az igazságot, ki kezdte, ki harapott vissza, ki rohant neki a másik húsának, az a kérdés, most mi legyen.

Fél nap szabadság, végül ez lesz, annak is elmegy az egyik fele az egyik ajtónállónak, a testnek, a másik fele a másik ajtónállónak, a léleknek, lesz terápia, nőgyógyász, és ha sikerült, leülök, befejezem azt a két rövid történetet,. amiket el sem kezdtem (jó, az egyiket igen, vasárnap órára kelve összejött az első bekezdés).

Az kellene, amikor csak úgy ül az ember, és nem rohan, vagy elhiszi, hogy most fél óráig nem kell rohannia, csak utána, mint a rajzfilmben: a levegőben szaladó egér megállítja a macskát, addig a gravitáció felfüggesztve, szögre akasztva lóg, kilihegik magukat, egészben betolnak tortát, csirkecombot, vége a szünetnek, és lehet tovább zuhanni, rohanni a másik húsának.

Pedig olyan jó idők is voltak, olyan igazi dolgok, amikor úgy érzem, na, most ott vagyok, benne, nem csak mellette, hanem része a dolgoknak, csak nem jut idő arra, hogy a dolgok is a részeim legyenek, beépüljenek.

Mint egy fotóalbum, ott van a fickó a Dob utcában a ház tetején, valamiért felnéztem, magas volt a bérház, ahogy számoltam, 7 emelet, és a fickó kint ült a tetőn, nézelődött, lehet, ő volt Cipoe, és észre is vette, hogy nézem, és ahogy mentem, fel-felnéztem rá, ő meg rám bámult, ez voltaképp semmi, de aztán mégis.

Vagy ott van a könyv, amit olvasok, a Szindbád a forradalmár, ahol az egyik jelenetben megjelennek a Malina ikrek, és akkor a hideg futkos a hátamon, mert én ismerem a Malina ikreket, a Malina Zolit és a Malina Petit, egy óvodába jártunk, és én mindkettőbe szerelmes voltam, ahogy akkoriban ez lehetett, végül csak az egyiket válaszottam, a másik a barátnőm kedvence lett, nem tudom, ki kié, csak ez van meg, a két kisfiú, ikrek, hát ez megvan most is, és tessék még a könyvben is benne vannak, igaz, itt egymást egrecírozó (egzecírozó?) öregasszonyok, ez maradt a gyerekkori szerelemből, na szép.

Vagy ott van a lány hasa, a társaságban, akiről kiderült, hogy nagyműtét, nagy megrázkódtatás, nagy betegség, remélhetőleg nagy túlélés, és igen, elmondaná ő, és én is kérdeznék, hogy most milyen, és jó, mert kérdezek is, és látom, hogy ő meg mutatná magát, és a társaságban közösségi ruhacsere, akkor ő blúzt választ, és előttünk veszi át, végigfut a sebhely a hasán, középen a hosszú vágás, két szélén a kapcsok, varrás nyoma, nem is tudom, valami mintázat, nagyobb mint az én sebhelyem, az vertikális, ez horizontális, akkor hétvégén az ikrekkel szóba jön, mutatom, itt a nyom, már nem is látszik annyira, jobban mutatja a has megereszkedése, hogy egyszer az tartója, tárolója volt valaminek, mint a seb, a lány keze is mindig ott jár, fogja, biztos érzékeny a hely maga így kiürülve.

Szóval ezeket kellene nem csak így felsorolni, leragasztani, ahogy nagyapám tette, bélyegszélekkel a képeket, vagy mit is, hanem valamit kihozni belőle, ha mást nem, egy nyugodt napot, betolni a csirkecombot, tortát egészben, és meglógni a gravitációtól.

 

#270

Terápiás poszt lesz ez, mert már elviselhetetlen vagyok magamnak, és szerintem ez csurran-cseppen most mások felé is. Az van, hogy itt az ovi probléma, amit elkezdtem megoldani, és azóta rettegek, görcsölök, szarul alszom, átitat mindent ez a gond, és nem tudom elengedni.

Van a jelenlegi ovink, ami nem teljesen jó. A fiúk elvannak, de én nem vagyok elégedett. Kis életképnek belinkelem a tojásfa készítését, valahogy ilyen az egész. Hogy egyik nap ki van írva, másnap du fél négytől közös kézműveskedés a szülőkkel, mindenkit szeretettel. Én meg basszam meg, hogy dolgozom ilyenkor. Vagy megyek be, és egy kedves ismerős szalad utánam, hogy “Hát te nem viszel ültetni palánrtát?” Nézem, ő visz. Drága a nő, azt mondja, odaadja az övét, mert az ő kislányának csak délutánra kell, hoz másikat. Nem fogadom el, inkább elébe megyek az oviban, hogy mi is ez. Milyen rohadt szekrénybe volt kiírva, és hol vannak a tigrisek, akik körülötte cirkálnak. De nem ám így volt, mert nem volt kiírva sehol. Se tigris. Mondja az Éva néni, hogy nem kell az, majd megoldják, kimegy, vesz, behozom a pénzt, vagy valami. De hát ez a Föld napja közös ültetés, hát akkor ez így mifene. Mondom én az Éva néninek, hogy hozok akkor saját pénzből, ültetünk délután közösen. Jó. Hozok, megvan a két büdöske, viszem, hogy akkor ültessünk, hol zajlik. Hát kaptunk egy lapátot, meg az egyik dadus (Éva néni már hazament, reggel óta bent van) mutatja a sarokba, ahol senki, csak petpalackok, hogy ott lehet ültetni. Így aztán elvonultunk hármasban az ikrekkel, beástam a büdöskéket, megvolt a Föld napja, nahálaazégnek, lélegzethez is jutott az öreg bolygó, jóvan.

Éva néni már nem volt motivált utolsó napjaiban, ez a nagy helyzet. Amik el is jöttek, el is múltak, a fiúk az első Éva néni nélküli napokat otthon köhögték, hétfőn mentünk először, izgatottan vártam, mi lesz, lesz új óvónő, új csoport, szétosztják őket, valami? Láttam, kint a papír, tigris nincs, szóval jól látható, igaz, hétfői a dátuma, tehát aznapi, amikor már nem volt Éva néni, éppen idejében kapott a szülő infót, hogy a pedagógiai asszisztens (dadus? nem tudom, de nem óvónő, más beosztás) lesz a gyerekekkel, amíg megjön az új óvónő. Aki egyébként szeptember óta érkezik.

Kedden végül összeszedtem minden karakánságom kis külső segítséggel, elmentem a másik oviba, és beadtam a jelentkezést. Erről az oviról azt kell tudni, hogy jobb a híre, mint a réginek, és egy kerttársam erősen ajánlotta, oda járnak a gyerekei, szeretik, ő is szereti, van szerinte hely is, menjek, menjek. Elmentem nyílt napra, valóban szebb, kedvesebb. Amikor az ovink zárva volt, jelentkeztem ügyeletre, azaz a fiúkat vittem másik oviba, konkrétan ebbe, idegen helyre, de ott voltunk elérhetően, nem hagytuk magukra őket, szóval voltak fél próbanapon is. Nem voltak égbe fellőtt szivárványos guppik, semmi átütő érzés, csak hogy ez rendben lévőnek látszik, picit messzebb van, de belefér.

Szóval ennyi előzmény után kedden elmentem, a vezető fogadott, leültetett, hú, há, lehet, nem kerülnek be, de azért megpróbálja. És már osztja is a csoportot, hogy ide. És megérzem, hogy te jó ég, a gyerekeim másik oviba fognak járni. Hogy ez most diplomatikusan nem lett kimondva, de nagyon nagy eséllyel bekerülnek. Mert elkötelezett voltam, nyílt nap, ismerkedések, személyes jelenlét, már a bejáratnál az irányító fiatal lány emlékezett, ja, az ikrek, persze, ide szeptemberben kb. 20 új gyerek kerül be, szóval nem egy csirketelep, és minket megjegyeztek, jó szívvel.

Kedd délután emailt kaptam, hogy Márton és Tamás kapubelépője ez meg az. Kapubelépő. Merthogy tokenes amúgy a bejutás. Szóval ennyire lett végleges a dolog. Szinte.

És azóta a gyomrom akár egy naspolya, rettegek, hogy most rontok el mindent, örökre, visszavonhatatlanul, nincs Undo (ahogy a Gmail levelezésemben még egy percig), kiveszem a gyerekeim egy közösségből, beteszem egy másikba, én döntöm el, ez van fiúk, egyszer majd megköszönitek, már ha lesz kinek, és nem a síromnál sírtok, meg mindenki más, aki meg sem érdemel engem stbstb. Mert hirtelen ez a régi ovi nem is tűnik olyan szarnak, régi, kitaposott ösvények a fűben, a fű sem olyan igazi, csak az a lapos, csomós gaz, kicsillanó kupakok, koton, de messziről fű, ösvény, keményre taposott kopaszságok, és ráadásul be kell jelentenem, hogy el akarunk menni, ezt még a héten meg kell tegyem, írásban a vezető felé, erős indokkal, és itt ülök az erős indok felett, ami a semmi, nem leírható, írnám, hogy mert jobb, mert ez a régi nem olyan, de akkor milyen, és milyen a másik? És most hazudnom kellene valamit, azt a 10-15 perc utat fogom kidomborítani, hogy közel a munkahely, később végezhetek, és ezt fogom leírni, a vezető elolvassa, és én bólogatok, ő is, közben tudjuk, hogy hamis, hogy én is hamis vagyok.

És ha holnap végre odaadom a nyilatkozatot, akkor még egy pillanatig keresni fogom az Undo gombot, ahogy nézem a kukát, ahova mindig keserves kidobnom a szelektív papírt, mert tévesen belekeveredett hivatalos levelek, örökre elvesző iratok formálódnak a semmiből, akár az ektoplazma, és aztán a torkom köré csavarodnak, megszorongatnak, végül teljesen eltűnnek színpadi nevetés közepette, miután már szégyen lenne akár teljes egyedüllétemben, magam előtt is tovább turkálni a nagy konténerben, hogy neadjaég. Akkor elengedem a szemetet. Vagy a bejárati ajtót, ahonnan még elmegyek a konyhaablakig, ellenőrzöm a villanytűzhelyet, a vasalót, a kávéfőzőt, és ott van a kezem még a kulcsokon, megnyomni a Visszavonást, de végül olyan kínos ez is, hogy csak elindulok.

És már esnék túl az egészen, és elmondanám mindenkinek a régi oviban, akiket én, a megtestesült hübrisz úgy képzelek el, hogy nekik ez fájni fog, szegények, őket most ott hagyják, velük szakítanak, és utána a fiúk még ide járnak hónapokig, akár az elvált pár, akiknél még a lakás közös, és ma ezek még egyszerre, egyidőben létező rettenetek (abba bele sem gondolok, mi van, ha az új ovi mégsem fogad, ez a rossz filmben a konstans nyomasztó zene), de holnap délutántól lebomlanak napi szintű apró bosszúságokra, örömekre, már lennék ott, vagy jöhetne valaki, és mondaná, hogy hagyjam, ezt most ő elrendezi, egyszer majd megköszönöm neki, ha szerencsénk van, lesz kinek, ha szerencsém lenne, volna kinek.

 

 

#269

Jaj, hát amikor minden nap sűrű, és nincs idő írni, akkor ezek a napi szépségek, amik tűzbe hoznak, és lendülettel, tollat fel sem emelve tolom be a posztot, szóval ezek mennek a levesbe, és az utóbbihetekkel ez van.

Mert volt a hosszúhétvége, fullosan családi, aztán jött az asztmatikus bronchitis, ezúttal itthon, először egyiknek, aztán másiknak, betolva a szteroidos kúp, nem tartogattam semmi öko öntudatot, a szart, így is megvoltak az óránként kelős, Ventolint tolós éjszakák. Már köhögött Marci, csúnyán, gyanúsan, amikor azt álmodtam, áramszünet van a hotelben, fene tudja miben, és én valahogy lejutottam a szobájukhoz (külön szoba? óvoda?), ahol volt valami kis automatikus fény, ezért megvártak, itt kezdtem felébredni, és még félálomban belegondolni, miért is vártak volna meg, jajistenem, dehogy vártak volna, ha kimegy a villany, ott ülnek a sötétben, pánik, kimennek a szobából, elkeverednek, sosem találom meg őket, és a mély álomban jó volt, odataláltam, félálomban pedig csontomig rettegtem, a sejtjeimig szorongtam, hogy ez megoldhatatlan, és ahogy másztam ki az öntudatra, úgy terveztem meg a hazautat az elsötétedett városban, ahol nyilván minden idióta törni-zúzni fog, és persze ebben a félálomban első gondolatom az volt, hogy jó, ha lesz nálunk Ventolin, törjünk be a patikába mi idióták. És már egészen ébren voltam, amikor eszembe jutott, hogy az áramszünet reggel már más lesz, jön a fény, addig kell kihúzni, nem örökre, mint a Walking Deadben (sosem láttam egy részt sem, de persze megvan az elképzelésem, hát hogyne). Na, ez nem a napi szépség, ami tűzbe hozott, hanem valami olyan sajgó emlék, amit egyelőre nem tudok elfelejteni.

Aztán jöttek az otthonról dolgozások a betegek mellől, az egy-egy órára elszabadulások, a kerti nap, a dolgok, a dolgok, az elitézendők, amikről még mindig elhiszem, hogy ha nem csinálom meg, baj lesz, hát most komolyan, egy kiskert tanösvénye, miféle önhittség azon aggódni, hogy dühös lesz bárki is miatta. És a Budapest100 napján, reggel fél tízkor elengedtem azt a szaros tanösvényt, és leszedtem a laminált lapokra ragasztott, útvonalkorrekciók okozta szövegmódosításokat (fél óra betervezett kitérő volt a nagy rohanás közepette a netcafe, ahol telefonról kinyomtattam A3 lapra pár módosított sort, most kéjesen megfetrengek a jelenetben, mint a kutya a halnyomban, ez csak a hal nyoma, ez már nem is a hal, ez csak egy illat, a rózsa neve, ja nem). És jó lett a Budapest100, a nyitott kert, aztán jött E., és velük a délután, a lötyögés, téblábolás, mindenre rácsodálkozás, gyerekkezek szorongatása, végül nyugodtan fröccsözés a kertben, nézni a jövés-menést, és megvan az az érzés, hogy az egész sűrű, párás, sokat sétált nap minden lerakódása ott van rajtam, a karomon, nyakamon, szandálos lábamon, egészen addig, amíg már nem nyirkos, hanem meleg és száraz leszek, akár a kígyó bőre, leülepedett mintázat.

Ma meg Gödöllő, ezt dokumentáltam, lesz itt pár fotó, anyámmal elmentünk a GIM Házba, ahol teremőrködik, vagyis mindeneskedik vasárnaponként, és az idilli volt, az a tér, az a kert, és majdnem elfelejtettem a madárfióka tetemet, amit még az ATM előtt találtam, és visszafordultam, megmozgattam, hátha mégis él, persze akkor mi lett volna, mihez kezdek, de mégis, valami, de nem, szóval persze teljesen nem felejtettem el, és a kert sem hagyta teljesen, mert így működnek a dolgok, aztán apám is beállított, akár egy kettévágott giliszta, szörnyű, szörnyű, nagyon sajnálom, de nem akarom látni, földet söpörnék rá a lábammal, hogy legyen a dolgoknak megint rendje, ami nem a szemem előtt van, mint egy fiókatetem.

De még így is jó volt, a cukrászdában végül a műfüvön ültünk, a mellette leszórt kavicsrétegben kurkásztunk, és nem csak Tomi, de én is találtam pár szép darabot, ettől nehéz aztán a táskám. És macskák is feltűntek, és hiába volt minden készített, csinált, azért betömtem, mint az epres somlóit, és dagasztottam a macskahason, amíg a macska is dagasztott, és habár tudtuk, hogy ha egy mentőhelikopter köröz felettünk, akkor az nem jó hír, de azért mégis inkább érdekességet jelentett a gyerekeknek, és csak később lett abszurd hír, ami miatt még öcsém is felhívott, hogy akkor ez volt az ok, de még mindig nem valódi dráma, erre is rásöpörtem a lábammal a földet, ne legyen a szemem előtt.

Ilyen a GIM

Meg ilyen. Csigás.

Cukrászdamacska 1.

Cukrászdamacska 2.

Kövek, macskaszőr, akácvirág (a kertben ettük, a zsebemben maradt). A macskaszőr meg a szürke macska miatt van, rendszerint innen nézelődik, a kanapé karfájáról.