#346

Volt három teljes munkanapom, hasítottam, mint a jégcsákány, a legjobb az, hogy éppen befért az alakuló írókor, ami nagyon csodásnak ígérkezik.

Csütörtökre Tomi már nagyon köhögött, este már olyan gyakran kellett neki a Ventolin, hogy a végén kapott szteroidos kúpot, de az éjjel így sem lett jobb, néhány órát aludtam, azt is tördelve, hallgattam, hogy zihál a gyerek, végül valahogy elmorzsolódott az éjszaka, az a pár óra az orvos rendeléséig. Ilyenkor mindig szorongok, hogy már régen kórházba kellene vinni a fiút, de attól is félek, hogy feleslegesen hurcolom éjnek évadján, a végén felveszik, miközben nincs is baj, csak a protokoll. Node most a körzeti orvosnál is olyan fos értékek jöttek ki, hogy ő, aki eddig sosem küldött kórházba, most küldött, így mentünk azonnal. Lett inhalálás, infúzió, intravénás szteroid, szobafogság, egy ágyban alvás keservesen, aztán lazuló szabályok, kórházi ebéd (neki), óvatos diéta tartás (nekem), olvasás, tengődés, a szobatárs életébe belelátás, gyomorgörcs ettől.

(Egy jó szava nem volt a kisfiához, mindig csak szapulta, basztatta, de nem gonoszságból, hanem láttam, kiszáradt, elfogyó energiájának volt ez a maradéka, nem volt már másra. Az öt éves kisfiú egy karcos, lepukkant tablettel játszott egész álló nap, néha átjött az ágyunkhoz, mutatta, mivel játszik, kérdeztem, érdekli-e, amit Tomi néz, nem érdekelte soha semmi, de semmi, csak a saját játékai, de azok sem. Szinte sosem beszélt, csak nyávogott, néha csapkodott, hogy minden unalmas, minden játék, a tableten volt hatszáz gagyibbnál gyagyibb szar, egyikről a másikra kattintott, unta, még elmesélni sem tudta Tominak, annyira magába szorult szegény a kommunikációhiánytól. Amikor az apja volt bent vele, az ölelte, csikizte, játszott vele, de akkor is csak nyávogott a kisfiú, hagyjál, ne már, unom, a szívem megszakadt. Az anya akkor borult ki igazán, amikor kiderült, mi mehetünk haza vasárnap, ők még nem, még jobban szidta a gyereket, mondta, hogy ott hagyja, hazamegy, nem érdekli az egész, mennie kell, mert a papának a gyógyszerek, a kisfiú nagytesóját indítani kell iskolába, az apa már nem tud otthon maradni, dolgoznia kell. És ez a kisfiú hibája, mert nem eszik, mert elkapcsolja megint a tabletet, mert nyávog. Kellett a hibás.)

Végül ma hazaértünk, Tominak még pár nap itthon. De sebaj, mert létom ám, hogy Marci, hogy ő viszont egyre szarabbul van. És már úgy köhög. Ez lesz az ötödik szar éjszaka, de az a furcsa, hogy valahog mégsem érzem magam úgy, ahogy az a szerencsétlen anya mellettem, kiszáradva, elfogyó energiával. Vannak még tartalékok. Például a kórház kertje. A csigaházak, amiket a két fiú gyűjtött látogatási időben egy üres kávéspohárba, és amiket ősi ösztönre hagyatkozva végül kivittem vissza az udvarra, egy ablakbeugróba, és amiket másnap megnéztünk, és legalább a fele csigaház hirtelen telinek bizonyult, és lakóival sugárirányba menekült a pohárból a falon, az ablakon. Az éjjeli olvasás. A fotók, amiket készítettem Tomiról, és átküldtem Marcinak, cserébe jött Marciról, és Tomi mosolyogva végigsimította, mintha egy élő arc lenne ott.

Ez is a kórház. A vidám nyomora, a kicsit már megkopott, soha senki által meg nem nézett üvegmatricák világa.

#345

Egy Karin Tidbeck novella miatt elővettem ezt a számot. A történetben a narrátor testvére hallgatja éjjel, Robert Smith nyávog a fülhallgatón keresztül is, a narrátor kibámul az éjszakába, és már én is bámultam vele, egészen más formájú, de egészen hasonló, boldogsággal, várakozással eltöltő ürességet érezve.

Pakolgattam, hogy majd meghallgatom, és tegnap végre olyan éjszakám lett, amikor hagytak bámulni a dolgok, az ágyamban feküdtem, az ablak résnyire nyitva, begumizva postásgumival, a macskák ki ne bújjanak, a párnámat bámultam, de közben éreztem azt az erős vágyódást, amit annak idején éreztem, tizenévesen. Az ablakom résnyire nyitva, éppencsak kifér rajta a kezem, kilóg az éjszakába, hogy a cigaretta kint füstöljön, néha visszahúzom, beleszívok, a résen próbálom kifújni a füstöt, azt hiszem, így nem, de persze igen, kint is, bent is füst. Olyan grandiózus a kinti minden, hogy sírni tudnék, grandiózus a párna, éppen annyira grandiózus, amennyire az a 30 évvel ezelőtti feketeség, ami voltaképp egy zsebkendőnyi, titkokkal, sírással, gyilkosságokkal teli kertet rejtett, némi szőlő, paprika, és ott ásta el valahol apám a lapáttal agyonütött kismacskákat, hiába kérleltük, végül csak a nemtudásba menekültünk öcsémmel. Most újra visszatér az elásott tragédia, hiába van csak résnyire nyitva az ablak, ezek a macskák ki-bejárnak, de már látom őket, ez már a tudás. A zsebkendőnyi kerten túl ott a szomszéd düledező háza, Sanyi bácsi már nem egész ember, talán sosem volt az, de ennél egészebb talán, szódásüveg szemüveglencséi közepén még egy kisebb lencse, felnagyítja a véreres, homályos szemeit, totyorászik logó melósnadrágban egész nap, bogarászik lassan, habár nem idős még, anyám szerint elhagyta a felesége, és onnantól megindult lefelé, néha áthívják a szüleim ebédelni, meghajlott háttal, tág szemekkel néz maga elé, ha érkezik az étel, szemérmetlenül nyeldekel előre, akár egy kis állat, mindent befal, zavartan nevetgél apám ordenáré viccein, hazatotyog a gazba, ha ő ütne agyon kismacskát, abban nincs káromkodás, az anyátokkurvaistenit, az csak a dolgok kusza elrendezése, ha éppen eszébe jut. Ebbe a sötétbe, ebben a tágas, ötven méteres térbe bámulhattam ki, és sírhattam a boldog várakozástól, vajon mi lesz.

Mi lesz, mi lesz, macska van, a táskámban egy ideje mindig akad nekik étel, agyon még nem kellett ütnöm egyet sem, férjem nem lesz, így azt el nem hagyok, leszoktam, a szobában szuszog még két gyerek, így csak csendben hallgatom a zenét, fülhallgató nélkül, kicsit elszomorodom, amikor rájövök, ahelyett, hogy egyre közelebb lenne, egyre messzebb az az idő, amikor bámulok ki a sötétbe, a tengerre valahol egészen máshol, másokkal, ez az ötven méteres tér egészen összement, vagy másfelé tágult, nem is tudom.

#344

Csak úgy hull belőlem a bölcsesség, mint a feldrótozott gerberáról a szirom.

Álltam a zuhany alatt, és rágódtam a skarláton, a dolgok változásain (anyám és idősebb jó barátom sikoltozott, kedves volt ovistárs édesanyja mosolygott, hogy ó, az nálunk is volt, a skarlát, az semmi), és egyszer csak rájöttem, hogy micsoda hülyeség, hogy én holmi elképzeét felsőbb hatalom miatt nem viszem oviba az egészséges gyereket, hiszen ez hazugság, azért nem viszem, mert én magam ajánlottam fel az óvónőnek, aki csak annyit írt, hogy köszönöm az infót, jobbulást.

MIcsoda botrányos hülyeség azzal takarózni, hogy más ezt meg azt várta volna el, miközben bennem van a kétség, én nem vagyok biztos a dolgomban, és emiatt még dühösködöm is, hogy a hülyék, a tájékozatlanok, biztosan ezt meg azt mondanák, akkor inkább hagyjuk, persze, bele sem megyek. És milyen könnyű ebbe belesuttyanni nagyobb dolgokban, sőt főleg akkor, mert olyankor még kellemetlenebb turkálni a tegnapi krumplihéjban, hogy tényleg, mi is az igazság.

Az igazság az, hogy az embereket sokkal kevésbé érdekli, mit is teszek, és sokkal kevesebbet dühösködnek azon, ha én valami kis határt átlépek, vagy érdeket érvényesítek, mint azt én gondolom szorongva. Az emberek küszködnek a maguk dolgával, kétségeivel, és habár ez már egy másik kanyar, nem a skarlát, de talán feltehetek arra egy nagyobb summát, hogy igazából nem bántom meg egyik zöldségest sem a csarnokban (a nagyon kövér nénit, aki mindig úgy köszön a fúknak, hogy szasztok, skacok, a fiúk meg csak pislognak, a mosolygós csajt, aki váratlanul elindult a Lokálpatrióták színeiben (Hunvald!, sőt ??), a copfos tanítómestert – Ó, menyibe kerül a szőlő kilója? – Önnek is szép napot, uram! 600 forint.), ha éppen a másiknál vásárolok. És nem, nincs senki, aki távcsővel, periszkóppal, függönyt félrehúzva, visszaengedve nézbé, hogy na, már megint azokat a kurva macskákat eteti az a pina, akkor én most lemegyek, és kiosztom, de előbb megmérgezem a dögöket, és elvitetem a sintérrel őket.

Ezeket a balhékat egyedül kell elvinnem.

#343

Ma délelőtt elmentem angolra, és mire hazaértem, Tomi merő kiütés volt. Akkor azért rámtört a pánik, de tegnap óta nem kellett neki lázcsillapító, a csúf lábsebei is mintha lappadtak volna, szóval lenyomtam a pánikot. Gondoltam, valamelyik krém, allergiacsepp, ki tudja mi lett most éppen allergiaokozó. Délután egészen derűlátóan mentem el vele az orvoshoz, ahol pólólevételkor már nevetett is a doki, hogy ne is folytassam a hétvége elmesélését, ez skarlát. Tényleg független a szúnyogcsípésektől, amik elfertőződtek, de nem vészesek még mindig (te jó ég, akkor mi a vészes?). Ellenben 10 nap antibiotikum, otthon tartva. Marci mehetne oviba, de meghunyászkodtam a fejemben felépített óvodatekintély előtt. Igenis kurvára nem fogja nekem senki elhinni, hogy a dokim háromszori visszakérdezéskor is mosolyogva csóüválta a fejét, hogy persze, mehet a másik gyerek oviba, hiszen nem beteg, nagy eséllyel nem is lesz, ellenben lehet más már fertőzött, mivel mindenkinél más a lappangási idő, illetve van, aki csak hordozó, és tőle kaphatta el Tomi is.

De nem viszem Marcit, mert úgysem fogadják el ezt nekem, és ha valaki beteg lesz, akkor meglesz a bűnös, és én egy gyáva szar vagyok, akit felőrölt az elmúlt pár éjszaka, és ennek a maradék három napnak már úgyis annyi, ellenben legalább egyformán nem alszanak délután, és alszanak el este korábban.

A szitter egyébként sem tud jönni, mert durván megbetegedett. Én meg mosolyogtam, mikor ma délelőtt a legfiatalabb kollégám a vitaminfogyasztásról írt kis röplapot a belső csetre.

Már nem mosolygok. Ideje venni a figyelmeztetést, hogy a hétköznapok része a skarlát, a bébiszitter betegsége, a rosszkor érkező számla, tervezett, elcsúszó program, elkéső testvér, ezek nem magakadályozzák a kibomlást, hanem már a kibomlás, ezek nem a patak medrében kiálló sziklák, uszadékfák, hanem velük együtt hívjuk a patakot pataknak, sőt nélkülük, a meder nélkül valami egészen más lenne az a víz, nem biztos, hogy rosszabb, nem biztos, hogy jobb. Abban viszont biztos vagyok, hogy ezt, ha nem is éppen így, de már leírtam. Akkor most szépen leírom százszor.

#342

A weboldalon kitett, elvileg hetente frissített rendelési idő persze nem volt valós, mire odaért I. a gyerekkel, már nem rendelt a mi orvosunk. Legközelebb holnap késő délután fog. Az éppen bent elkapott doki ránézett a fiamra, de csak úgy kutyafuttában, a torkába például már nem. Szerinte nem, nincs összefüggés a gyerek lábán lassan-lassan talán gyógyuló, ellenben még mindig gennyes szúnyogcsípések, és a lázas állapota között. Mivel nem nézett rá a gyerekre, ezért lehetséges, hogy a lábán tényleg egyszerűen csak elfertőződött az a két csípés immár egy hete, a torkában pedig mandulagyulladás lakik, de továbbra sem vagyok nyugodt. Ahogy nem voltam nyugodt éjjel sem, amikor magas lázában nyöszörgött, és másfél óra alatt jutott oda, hogy a zokogás közepette beadott Nurofentől nyugodtan aludjon. Ahogy nem voltam nyugodt már előtte sem, és szorongok-szorongok folyamatosan. És ha nem attól rettegek, hogy a gyereknek komoly a baja, akkor rámtör a keserves önsajnálat, hogy bő egy hét után megint nem lesz semmi, de semmi időm (ahogy gépelek, közben folyamatosan beszél hozzám Marci, aki ma maradt szintén otthon, és én válaszolok neki, gépiesen, gépelősen, de szégyen-nem szégyen, kell ez a kurva idő már, hogy valamit létrehozzak, ami nem egy kis rend egy polcon). Ezen a héten újra jött volna a szitter. Meglátjuk, jöhet-e, beteg gyerekhez nem jöhet. Ezen a héten egy esemény szervezek, aminek voltaképp házigazdája lennék, mert a kiskertben lesz, és szorongok, ne rajtam múljon, szorongok, hogy ha mehetek, ha lesz, akkor jó legyen. Azt hittem, ma leadhatom a novellaszerkesztésem, amire múlt héten egyben tudtam 2 órát szánni – ennyi időm azóta nem volt rá egyben, hogy megírtam. (Vagy csak már nem is emlékszem ilyenre.) Az egész novella úgy csúszik ki a kezeim közül, akár a hal, egy ideig kapkodok utána, az enyém, az enyém, végül már dobnám el a picsába, mert nem bírok vele, de várnak tőlem valamit, és nekem nem jut arra idő, hogy pl. egyben újra elolvassam, hanem csak vissza-visszatérek egy bekezdésre, és csak azt reszelem külön. Ez nem normális, ez nem elviselhető. Nem így kellene írni.

Meg kell lássam a jót, a szépet. Hogy lett egy új ágyam, igaz, ez hétvégi pakolással járt, fejben pedig lezárással. Merthogy a fiúk ágya az én ágyam két oldalán volt eddig, de mostantól már nem. Hanem ők külön vannak. Örültek, ugráltak, akkor Tominak még nem volt láza, és aludt is szépen, de Marcit felbolygatta ez a változás, már sem itt, sem ott nincs otthon, éjjel átjött hozzám, mert a másik ágyban, Tomi mellett magányos, de az én ágyam hiába van a régi helyem, már más, nem a régi, ott is csak forgolódik, vasárnap reggel fél hat után keltett engem is, Tomit is. És most éjjel is átjött, de most úgy aludtam, mint a nyúl, figyelni akartam, hogy meghalljam, ha a gyerek a szoba messzeségében, másik sarkában lesz lázas, és igen, meghallottam, felkeltem a nyöszörgésre. Szóval örülnöm kell, ott az új ágy. És I. keresett pénzt. És a novellát pedig valahogy csak leadom, ha már nem az enyém, akkor nem az enyém, valahol még azért benne a kezem, egy kis levágott köröm, szempilla, belesütve a sajtos rúdba, valami kis varázslat átmegy, vagy ha más nem, néhány elhalt sejt.