Felmerülés

Azért tényleg jut a jóból is, itt van például az új Király utcai projekt, amit a napokbon figyelemmel követhettem, mármint azt, ahogy festik, rajzolják őket, alakulnak a művek. Nem lett mind remek, de jó, hogy ott vannak.

Aztán kivégeztem egy sorozatot, a kirmiféle Top of The Lake címűt, feministának is nevezik, és nem véletlen, valóban számos női út, szerep, szituáció, kapcsolatrendszer kerül fel a katalógusba, építik is a történetet meg nem is, de amikor nem, amikor csak videoklipszerűen elnyújtanak hangulatot, akkor is szerettem nézni, mintha tanultam volna valamit közben, de még nem tudom, mit is. És igen, giccs is jut a filmbe bőven, vékony a határ a megejtő természeti fotók és a kínai öröknaptár dekorációja között, de ennek a giccsnek is örömmel adtam át magam. Ráadásul a filmbéli szerelmespár mindkét tagjába beleszerettem, együtt mindig szépek voltak, a nő, a film hőse pedig egyedül is megejtő.

Elmerülés

No lám, most, amikor végre szembe merek nézni a ténnyel, régóta nem írok le semmit, akkor látom, hogy tényleg, milyen régóta nem ment.

Nincs semmi baj, mindenki rendben van, de valójában nem baj van, hanem számos dolog egyszerűen rosszul működik.

A legnagyobb problémám az alvás. Lassan 4 hónapja, hogy nem aludtam egyben 4 óránál többet. A jobb éjszakák (például a tegnapi) csak sima megszakításokkal tarkítottak, fel kell kelni, nyögvenyelősen átfordulni másik oldalra, meg vécé, az persze mindig. A rosszabb éjjeleken nem megy a visszaalvás, a macska szemét módon alszik persze, kifordult pózban, elképzelem vemhesen, de akkor is puha, mint a hanyagult levetett pulóver, végül olvasok, almát eszem, már úgyis mindegy, vergődés helyett legyen igazi élet ez a fejemhez tartott pisztollyal kikényszerített éberség, persze nem lesz az. Most a doki megduplázta a magnéziumom, talán ettől, talán mert ahogy múlik az idő, úgy száll meg egyre inkább a fatalista nyugalom, de jól ment az alvás. Még néhány ilyen éjszaka, csak pisilős, átfordulós, és a kásás világvége ködben evickélés napjai után némi energikusság jön el, ebben bízom. És például hirtelen megint képes leszek emberekkel kommunikálni, neadjisten levelekre válaszoni, de még ha azt csak úgy, ahogy eddig, legalább nyitottabbá válni, ahogy régen, figyelni másokat, nem csak a saját fiziológiám.

A másik gond a pénz. Két hetente ultrahang, legalább már olcsón, három hetente nőgyógyász, na, az nem olcsó, a vitaminok, egyéb kiegészítők lassan havi 15K, egy minimál nyugdíj nem elegendő már arra, hogy egyszerűen a nulla szintet fizessem, tehát semmi extra kiegészítőt, beavatkozást, hanem a megfelelő vitamint, a megfelelő ellenőrzést. Ami extra, az a jóga, de most az is kimaradt két hétre, vissza kellene térni, kifizetni a bérletet, és átmozgatni magam úgy, hogy a jelenem, a mozgásom működőképesebb legyen, és még a jövőm, a szülés is reménykeltőbb. Emellé kellene lassan vásárolni ezt-azt, babakocsit (hohó, kinéztünk egy használtat, talán korai még, de nehogy már elvigyék előlünk), bútorokot, új ágymatracot, egy használható fotelt, új ruhákat, mert a régiek kifeszülnek rajtam vagy nyáriak, szárítós mosógépet (nem, ezt már lehúztam a listáról, jó lesz az olaszos tempó, a minden belepő, száradó pelenkaerdő), őssejt levétel, na persze, nekünk sem volt Lego Technicsünk, mégis ember lett belőlünk, igaz, ilyen morgó, nyávogó, ne is firtassunk inkább. A gond, hogy elsejétől táppénzre kell mennem, eljött a napi többszöri fekvés ideje, ikrekkel ez van, pláne egypetéjűekkel, pláne ha ilyen nagy hassal, nagy nyomással terhes a tikkelő szemű kismama. A táppénzt már az Állam úr adja, a jövedelmem 60%-a, de maximum ennyi meg ennyi. Tehát speciel nekem még kevesebb is, mint a 60%, mert szemétparaszt módon normálisan kerestem, tisztán, mindent bevallva, a cég befizetett utánam nem keveset (tudom, mert én utalom, tényleg horror összegekről van szó). Vigyáznom kell, nehogy időnek előtte kórházba kerüljek, mert akkor már csak 50% a táppénz, ugyanis az Állam úr úgy tekinti, kiválóan el vagyok látva a kórházban, tehát egy csomó kiadástól megkímél a bent tartózkodás. Minden bizonnyal így történik ez olyan országokban, ahol ehető és elegendő ételt adnak, ahol nem kell pénzt csúsztatgatni ide meg oda. Egyelőre a kórház nekem még drágábbnak tűnik, mint az otthoni lét, hiszen addig nem lesz lekapcsolva a villanyóra sem, hiába nézhetem a kórtermi tévét napestig, de mindegy, ezen már nem is garasoskodom. Minden bizonnyal tényleg sokba kerül az ellátásom, még ha nagy eséllyel csak fekvésre kell befeküdnöm ellenőrzött körülmények és feltételek közé.

A harmadik gond a számtalan adminisztráció, intézendő ügy. Nem tudom, túlérzékeny drámakirálynő vagyok-e, vagy a problémám valós (az tény, hogy nagy a hasam, ikrek miatt is, alkati kérdés is, simán kinézek utolsó idősnek), mindenesetre a séta nehézkes, lötyög bent minden, húz, nyúz, félek, hogy elengedek, mint a túltöltött zacskó, és így erősen megfontolom, hova mekkora pakkal vagyok képes/hajlandó elsétálni, neadjisten BKV-t használva eljutni. Az első alkalom, amikor valaki átadta a helyét, még pironkodásra késztetett, ma már teljes természetességgel veszem tudomásul, ez a kazo, el kell fogadnom, mivel le kell ülnöm, nincs itt illemtani kérdés, nem kegyesek velem, hanem ez a természet rendje, ahogy az elefánt alatt is meghajlik a gally.

Viszont menni kell ide is, oda is, hétfőn terheléses cukorteszt, amitől rettegek: reggel hétre, HÉTRE!!! kell odaérnem, éhgyomorra vért vesznek, meg kell innom valami kórházi cukoroldatot, ülni egy órát, akkor vért vesznek, utána ülni még egy órát, akkor megint vért vesznek, akkor végre ehetek-ihatok, és még csak 9 óra, kezdődhet a nap. Kitaláltam, hogy viszek termoszban saját kávét, a csökkentett koffeintartalmút az otthoni mézzel meg valami finom szendvicset, különben maradna a kórházi büfé a műanyag Fleur székekkel, a kis fehér kávéspoharakkal, műanyag keverőpálcával, a bécsis zsemlével, Balaton szelettel. Ha szerencsém van, még szép idő lesz, és kiülhetek a parkba. Kedden délelőtt a régi körzeti orvoshoz kell kijutni, aki elintézi a táppénzt, el is köszönök tőle, mert át kell valahogy jelentkeznem valakihez, aki nem Budafokon működik. Fáj a szívem, mert Dani bácsi 15 éve az orvosom, végigcsinálta a pánikbetegséget, szorongásokat, a valós és pszichoszomatikus bajaimat, szép dossziém van már nála, hát ezt most küldheti át valakinek, Dr. Gipsz Jakabnak, csak egy név a kerületi weboldalon, ahogy az összes többi, nem kaptam egyelőre tippet, kihez próbáljak bejutni. A védőnőm is táppénzre megy, előttem jár másfél hónappal a terhességben, de még nem tudta megmondani, kihez kerülök, pedig már csak egy pecsét hiányzik a kiskönyvembe, hölgyeim, ne hagyjanak cserben. Kedden még ott a kontroll ultrahang, illetve a bérszámfejtőnek el kell juttatni a papírokat, mivel a cégnél ez az ember én vagyok, aki másét eljuttatja, így szolgám nincsen.

Be kellene jelentkezni állandó lakcímre a bérelt lakásba, utána kellene nézni, hogy is van ez az apasági, mikor kellene megoldani, tényleg lehet-e a kórházban, el kellene intézni az életbiztosításom, mert ha pénznyelőgép, akkor mostantól nincs rá keret, továbbra is két hetente uh, három hetente nőgyógyász, valahogy elengedni a munkát, átadni mindent, elrendezni magam után a benti dolgokat, és aztán a szülés után, aminek immár megvan a dátuma, és nagyon bízom benne, hogy a fiúk is jónak találják a január 2-t, szóval utána csak ezer papírt kell eredetiben ide meg oda elvinni a GYES, a támogatások, a családi pótlék, a lakcímkártyák, az anyakönyvi kivonatok, az adókártyák intézése végett (asszem, azért van adókártyájuk a csecsemőknek, mert van ez a babakötvény vagy mi, de ennek még utána kell szintén nézni), hú, és a Tesco bevásárlást is ki kellene tesztelni, meg a macskát műttetni, és valahogy agyban végre készülni.

Mert amikor két napja a dokim rendelőjében ültem, és néztem a faliújságot, rajta a sok Megérkeztem fotót, egyszer csak elöntött a pánik forró hulláma, mert semmit, de semmit nem éreztem, csak idegenkedést, komolyan egy félszemű cica láttán jobban elérzékenyülök, és ahogy ott ültem, ebben a lázas állapotban, azon töprengve, hogy ugye most nem basztam el valamit nagyon, véglegesen, azért találtam kapaszkodót. Mert azok a kisbabák máshoz tartoznak, sok esetben számomra nem is szimpatikus emberekhez, nem az én dolgom velük foglalkozni, elég figyelem jut rájuk, az én ügyem a két gyerek, akit én vigyázok most, elegendő lesz őket szeretni, de még azzal is kibékülök, amit immár több helyen olvastam kismamától, hogy az első hónapokban nem érezte a köteléket, csak az erős, mindent felülíró kötelességet, állati ösztönt vagy a felettes én kényszerét, nem tudom, de akik erről írtak, azok arról is, hogy aztán észrevétlenül már ott volt a szeretet.

No de annyira bajok ezek, amennyire jól esik leírni őket, kicsit tetszelegve, kicsit számvetést csinálva, aztán a listában tetszelegve, és a másik lista sokkal rövidebb. A fiúkról majd kedden írok, akkor lesz kontroll, magamról annyit, hogy azért jó lesz a táppénz, mert sokat fogok olvasni, és napközben alhatok, és sorozatokat nézek, és ha már úgy érzem, hogy elegendő kényeztető szabadidő járt nekem, akkor angolozhatok, és a házimunka napi ügyei mellé egy-egy napra be tudok szúrni valami apróságot, ami már régóta várja a sorát, egy fiók rendberakása, egy dosszié átnézése, és Tesz-Vesz városból ugyan átköltözöm egy kis angol faluba, de majd a postán és a helyi kávézóban élem életem, mert elegendő ingert fog adni a Király utca és környéke, két utcányira van egy könyvtár, ideje beiratkozni, oda elsétálni még jót is tesz majd, és végső esetben, ha a faluról is kiköltözünk a tanyára, hát ott a macska és a Kindle és a net. Idén még.

Vidám mesék

Nagyszerű volt tegnap a jóga, talán egy leheletnyit jobban ment, mint szokott, ez már örömre adott okot, de egyébként is, mindig remekül érzem magam, amikor csupa pocakos, nyögdécselő, erőlködő nő között vagyok én is éppen ilyen. Minden sportnak megvan a maga nyöszörgése. Már megjegyeztem egy gyakorlat nevét (magának a gyakorlatnak is volna ám neve, de azt még nem), a szó szépen, magyar képzővel ellátva épült be: sasankázunk. Tegnap gyakoroltuk a lefelé néző kutya pózát is, amitől speciel nem pornósztárnak, hanem kung fu harcosnak éreztem magam, aki a kelet misztikus erőihez fér hozzá önfegyelemmel, évek hosszú gyakorlásával. Valójában ilyen.

Ma meg Annie Hall voltam, aki a macska vadászó kattogását elunva és utánajárva szembetalálkoztam egy legalább jura kori szörnnyel.

2013-09-11_08-10-38_996

Felkeltettem I-t, aki hajnalban, fröccsözés után ért haza, így igen rezignáltan jutott ki az előszobába, ám a lény láttán tágra nyíltak szemei, és azt mondta, erre felkészül. A magyar Woody Allen erőgyűjtés gyanánt fogat mosott, közben szépen kértem, ne ölje meg a dolgot, hátha az békével jött, és megpróbálja mással a kapcsolatfelvételt, ha simán kidobjuk az ablakon, de addig az eredeti filmben érthetetlen okokból nem szereplő macska megpróbálta levadászni, így a dolog a kamraajtó alatt elmenekült olyan helyre, amit sajnos még a lakás részének kell tekintenünk. A macskát igen erős szavakkal illettem, és mostantól homokba dugom fejem, ha netán újraindulna a vadászat. Amúgy is véget ért már az sf aranykora, ahol ilyesmi lények jöttek hozzánk látogatóba.

2013-09-11_08-10-51_262

Update: megvan a szörny neve, pókszázlábú, sajnos csíp, ami engem nem ijeszt, de remélem, a macskát nem fogja bántani. Amikor megtámadta őt, utána rázta az egyik mancsát, talán elegendő figyelmeztetés volt. (Persze, hogyne.) Örülök, hogy van megint min szorongani, tényleg nem értem, miért nem volt macska az Annie Hall filmben…

Other side

Amikor ma felbukkantam a Deák aluljáróból, a sarki boltnál (régen Match, ma már ki tudja, mi) a koldusok egyike palackos vízzel locsolta a másikat. Azt, akire mindig csak fél szemmel merek nézni, de aztán mindkettővel, hogy bátor legyek, kerekesszékben ülő, lábak nélküli torzó, megroggyant gerincű, beesett arcú figura, az az arc a gond, mintha valaki megrágta volna, mintha valami leette volna egyik feléről a húst, a bőre is szederjes azon a félen, akár a többi, öreg hajléktalan cukros, bedagadt lába, amikre szinén csak fél szemmel tudok nézni, mert odaképzelem a végükre, a széttaposott futócipőbe (azt még akkor kidobják, amikor voltaképp hordható) a lassan pusztuló ujjakat. Szóval őt locsolják palackos vízzel, és már látom, hogy a Király utcában, a földön, körülötte fekete tincsek, levágták a haját, talán meg is beretválták, ennek a procedúrának a végét kaptam el.

A kerületben amúgy lomtalanítás is van.

De így van már csak, ez a negyed része, egyik oldala, olyan, mint a kifordított sportzokni (futócipőbe gyűrve), nem lehet elolvasni, mi is van rászőve, csak valami gubancot és a vízhólyag nyomát látni, de kimossa az ember, hordja még sokáig.

Várótermek

Előrebocsátom, minden rendben, végre valaki megnyugtatott, a jövőről is beszélt, készült kis ütemterv is.

A nőgyógyász

Apró kis tér, mindig sokan ülnek, mindig csúszás van, az újságtartóban hatalmas Anne Geddes album, utoljára kamaszkoromban volt bájos, ma már viszolygok tőle. A múltkor (másfél hónapja) a Calgary előtt ragacsos szőrű, csontsovány vörös kismacska a beton virágláda alá bújva nézelődik, kínomban egy pékségbe szaladtam be, sajtot adtam, a vizsgálat után arra mentem, de a sajt már nem volt sehol, 30 deka Óvári műanyag zsugorfóliában talán valami hajléktalant gazdagított, végül a cica macskakaját kapott és vizet, és egy ott lakó nénire hagytam még egy konzervet, a néni szerint talán a Calgaryból etetik, valóban, valami koszlott edényke van a virágláda alatt. Hazafelé a villamoson, miután az állatmentők telefonon elhajtottak, egyszerre éreztem magam nemes léleknek és roppant nagy fasznak, aki nem gondoskodott az állatról, adhattam volna a néninek még pénzt, vegyen neki ezt-azt, de folyosói ember vagyok, már késő, este persze sírok.

Ma megnéztem a macska helyét, a virágláda alatt megint koszlott edény, gyanús küllemű valami benne, de kint akár egy nap alatt ilyen az ételmaradék, kicsit megnyugodtam, persze jobb lett volna az elsuhanó macskával összefutni, ha már magamhoz varrtam a sorsát. majd feleszméltem, az utcában csupa oldtimer autó állt, végig az Irgalmas Kórház mellett, valami forgatás készül, rádöbbenni erre olyan volt, akár egy meglepetés ajándék.

A kórház

Szeretem az épületegyüttest, rögtön az elején, a kapun túl kis medence, ott mindig átsétálok, aztán a tömbök, külön, akkoriban még ez volt a fertőzések ellen a védelem, a másik épület. A nőgyógyászat ambuláns része az alagsorban van, linóleum, kényelmetlen székek, sok nő, néha csupa nő, még akkor is, ha ott vannak a kísérők, ez a nők helye. Mindig sokan ülnek, néha végigrobog valaki zöld köpenyben, a múltkor egy idős nénit hoztak le az osztályról, a fiatal kórteremtársa kísérte, egyikőjük sem tudta biztosan a néni nevét, elesett, ez volt a bizonyos, és már nagyon kellett pisilnie, ám nem mehetett. Máskor meg, a vérvételek egyikén az egyik szobában valaki hatalmas hassal ül, a hasán kötél? fut keresztül, ez a CTG lenne?, folyamatos magzati szívhang, akkor még azt hiszem, ez is olyan, mint nálam, pár másodperc ízelítő, tadam-tadam-tadam-tadam, percenként 140 alkalommal, de megjárom a vérvételt, tadam-tadam-tadam-tadam, a vécét, még tadam-tadam-tadam-tadam, mintha az ostromra készülődők gyűjtenék az erőt, és valójában tényleg.

A klinika

A profi hely, mindenki kedves, valamiért szimpatikusak a többiek is, a várakozók, itt mindig mindenki a “párjával” jön, szétszórva női lapok, a falon Anne Geddes, de csak a recepción, bent már tévé, lenémított History Channel, azért nézem, pedig kint maradt a menü a képen, és takarja a fele tájat-jelenetet. Hiába minden, itt is mindig várni kell, bent a szép doktor vár, el kell fogadni, hogy sokkal fiatalabb, mint én, mindent láthatok a falon a monitoron, a végén dvd-t is adnak kérdés nélkül, aztán a paleo fagyizóban ennünk kell, cukor nincs benne, jó a léleknek az önámítás, egyébként meg finom.

A védőnőnél

8. kerület, SZTK-szag odabent, jaj, most rendel valami gyerekorvos is, szerteszét anyukák, kisbabák a pelenkázókon, az egyiket most hozzák ki, oltást kapott talán, mert kétségbeesetten zokog, az addig csintalankodók között végigfut a sírás hulláma, együtt félnek pár percig, de az első már szopik, lassan elcsendesedik, a hullám visszavonul, én meghatódom, mindjárt sírok, persze mostanában könnyen eltörik a mécses, elég csak arra a fotóra gondolnom, ahol az öreg, haldokló nénihez beengedték a macskáját, és a nagy, vörös cica az infúzió bekötése mellé, a könyökhajlatba fúrja a fejét, be sem linkelem, mert már csak rágondolni elegendő, hogy bepárásodjon a szemem, remélem, ez a sok szép érzés hasznos is, és ügyesebb leszek, nem csak kiváló befogadó. A védőnőm terhes, lassan elköszön, átad valakinek, hasban persze én nyertem, hasban mindenkit lekörözök, aki az én időmben jár, vagy akár egy-másfél hónappal előbb, az enyém nagyobb, amikor a seggeket nézem, sajnos ott is, de persze az ember arra szűr, amit látni akar, bent még szívhangot mérünk, akár egy taxirádió, susogások, néha mintha torz emberi szó bukkanna fel, majd saját lüktető ereim, távolról ott valami, az az egyik, de elbújt, a másik is csak így, ennyire, nekem elegendő, ijesztőbb a surrogás, a szinte-szavak felbukkanása.

A másik klinika

Mindenki a párjával érkezett, csak én nem, itt is várni kell, majd egy óra a csúszás, valamiért nem kedvelem az itt várakozókat, hiábavalóság, egymás mellé keveredett emberek csupán, kint itt is tévé, de okosan magukat ajánlják, köldökzsinórvér levétele, tárolása, őssejtek, miegymás, már kezdek is rá hajlani, mi van, ha fontos lesz később, ráadásul nekünk elég lesz egyet befizetni, és kettő tudja használni, kész megtakarítás, valójában szép summa az ügy, a legkomolyabb kiadás lehet az egész terhesség alatt. A vizsgálat után IKEA, már a metróban feltépem a rénszarvaskolbász zacskóját, csipegetem, akár a cukrot, terhesen mindent szabad, nagyon éhes voltam, ártalmatlan szabadság ez, engedem magamnak.

A kismama jóga

Tea, mindig van tea, és megint valaki megszült a csoportból. Ott hallok először a terheléses vércukorteszt trükkjeiről, itt mindenki odafigyel, mit eszik, van, aki bevallja, fröccsözik néha, volt, aki a Szigeten is kint járt, gyógyteák, Schüssler-sók és homeopátiás szerek neve repked, jó lenne hinni bennük, valamit bekapni néha nyugtalanság ellen, aludni, de ha más nem, a jógában hiszek, közben valami mindig kisimul, és komolyan gondolom, hogy közben beszélnek hozzám a fiúk.

Jóvanmostmár

Nyilván megint a terhesség a téma, megint holmi kirohanás.

Szóval volt az első trimészter, nem éreztem jól magam, émelygés, betegségérzet, miközben semmi nem látszódott, senkinek nem akartam beszélni róla, de már macerás volt lemenni egy kocsmába, elutasítani az alkoholtukmálást, arrébb ülni a cigifüsttől, lelépni 9 után bárhonnan, közben rettegni, megmarad-e, de közben sokszor, éppen elégszer elöntött a boldogság, a karácsony öröme, hogy most rohangálok, csomagolok, tervezek, és jól kiköltekezem, de milyen jó lesz már, ha egyszer fény derül a meglepetésekre. És mindenhol azt olvashattam, hogy majd a második trimészter lesz a nyugalom időszaka, erőgyűjtés a harmadikra, ami aztán szívás, igazi terhesség, vizesedés, bálnásodás.

Most, a második közepén tele lett a tököm. Számos vizsgálatra elmentem már. Vérvétel, vizelet, ultrahang, toxoplazma, szív ultrahang, jártam a védőnőnél (már csak egy pecsét hiányzik, és immár jogosult leszek az állam csecsét szívni, és egyszeri támogatást kérni szülés után). Már nagyok a fiúk, ami eddig két foltocska volt, most komplett gyereknek tűnik, az ultrahangon fésűszerű bordák, legyezőszerű ujjak villannak fel, ahogy a finom csontozat áttetszik a testükön. Szóval van mit nézni, mérni rajtuk. Emiatt aztán nézik és mérik is őket, és jönnek a riogatások. Értem én, az ikerterhesség eleve veszélyeztetett, az egypetéjűeknél még magasabb a gondok aránya, a szülés nem is 40. hétre lesz betervezve, hanem 37., ha minden jól megy, de készülhetek a koraszülésre, azaz örökösen figyelhetek arra, hogy mit tegyek, mit tehetek ellene. Amúgy 24. hétől számít koraszülésnek a dolog, addig vetélés.

A riogatás. Oké, elmentünk a sima uh-ra, és jött ez a magzatvíz duma. De hogy mit jelent most, mit jelenthet később, azt nem mondta el a doki, én szedtem össze okosan a netről –  csupa rettenet és borzalom. Aztán kontroll, ahol már több adatot kaptunk, de addigra bejelentkeztem a szív ultrahangra. Ami megvolt tegnap, mindkét fickó egészséges és virgonc, de. A doki már a beköszönéskor azzal nyitott, hogy hol is fogok szülni. Itt meg itt. Hát – mondta szigorúan, jelentőségteljesen a szemembe nézve -, kívánom, hogy ott szüljön! Kívánom! Paciens már retteg. Miért is? Hát mert ott nincs koraszülött osztály, és ez azt jelenti, hogy minden oké. Aztán már vizsgálat alatt a másik kérdés: még dolgozik? Persze, jóhogy. Még élnék. Ajaj. Paciens megint beszarik. Miért is? Mert sok ez a magzatvíz, így bizony feküdni kellene. Mennyit? Hát, pár hetet legalább. Minimum. Ismét jelentőségteljes tekintet. De hát fél hete voltam másik uh-n, az ottani doki szerint nem kell feküdnöm? Akkor is ennyi víz volt. Nem értem ezt, csak megint itt a para, hogy szégyelljem magam, rajtam áll minden, tessék szépen megtenni, amit kell. Szóval most megyek a nőgyógyászhoz, aki már a 12. hétnél csóválta a fejét, hogy Gabriella, ez nehéz lesz, ajaj. És ahogy az eddigieknek, neki is fizetek, mint a katonatiszt. Mindez nem a pénz miatt zavar, hanem bocs, innentől úgy érzem, hogy nem a leterhelt egészségügyi dolgozót baszogatom egyszerű kis gondjaimmal, hanem valakit, aki mondhatni szerződésben bevállalta, hogy adja idejét – a tudása legjavát kifejezést visszatöröltem, mert nyilván erre törekszik minden egészségügyi dolgozó is, max. a körülmények nehezítik, gátolják.

Tényleg elfogadom, hogy nehezebb ez a terhesség. De nem lehetne tisztességgel tájékoztatni? Mi lesz nehéz, mire készüljek? Mi lenne, ha kapnék egy komplet képet a jövőről, elágazásokkal, lehetséges pontokkal. Még könyv sincs a témában, ma szereztem be egyet, amit nem orvosok, hanem ikerterhesek állítottak össze, ennyi. Az is nagyszerű darab, mert habár ebook, de hivatalosan éppen Kindle-re nem tolható fel.

És igen, nyomaszt roppantul, hogy most esetleg beszűkül az életem, hogy itthon ragadok, szigorú pihenésbe szorulva, és ez semmi, ez nem a hajtás a szülés után, ez a nulla, a sorozatdara, a könyvolvasás, a laptop ágyba beszuszakolása, a folyamatos tépelődés, hogy dolgoznom kellene, cserben hagyok másokat, leépülnek a kapcsolataim, leroggyan a lakás.

A nyaralásból hazafelé, azaz a klinikára tartva felvettünk egy stoppos hölgyet, akiről kiderült, hogy kismama jógát oktat és dúla. Persze szóba került a várandosság, és akkor éppen elég sírós is voltam, említettem neki, hogy valami gond miatt megyünk kontrollra. Akkor mondta, hogy amikor előjön egy probléma, érdemes elgondolkodni, hogy milyen feladatra akar késztetni ez az új helyzet. Min kell dolgozni. Jött utána holmi kineziológia és családállítás ötletekkel is, de azok igazán távol esnek tőlem, viszont ez a munkálkodás, ez megragadott. Ahogy az is, hogy honnan keveredett elő éppen egy dúla aznap. Kevés hitem van kevés dologban, de az ilyesmit sosem gondolom puszta véletlennek. Akkor meg is találtam valamit, és forgattam magamban, dolgoztam vele, talán még nem tudtam úgy átvilágítani, akár az ultrahang minket, de ha megtörténik, lejegyzem. Most, ahogy ezt a bejegyzést írom, megint felötlött bennem valami új gondolat, és ahogy holnap nem ultrahangra megyek, hanem immár visszatérünk a régi jó nőgyógyászati vizsgálati formához, úgy kell most a meglévő utakat bejárni, és körbenézni ott, ahol már régen tettem.