#176

“Át kell alakítani az életem!” – mondtam néhány hete T.-nek, a tanárnak, akkor éppen sokkos állapotban voltam, nem is fejtettem ki, biztonságosabb és persze szebb téma az irodalom, a sokk elmúlt, lett újabb, az is elkopott, az átalakítás vágya megmaradt.

Nagy dolgokat akartam, de mit lehet változtatni, ha ott vannak a gyerekek, Horgonyhely ez igazán, legalábbis nekem, aki már két metrómegállónyi távolodást is kalandként él meg (és nem, ez nem a szánalmas öröm, a vasárnap hajnalban hányást csipegető galamb szerencséje, hanem tényleg tiszta és csodás állapot, még ha ironizálok is magamon, talán mert el sem hiszem, hogy tényleg, de tényleg ilyen jó tud ez lenni), szóval máshol kellett megfognom az egészet.

De itt a test, az újabb t, sőt T.

Pipálva a kisebb t, a torna, az már beépült eszkaláció, de rendet kell rakni, hát elkezdtem az időpontokat. Először a fogorvos, a legnagyobb kínzás, a legtöbb pénz, de legalább halálos betegséggel nem fogad (bár itt kitérőt kell tegyek, amikor még ifjú voltam, és durván hipochonder, egyszer a nyelvemen vörös foltot vettem észre, és a rák biztos tudatában bejelentkeztem egy találomra kiválasztott dokihoz, aki az ajtónyitáskor szoláriumozott, aranyfülbevalós szépfiúnak bizonyult, aki megszemlélte a nyelvem, majd megkönnyebbülten elmondta, hogy ő már elővette a régi tankönyveit, hogy képben legyen, de nincs ott semmi, talán a fogamhoz ér, és kicsit kikopott, úgy tűnt, a rettegésem elég hatásos volt ahhoz, hogy lergalább telefonban komolyan vegyen egy kezdő fogász, végül ennyire futotta). Aztán a fodrász, az végképp biztonságos, de valahogy sosem jut rá idő, mindegy az, úgyis ott ez meg az a forgó, amúgy is ki nézi, ki néz. Most jön a sebészet, az éves nőgyógyász, szégyen, de tavaly kihagytam, nehéz év volt, vagy már nem is tudom. Beadtam a derekam (haha, ez vicces, szó szerint), és kipróbáltam a céges masszázst, és itt is hamar megtudtam, ahogy a fodrásznál, hogy nem jött össze a gyerek, kemény dolog, itt már feladták, ott még dolgoznak rajta. Mit mondhatok? Én csak egy test vagyok, szőrzet, izom, ín, csontok, teszem a helyére a dolgokat, vissza a vállat, a nyakat, saját tükörképem.

Fontolgatom a pedikűröst, szerencsére semmi bajom a lábammal, de utált kötelesség ez, a körömvágás, csinálja meg más, aki ennél ezerrel rondábbat lát nap mint nap, engem csak megreszelget, políroz, ki tudja, mit mesél el magáról, amit nem kellene tudnom, de már nem lesz visszaút. Úgy kell ez nekem, ez a pedikűr, ahogy a takarítást is átadtam régen másnak (újabb t, a tudás és a test után a tér), nem hiányzik, nem is veszett el teljesen a magam körül rendezés szükségessége, egyszerűen csak hetente egyszer más intézi a porcicákat.

Szóval lassan minden ablak kinyitva, minden szőnyeg kirázva, már csak új garnitúra fehérneműt kell vennem, és összeeshetek az utcán, azért életben kell maradnom, mert a valódi fiókok még kaotikusak, nem ám mint a bűnügyi regényekben, ahol néhány köteg levél alatt hamar megvannak a megboldogult, az áldozat fontos iratai, nem, itt ami hamar megvan, az néhány fontos fiók tele terhességi ultrahangleletekkel, lejárt receptekkel, pelenkakuponnal, óvodaválasztási prospektussal (megér egy újabb posztot), babakötvény-kivonattal, én nem is tudom, hogy vagyok arra képes, hogy közben bizonyos dolgokat lecsupaszítva, korrektül rendben tartsak, pl. van egy Dropbox fiók, ahol havi bontásban mentem a szkennelt számlákat, utalásokat. Akár egy preparátor, aki egészen kompaktra készít egy nyulat, évekig gondozás nélkül eláll a vidéki múzeumban, de a belsőségek a szemétben rohadnak, a majd jó lesz valamire, félretett csontok pedig örök hánykolódásra, polcról, polcra pakolásra ítéltettek.

Jó lenne eljutni ide, évekig elállni a múzeumban, megszabadulni a feleslegtől, szakembereknek fizetni, hogy csillogjon az az üvegszem, de azt hiszem, ez az analógia megtette a dolgát, gúzsba köt, nem igaz, nem is szép, hagyjuk.

Persze valóban megvan bennem a vágy, hogy végigjárva pár időpontot utána évekig ne legyen ott újra dolgom, és nekiveselkedjem olyasminek, amitől konkrétan alacsonyabbrendűnek érzem magam embertársaimnál (illusztráció az egyik kedvenc könyvemből itt): hogy még mindig mindenki jobban tud nálam angolul a cégnél, hogy nincs jogsim. Például. Tanulni kellene, kitenni a néma T-t.

 

#175

Na, én is már csak a fóbiáimból, kesergéseimből élek, meg a múltamból. Ez most előkerült valahogy, és az a vicc, hogy tetszik, holott elég idegenek szoktak lenni a szövegeim így 5-6 év után. De ez éppen olyan, mint amiket most fogalmazok – leginkább blogposztként -: túlbonyolított, modoros, szinte értheteten utalásokkal sújtott, közben meg remek érzés (nekem) kanyarogni vele. Jó látnom, hogy nem cserélődtem le teljesen ennyi idő alatt. Hah, még javítani is volna kedvem rajta.

Ösvény

És ahogy ott, az erdei ösvényen követtétek egymást az esőben,
és ragacsos pocsolyába, sűrű, vörös agyagba ragadt minduntalan túrabakancsotok,
megláttad a vízben arcod, amint vörös ujjaddal húzol rá csíkokat,
hogy elfedd azt, amit voltaképp megmutatsz,
a sátorba lépsz, ahol az idegen fekszik,
még félrebeszél, hagymázas álmait próbálja megosztani,
de nem értesz egy szót sem,
mert neked kell majd megtanítanod arra, hogy értse pár szavad,
és tudja is, mit jelent,
míg agyagedényben puhára főtt húsdarabokat emelsz szájához,
s sűrű levessel itatod, mert még tehetetlen,
de fel kell gyógyulnia, hogy bírja majd a szertartás kínját, a halált,
a véletlen büntetését,
mert itt nem maradhat, és el nem mehet,
és nem lehet írmagja sem, mi nyomot hagy a törzsben,
mert hiába lesz testetek melege sátor körülöttetek,
melyet mintha az agyagedénytől a szájig tartó mozdulatok férceltek volna össze,
nem lesz írmagod,
mert te halsz meg másnap ebben a történetben,
hogy ő már a törzs részeként
életét az örök hűségre és a bosszúra feltegye,
és űzzön addig minden kósza árnyat,
míg végül teljesen elfelejtse, ki is voltál te, akiért mindezt megteszi,
holott elegendő lenne egy pillanatra hátranéznie
– s nem a vöröslő, ragacsos ösvényen tartania szemét,
ahol csak egymás mögött fértek el -,
hogy újra ráismerjen arcodra a szétkent agyag alatt.

 

 

#174

Lement egy újabb éjjel Marcival, már csak 3 óránként kellett kelni, és görcsölve, késve, de végül elvittem a bölcsibe, arra gondoltam, pontosan ugyanaz történik vele ott is, mint ha ott lennék: ha rosszul van, kap egy puff Ventolint (hahaha, hát nem éppen ez történt, mert ugyan megbeszéltük, hogy elalvás előtt kap egy puffot mindenképp, de mire térültek-fordultak, Marci bealudt, és nem tudták, most mi legyen, ébredés után adhatják-e, így elmaradt a gyógyszer, ha tudták volna, hogy én már úgy adom be, hogy a gyerek fel sem ébred, csak búvárokról álmodik), szteroidos kúp is van, ha annyira befulladna, leadtam náluk egyet.

Aztán letoltam egy pedálos munkanapot, és hazaérve konstatáltam, hogy I. ismét beájult attól, hogy a dolgos hétköznapok után események sújtotta ünnepeket kell megélni, így kidől, beteg lett, immár 16. órája alszik. Én pedig elkezdtem sajnálni magam.

De aztán rájöttem, hogy nem kell, mert bassza meg, kurvára erős vagyok, de nem úgy, mint egy Jemisin szereplő, hanem úgy, hogy ahhoz képest.

Mert ahhoz képest, hogy kövér voltam, most szíjjasabb lettem, és a kezeim eresek, az arcom meg attól is szottyant, hogy fogytam, nem csak a sok kesergés ült ki rá, de ahhoz képest, hogy 43, hát félhomályban, fröccsel egész jól érzem magam, 43, de szarok bele, voltak dupla évek, voltak nullázottak, jó ez.

Meg ahhoz képest menedzselem most a két gyerek és a háztartás (ahhoz képest háztartás) életét, hogy volt idő, amikor attól rettegtem, összehugyozom magam a buszon, mindenki előtt, és a 10 perces útra megvoltak a biztos egérutak, a nyilvános wc-k, a presszók, a sosem-próbált-de-ha-kell-akkor-azt-el-tudom-képzelni bokrok, és eleinte csak 1-2 megállót mentem, mert leszálltam a Margit-hídnál, és a lerohadt nyilvános wc-t használtam, vagy a Mekit a Jászain, és mindig jött három csepp, ami épp elég volt ahhoz, hogy elképzeljem azt a fiktív összehugyozást. És ahhoz képest, hogy annak idején nem tudtam átmenni egy gangon, és fogni kellett a kezem, hogy bejussak vendégségbe, ahol végig rettegtem, hogyan jutok ki innen, minden, de minden csak a rettegésről szólt, ha olvastam, a nagyszerű mondatokból csak az lüktetett elő szúnyogcsípésként, hogy a szereplő az erkélyen áll, hát de hogy bírja? (Ma már ugyanez az erőszak gyerekekkel, de nem szúnyogcsípés az, hanem darázsé, elvakart himlőhely, azóta is csak erre emlékszem a Fogságból, mi másra, ha az első oldalakon elakadtam, amikor kivégeznek egy gyereket kb. 2 sorban.)

És ahhoz képest, hogy mennyire nehezen működöm szociális lényként, ahhoz képest boldoggá tesz, ha más említ a blogjában, vagy kivár sok (persze valós és kezelendő) problémát, mire találkozhatunk, és nem csak én örülök, ha mással lehetek, hanem ő is, és ha valaki végül elenged, nem válaszol, akkor az őt még zavarja, csak ez most így alakult, ezt pontosan értem, nálam gyakran, de akiknek nem írok, azoknál néha arról ábréndozom, hogy csak úgy összefutunk, de egyelőre még egy egyszerű, 2 órás kimenő is nem várt módon lesz nehezen megszervezhető, de ahhoz képest, hogy ez zavar, a faszért nem kerestem bébiszittert (ja, megvan, spórolásból, miközben megint újabb könyvet vettem a “szar ránézni, mennyi minden vár a soha el nem jövő szabadidőmre” polcomra). Egyébként jövő héten jön, csütörtökön pedig szabadságon leszek, és remek találkozás lesz.

Ahhoz képest, de ez nem úgy, hogy na, hát két gyereke van, hát ahhoz képest, nem, nem relatíve, hanem önmagában, abszolút értelemben vagyok sokkal boldogabb ahhoz képest, amennyire lehetnék elveszett.

És ezt a blogposztot végül reggel fejeztem be, mert a fiúkat napok óta órákig altatom, a végén én is belealszom a mesébe, amiben furcsa alakok tűnnek fel, ahogy félálomban szövögetem, és Marci átmászott hozzám, elvitte a takaróm, abba kuckózott be, én feladtam, hogy ma még kijutok a szobából, elővettem az erre a célra az ágyon heverő polár plédeket, és a sötétben összedörzsölődő műszálból szikrák pattogtak, hát ez is egy boldogság, miközben a fiúk orrmandulája olyan nagy, hogy fekve nem kapnak levegőt, csak a szájukon, műtét lesz ebből, addig meg nyugtalan alvás, ahogy ma éjjel hallgattam őket, ez sokáig nem tartható, de ezt az éjszakát már hagyni kell, most ennyi, majd reggel.

#173

Marci megint beteg, ezt meg kellene szoknom, de nem tudom. Mindig ugyanaz, mindig kicsit más, éppen annyira, hogy rettegjek, most, vagy most, vagy most már túl könnyelmű voltam, ezzel már rég be kellett volna menni az ügyeletre, ez a gyerek fuldoklik, szenved. Persze mindegyik újabb betegsége ad némi tapasztalatot, amivel valahogy talán egyszerűbb a következő, most csak 2 lidérces éjszakát toltam végig, a másodikon, amikor óránként keltem az asztmagyógyszer beadása miatt, és két beadás között sem tudtam igazán aludni, hajnal 4-kor bátran bevágtam a nagyágyút, az egyszer használhatót, a szteroidos kúpot, azóta javul a kölök.

Csak aludnék. Mindenen elérzékenyülök. Tegnap a kádban a gyerekek fürdetőjével játszottam. Űrhajós habfürdő galaktikus illattal: a víztiszta gélben aranycsillagok lebegnek, ha a kezembe töltöm, érintésre az apró csillagok finom csillámmá foszlanak szét, nekem pedig belesajdul a szívem. Egyszerre vagyok tőle szomorú, és nevetek: olyan lettem, mint Rosszcsirkeff Mária.

#172

Nagyon módjával teszek fel fotókat a gyerekekről, és erős ellenállás van bennem, hogy elméncségeiket valahol megosszam, miközben persze elolvadok sokszor. Nem is tudom, miért, mondanám, hogy őket védem, de ez nem igaz. Még kialakul a magyarázat.

Ami tegnap történt, az semmilyen, fakult lesz leírva, de mégis, ha más nem, újra megélem.

Nagyon fáradt voltam, az utóbbi napok kimerítettek, egy egyszerű séta az Andrássyn munkába menet olyan ingergazdag élmény volt, ami egész embert követelt, cserébe sokszor voltam boldog, sokáig. De csütörtök estére elfogyott minden bennem, amivel mások felé tudok fordulni, és szegény ikrek érezték ezt meg. Túlélésre játszottam. Veszekedjenek csak. Majd valahogy lesz azzal a Playmobil figurával. Nagy eséllyel életben maradnak. Én a kanapén ültem, magamba roskadva, egészen kis helyet elfoglalva, súlyosan, mint egy fehér törpe. Ekkor hallottam meg, hogy sustorognak nevetgélve. “Vegyük le a papucsát. A papucsát! A papucsát! Igen. Vegyük le!” És a két gyerek szép egyetértésben letámadott, a talpam csiklandozták, megpróbálták levenni a papucsaim, persze vihogás, fetrengés lett belőle. 3 évesek múltak januárban, és igenis, szerintem ez csodálatos, a közös munka, ez a közös felvidítási kísérlet.

És hogy mindez igaz, nincs itt semmi cukormáz, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy aztán elfogyott a kilendülés, és újra rosszfej lettem, rigorózus, és az este végül szokatlan módon rosszul zárult, pedig ha valamit, azt fontosnak tartom, hogy legalább elalvás előtt megnyugtassuk egymást (azaz persze főleg én őket), balhé van, de szeretet is. Hát. Remélem, már tudják, akkor is, ha nem mondom.

 

#171

Az ilyen daloknak talán nem is lenne szabad léteznie, olyan szívszorító fájdalmat érezni közben, valaminek a veszteségét, amit birtokolni sem tudok, például ezt a dalt, amit szeretnék beszívni, mint a húsleves páráját, hogy a szemüvegem is elhomályosuljon.

Azt hiszem, nem is kell sok, hogy most ez legyen, mert egy kicsit éppen szerelmes vagyok, nem teljesen tiszta, hogy mibe-kibe, semmibe, csak az történt, miközben ástam a mindennapi kincsért az agyagot, sziklát, az árkot, a csákányomat belebasztam valami nagynyomású vízvezetékbe, és most is ott állok a permet alatt, ez csak víz, ez csak csákány, ez csak az agyag, a nyomasztó vidék, ahol meg kell élni, de ezt most nagyon szeretem, ezt az elázást.