Újabb tumblr jellegű poszt

2014-08-28_15-27-14_221A fal és Marci keze között az én hűlő helyem látható – a brokkoli csak próbál pótolni. Sajnos dolgom volt, nem aludhattam. De egy rissz-rossz fotóra azért megálltam az ágyon.

2014-08-28_17-16-46_777

Ilyen titkos (titkozatos, mert létezik ilyen szó) udvar is van a Király utcában.

 

Halolajkapszula

A fentebb említett dolog valóban nagyszerű, kisimítja a begyűrt idegszálakat, de igaz, amire a fórumokon felhívják a figyelmet: vigyázzunk, ne legyen halszagú. Nem is a minősége gyengébb a büdösebb fajtának, egyszerűen pokoli érzés a fogyasztása után órákkal is “Nagycsarnok alagsor” bukéjút böffenteni.

Mindenesetre ma csupa vidám dolog kívánkozik a posztba, hiába a fogzás, hiába a szeparációs szorongás, hiába, hogy eddig legalább stabilan 3 óránként ettek a fiúk éjjel-nappal, most pedig akár 10 percenként is ébrednek, illetve egy órát is ingerkednek az éjszaka közepén. Ezen mindenki átesik, ki így, ki úgy. Viszont.

– Üzembe helyeztük a komplett babakarámot, így kaptam fél nap önfeledtséget, amíg nyugodtan pakolásztam a konyhában (értsd, folyamatosan énekeltem, kiabáltam, ne féljenek, hogy eltűntem). Aztán kiderült, Tomi már fel tud ülni, ül is egyedül szépen, aztán eldől olykor, mint a zsák, arra, ami éppen útjába esik, szóval megint van miért figyelnem fél méterről, készenlétben, legalább ne a fakockát fejelje le a gyerek. És már Marci is toligálja a kis seggét.

– De ez semmi (jó, persze, nem, csak így posztban írva, szerepben tetszelegve), mert megdöbbentő dolgot vettem a Rossmannban. Van ugye a mágikus henger, amivel szöszt, macskaszőrt, miegymást lehet szépen felszedni textíliákról. A DM ezt cserélhető fejjel gyártja, és utántöltőt lehet venni a nyélhez. Nagyszerű. De a Rossmann! Ott a henger kétszínű, egy indigó ragasztólapot egy fehér követ, így mindig látszik, hogy az adott hengerpalást hol ér véget, hol kezdődik a következő, nem kell körömmel kapirgálni. És még van tovább. A Rossmann hengernek van tokja! Tokja, baszki. A nagy dilemma feloldása ez (márhogy ugye hogyan tárolja az ember a mágikus hengert, szőrösen, gusztustalanul, vagy tiszta, ragasztós felülettel, amihez így minden szar odaragad?).

– Rálicitálok az előző történetemre, merthogy. Az egész onnan indult, hogy egy nap idősebb hölggyel találkoztam a lépcsőházban, kiderült, ő Ráhel, kibérelte pár hónapra az egyik lakást az emeleten, Izraelben él, minden évben hazalátogat, most a régi, bevált albérlete nem volt elérhető, így ide jött, hozzánk, ámde a lakás bejárati ajtaján zárcsere volt, kapott új kulcsot, de az nem nyitja, a mobiltelefonja a lakásban maradt, jaj. Nem tettem mást, mint odaadtam a mobilom, a telefonszám megvolt neki a noteszében – elgondolkodtató, talán érdemes lenne vezetni egy ilyet, ne vesszen el minden szám a telefonnal együtt? peeersze, majd vezetek, lapozzunk -, felhívta a zárszervizt, megoldódott minden. Másnap bekopogott, és két csokit, valamint két kis gumilabdát hozott, utóbbiak vízzel töltött csodák voltak, egy-egy műanyag halacska, valamint számos apró, színes csillag úszik bennük, továbbá egy tárgy, amit dísznek véltem, de eltelt két hónap, és I. rájött, hogy azok bizony kis villogó ledek, amelyek a labda ütögetésére bekapcsolnak, és piros-kék fények futnak, akár egy baleset helyszínén. A labdák mind az ötünket elvarázsolták, ez az igazság.

2014-08-26_23-05-32_819 2014-08-26_23-06-26_155

– Ééés a hét/hónap/év vicce. Az ikres anyuka bemegy a Humblebundle oldalra, meg akarja venni azt az egy játékot, ami érdekli (pay what you want), aztán elgondolkodik, és azt mondja: “Ó, mennyi jó játék, inkább fizetek még 8 dollárt, és megveszek további ötöt, valamire biztosan jók lesznek.”

Badum tish.

 

20 éve ezen a napon…

Jól esik hazugsággal indítani a posztot, na.

Valójában nosztalgiázni jó, persze könnyű annak, akinek már attól bepárásodott a szeme, hogy este 11-kor kiment a lépcsőházba (bogarakat elengedni, ezért nem gyújtott villanyt), és rádöbbent a sötétség sűrűjébe bámulva, hogy fél éve nem volt este 7 óra után az utcán – el kellene utazni az éjszaka mélyére.

Szóval olvasom mások Sziget élményeit, és előveszem a naftalinba eltett sajátokat, a jegyeket, a VHK koncerteket, a hordón dobolásokat, sárban alvást, a Radiohead döbbenetes számát, amellyel a koncerten találkoztam, és havonta meg kell újra hallgatnom, az óriási vattacukrot, amelyel úgy sétáltam este 11-kor parádézva, akár egy napernyővel, egészen addig, míg rá nem eszméltem, hogy a vattaszálak lassan elolvadnak, és a hajamba csöpögnek. És még további szégyenteljes, rút és kevésbé rút, sőt szépséges emlékeket, mind olyan régi, hogy már az is nosztalgikus, amikor elkezdtem nem kijárni többé, és sajgott a levágott szív helye.

2014-08-16 23.39.47

Szomorú dolgok posztja

Jobbára fáradt vagyok, és egyre többet gyönyörködöm a fiúkban, valami óriási változás ez a fél éves kor, látványos ugrás kis, gondozni való vegetatív élőlényből kicsi, lassan saját akarattal, tudattal bíró, keményen dolgozó emberpalántává. De ez a poszt szomorú dolgokról szól, ezért nincs helye itt az ujjongásnak. Azaz két apró, szomorú pillanatról.

Az egyik valamelyik reggel kapott el: hét óra lehetett, ébredeztünk, a fiúk még lassan nyíladoztak, egyikőjük éppen szopott hozzám simulva, a másik mellette, de a karommal még éppen elérve, ölelve, tágra nyílt szemmel, halkan gagyogva kezdte el a világ befogadását, nagyon békés pillanat volt. Ahogy néztünk bele a szoba terébe, a csak sejthető, a függönyön átszűrt erős fény lassan teljesen eltűnt, besötétedett odakint, vihar előtti sárga sűrűség vett körül minket, a függöny, a bezárt ablak miatt teljes csendben. Az a különös átalakulás akkor a világ utolsó pár perce lett, és arra gondoltam, hogy nem tehetek ennél többet, ha most megszűnünk mindannyian. Ez, a szoptatás, a másik fiú átölelése, a nyugalom kisugárzása, visszatükrözése, ennyit tudok adni a két fiamnak, ha mindjárt meghalunk. Nem kell semmit tennem, nem tehetek már semmit. Mélységes szomorúság kapott el akkor, ami nem tűnt el, most, ahogy írom, ahogy visszaidézem azt a pillanatot, közel hasonló erővel itt van. Akkor leszakadt végül az ég, nem volt vihar, csak özönvízszerű eső, és amikor arra gondoltam, még a macskát is ide kellene hívnom, majd elszégyelltem magam, hogy I.-t miért nem, aztán ezen el is kezdtem gondolkodni (valóban, miért nem? egyrészt mert mélyen aludt, másrészt mert a fiúk és a macska rám vannak bízva, általam, nekem kell gondoskodni róluk, ha mindennek vége, talán emiatt), nem csak úgy voltam, akkor elindult a nap óragépzete, Tomi hasra fordult, Marci lassan befejezte az evést, más dolgunk lett.

A másik szomorú pillanat most kapott el a netet böngészve; amint megláttam a fotót, kitaláltam, hogy megírom a világvége pillanatot is. Egyébként pedig egy lehetséges felnőttlét ez, nem az egyetlen.

tumblr_na9wcdvDeG1qewacoo1_500

Erős film

Garantált a sírás, akár végig, kegyetlen mondatok hangzanak el benne, kegyetlen helyzeteket látunk, nem tudtam nem nézni, de néha azt gondoltam, jobb lenne nem tudni a valóságról, ha változtatni nem lehet rajta. Persze picit biztosan lehet.

Például őket is érdemes támogatni: http://cerny.hu/ Anno hetente, majd naponta látogattam az oldalukra, néztem az Ilyen volt, ilyen lett galériát, már hány grammos babákon tudnak segíteni, méregettem, a fiúk a hasamban éppen mekkorák.

És őket is, ha vannak ekkora ruhák elfekvőben. http://www.manocsomag.hu/index.php

Nekem csodálatos szerencsém volt, másnak máshogy szükséges a szerencse, az ikres fórumokon szinte minden második kommentelő babái koraszülöttek voltak. Május 26-án az egyik tagnak 25 hét + 4 napra születtek meg a kislányai, 670 és 680 grammal, igazi harcosok, július 26-án már 1720 és 1625 grammosak, cumisüvegből esznek.

 

Felettébb kellemetlenek mindahányan 2.

Kis bosszúság ez, de egy ideje érlelődik bennem egy kirohanás a nagy bio – háztáji termelői “humbug” ellen.

Szeretem a bio, a fair trade cuccokat, ha van rá keretem, módom, mindig ilyesmit választok, elkötelezett híve vagyok a DM-nek, mert olcsó és finom biotermékei vannak, a Spar sajátmárkás (Naturpur) biocuccait is szeretem, nem csak egészséges és környezetbarát a bio, de kisstílűségemre flastrom akár, sokszor azzal nyugtatom lelkiismeretem, hogy nem olyan nagy gond csokoládét zabálni, ha az bio, ugye.

Eljött a hozzátáplálás ideje, persze minden étkezést megkomponáltam fejben előző este, és az evidens volt, hogy kizárólag bio termékből készülhet a pempő. Mindez leszűkített mozgástérrel nem is olyan egyszerű: a nagy Spar bezárt a csarnok felújítása miatt, a kicsiben szinte semmilyen zöldség nincs, nemhogy bio, a Lumen nem tart biocuccokat, így másokra szorultam a beszerzésben. Végül kipróbáltam a Nekedterem oldalát, korábban is tetszett a kezdeményezés, most is nagyszerűnek tartom, ellenben csak nemrég vezették be a biotermékek forgalmazását. Néhány hete rendeltem tőlük, éppen őszibarack volt a soros a fiúknál, így ki volt centizve, hogy a kiszállítás napján már a friss adagból kapnak. Végül elbukott a projekt, mert a futár nem hozott bio őszibarackot. No sebaj, majd legközelebb. Mivel elég borsos a termékek ára, és vásárlási minimál összeg is van, így hetente nem tudok rendelni, de hamarosan újra nekifutottam: biobarack, cukkini, alma a kosárban, plusz még pár egyéb dolog, hogy elérjem a limitet. A futár ez alkalommal sem tudott biobarackot hozni. Sem cukkinit. Bioalma volt. Olyan kemény zöld, hogy ránézve sajdul a szám, a fogam tőle. A pénteken megkapott alma jelenleg így fest:

2014-08-05 23.57.24

Írtam a megadott emial címre, kipanaszkodtam magam, és aznap kaptam is választ, a kedves hölgy mindent megmagyarázott. Namost szerintem tényleg roppant jó dolog, hogy létezik a Nekedterem, és nagyon kedves levelet kaptam a nyavalygásomra, és elhiszem, hogy sokan azért szeretik a zöld gyümölcsöt, mert sokáig tárolható, de szerintem ez valójában a bio termelő faszsága, ami miatt a forgalmazó nyel. Ez az alma még hetekig fog érni, mire fogyasztható lesz, ha az ember az érett, édes almát szereti. Leginkább a termelőnek jó ez, mert már éretlenül eladta az almáját, a szállításkor az ilyen kemény szar tuti nem megy tönkre.

És ezt a mentalitást, amit persze csak gyanítok, konteót gyártok, szóval ezt érzem pl. a Szimpla Piacon is. Hogy néhány árus kihoz minden szart bio meg termelői címke alatt, és az ember olyan igénytelen almát (egyebet) is megvesz, aminek a fele kuka, mert hisz a termelőnek, holott én bio ÉS ehető almát szeretnék. A piacon ráadásul egyéb olcsó trükkbe is belefutottam, a kedves sajtárusunknál ácsorogtam a sorban, és először végignéztem, ahogy mást szolgál ki, aztán én következtem, és mindkettőnk esetében ugyanaz történt, a vevő kért egy adag sajtot, meghatározva a mennyiséget, a faszi erre rátette a kését a sajtra, hogy akkor ennyi?, majd levágta a darabot, ami jelentősen nagyobb volt a kért mennyiségnél. Bassza meg már, én tudjam, hogy az általa kimért darab mekkora? Ő a kereskedő. De ugye én kértem, hogy annyi, így azt kapom, amit kérek. És az ilyen kis gyáva alakok, mint én, nem szólnak, hanem, megveszik dühödten a 20 deka 3500 Ft-os sajt helyett a 35 dekás darabot is.

De sebaj, mert most jól megírtam a blogban, és nyugodtan fogok ma éjjel aludni, mi másra is volna a blog, ugye?

Felettébb kellemetlenek mindahányan 1.

Előrebocsátom, a napjaim jól alakulnak, sok a látogató, a program (már relatíve persze, a régi élethez képest visszafogott, de a fiúk maguk töltik ki a napokat, ma pl. azon kaptam magam, hogy órák óta a habtapin fetrengek velük, anélkül, hogy felnőtt időtöltésre vágytam volna), kezdek rendben lenni a bőrömben, a világomban, a lakás is rendeződik, tárgyak helyet találnak maguknak, a fénypászmák és az utcai hangok is szépen beilleszkednek a szobák terébe. Mégis két negatív posztot érlelek egy ideje fejben, talán csak a helyrerakási folyamat részeként kell elhelyeznem őket itt.

Először a legnagyobb, ormótlan dobozt pakolnám el valahova örökre.

Itt ez a vers.

A szép Fegyver-Kovácsné panasza ez is

Mert az még hagyján, összeroskadunk,
mellem megereszkedik, kiürülve lóg,
a csípő íve kiegyenesül, új ívek
látsznak, ez még hagyján, hiszen
lesz, akivel gubbasztunk majd
éjjel az ágyban, két inverz ráncos
kucsmagombaként együtt fordulunk álmunkban,
lassan, nyögdécselve, fájlalva pontokat,
mikről most nem is tudunk.
Mert ez még hagyján.
De hogy ők, az ácsok, kőművesek,
az árokásók, a járdatörők, homlokzatmázolók
ne fütyüljenek, hogy ne forduljon oda a taknyosképű:
“Mester, megnyomná azért!”, vagy legalább
a Mester mondaná: “Ugyan, az ott, az érett,
az már tudja, mit hova tegyen, tenném is bele!”
Legalább ez.
Egyszercsak nem fütyülnek. Hiányozni fog.
Aztán hiányozni az, hogy hiányzik.

Kb. 15 éve született, és amikor született, akkor nagyon szerettem. Alig néhány év telt el, és már gyűlöltem a szöveget, gyűlöltem, hogy ilyen butaságot írtam le, vissza nem vonható módon, mert a vers örökre a neten ragadt, sőt aki valaha is olvasott tőlem verset, az ismerte, ha valahol felolvastam, mentorom kérte, hogy ezt is, mert vicces, és én felolvastam, mert nevettek, és az az érzés megfizethetetlen, és persze soha senki nem mondta, hogy de figyelj már, Gabi, miről is van szó itt pontosan.

Aztán elmúlt az egész versírogatósdi, eleinte úgy, hogy azt éreztem, hagyom kisiklani a kezeim közül ezt a nyálkás testű aranyhalat, kényelmetlen, hideg érzés volt ott ülni a stégen maszatos kezekkel, amelyekről igyekeztem nem tudomást venni, csak úgy az ölembe ejtettem végül, ahol aztán megszáradt az a két kéz, és el is felejtettem, mitől ragadt korábban, szóval legutolsó dolog volt azzal foglalkoznom, hátrahagyott költői életművem egyik-másik eleme mennyire illeszkedik a jelenemhez.

Mostanában pedig hol ez, hol az a szöveg bukkan fel elalvás előtt, valamit közölni akarnak, bizonyára magukat, vagy még annál is többet, mindenesetre a Kovácsné stabilan kísért.

És a szöveghez csapódtak egyéb emlékek is. Az egyikben kint lebzselünk, felsős lányok, az Erzsébet parkban, nyár van, talán az örsi pénzt fagyizzuk el éppen jobb híján, a másik osztályból vagy éppen a kétszázkettesből (a helyi szakmunkásképző) verbuválódott csapatnyi fiú érkezik, körbeugrálnak minket, a lányok szoknyája alá kapnak, mindenki forog, nevet, sikoltozik, az én szoknyám alá senki nem nyúl be, pedig úgy forgok, az Eszti szoknyája alá akkor is, ha ő tényleg elfelé. Abban bízom, hogy a forgatagban úgysem tűnik fel a kudarc (mi is a kudarc itt?), mintha csak ilyenkor lennék csúnya, csóró, félénk, eminens kislány, egyébként csak eminens, vagy csak félénk, gyakrabban csóró, mikor mi derül ki rólam. A másik emlék már néhány évvel későbbi, egyedül sétálok haza egy másik lakásba, időközben elköltöztünk néhány utcával arrébb, nyár van, szünidő, a lakótelepen, szinte a házunk előtt egy arra bicikliző suhanc benyúl menet közben a szoknyám alá, hazaérve sírok, koszosnak érzem magam, de szégyellem a bagatell ügyet felfújni, nem mesélem el senkinek.

Én bevallom, miközben tudom, mennyire taszító, ha emberek beszólnak az utcán, olyan sokszor érzem magam csúnyának, csórónak, félénk eminensnek, hogy sokszor örülök, amikor egy olajfoltos overáll viccesen fintorogva-szemforgatva azt mondja, kiskezitcsókolom, netán meghajol, vigyorog, teátrálisan arrébb áll. Ilyenkor én vagyok a Kovácsné, hiába minden feminizmus, idea.  Aztán ér valami erősebb élmény, egy másik overáll tolakodóbb, például két hete, amikor egy órára I.-re hagytam a fiújkat, és beterveztem egy garázsvásár és a Gardrób ruhavásár meglátogatását, mind 200 méternyire a lakásunktól, mind keleti pompa, drogos ingerkavalkád a képzeletemben, de előttük még elnyargaltam egy bankautomatáig, ahol egy idős, borostás, kerekes szatyros bácsi a melleimet nézte, majd nyögdécselve simogatni kezdte a saját mellkasát, én pedig rádöbbentem, hogy most nincs a hasamra kötve egy kisfiú, a szoptatásban edzett mellbimbóim kiállnak pólón, melltartón keresztül is, a mellem sokkal nagyobb, mint amit eddig megszoktam, és én nem akartam így lenni, ilyen “kihívó”, ilyen natúr, és a bácsi helyett magamat hibáztattam, én voltam a koszos, és végül egész bevásárlóutam alatt karommal takargattam mellkasom. És ilyenkor pontosan tudom, milyen szomorú, hogy Kovácsnévá tudok torzulni, de hazugság azt hinnem, hogy ez nem valóságos, hogy ez az ormótlan doboz megszűnik létezni akár attól, hogy nem gondolok rá, akár attól, ha végre találok neki helyet.