#396

Eljött az iskola újabb hete, szinte-szinte már beállt a rend, igaz, az első fullos hét után az egyik gyerekem tanító nénije behívatott, a gyereknek másra támadós dührohama lett, egyébként is erősen kötődik a rendhez, a szabályokhoz, szóval hogyismondjam, hát akkor majd bevonunk pszichológust. Hogy rajta van-e a spektrumon a gyerMek. Bevontunk volna, ha nem lesz második fullos hét péntek reggelére beteg az egyik, majd estére (ez a most, ön itt áll<t>) lázas, elheverő a másik.

Erre nem elég a Freyja, ide jutalomkönyv kell, jutalomidő, és ma ezt adtam magamnak. Betegszabadságot. Idén ez a negyedik betegszabim, aminél nyilván több volt az ilyen jellegű nap, csak azokat ledolgoztam. De most végre van irodai QA-s erőforrás rajtam kívül, egy okos, kedves kolléga, és a Nem én fingom egyedül a passzát szelet feldolgozása és megemésztése után végre elöntött az öröm. A nem vagyok fontos szabadsága, Azaz persze fontos vagyok, de cserélhető, kivéve otthon, két kisfiúnak, és most rájuk figyelhetek, és elmesélheti az egyik, hogy az iskolai folyosó ablakából kicsi kertet vett észre egy másik ház tetején, hogy aztán egy régebbi műholdképen utánanézzünk, a másik pedig a kis lázas testével velem alhat, és ha már mélyen, tényleg mélyen szuszog, máshova vackolódva, magába fordulva, meg merem nézni tabletről a Sex Education 0301-t.

És talán nem covid, mert azt mondja a nyalókás teszt, és ha mégis, akkor is most nyugodt vagyok, figyeltem másokra, mert a sok hónapja halogatott fodrásznál maszkot kértem tőle, és én is hordtam, de az tény, hogy angolon sajnos megint sokat meséltem a piszlicsáré dolgokról, de talán a cosy mistery-be illő furcsa karakterek bedobása enyhíti az oda nem figyelést.

És igaz, le kellett mondani megint programokat, pedig anyám már magától jött volna, egyedül utazott volna, hogy lássa az ikreket, ahogy kiönnek az iskolából, de maga a tudat, hogy majdnem, hogy mennyire él, mennyire tágul a világa, szinte elég, és lesz még ilyen mézesen elfolyó őszi délután, és lesz még biztos gitározás, amiről nem maradok le, és le lehet még telepedni a kiskertbe, de csakis ha süt a nap, és vannak még felfedezésre váró kiskertek a házak tetején, és titkos udvarok lerokkant bérházkapuk mögött, csak a semmiből felbukkanó sárga juharlevelek adnak okot a gyanúra, erre jó az ősz, erre is jó lesz.

#395

Éppen tegnap történt az a kis eset, ami nagyszerűen ábrázolja, hogyan is élem az életet mostanában. A gyerekek leadva az iskolába, már negyedik napja járnak, sőt bent vannak négyig, nagy szó ez, hiszen első három, egyébként is csak fél napnyi nap után mindkettő megbetegedett, egy hét otthoni szopás, munka mellett betegek (hurut vagy covid, ki tudhatja) ellátása, és a két külön osztályba járó fiú eltérő haladásának otthoni fenntartása, közben könyvmetélés, új könyvek kötése, túlélés, túlélés, túlélés, szóval már negyedik napja járnak, és nem lettek újra covidosak, és időre beérünk, és igaz, hogy fél hatkor kell kelnem, de ennyi idő alatt nem szoktam meg, sőt csak egyre elcsigázottabb vagyok, és az aktív időszakom eltolódott reggel 6 és délután 2 közé, így a délutánjaimat egy másik ember éli helyettem, a fel nem nőtt, meg sem született, sosemvolt ikertestvérem, aki most napok alatt akarja az eddig kihagyott csokoládéfogyasztását pótolni, és ki vagyok én, hogy nemet mondjak neki, szóval még korán volt tegnap, 8 óra múlt, aktív voltam, és örültem az őszi tiszta fényeknek, és azt mondtam magamban, hogy na, Gabikám, most megérdemelsz egy Freyja croissant, itt mész el mellette minden reggel, aktív időszakodban, és 8-kor nyit, most éppen 8:01, tessék. Szóval bementem, és néztem a kettévágott, levegős, szellős, mutatóba kirakott mintát, és mellette a többit, a töltöttet, a rakottat, és amikor az eladó bepakolta a formatervezett két Freyja dobozba a vékony hátszín szeletekkel fedett kis leveles tészát meg a szőlős sütit, majd átnyújtotta, és azt mondta, 3200 Ft lesz, akkor egészen blazírt arccal kifizettem, és kifelé menet arra gondoltam, hogy na, akkor ez van, itt tartasz, Gabikám, hogy hát a nagy faszt, ennyit mégsem érdemeltél volna, de most már megeszed, benyálazott ujjal felszedegeted az utolsó levelestészta morzsát is, jó étvágyat kívánok én, aki te vagy, aki legközelebb mérlegel, hogy miféle szopás, hány hétnyi hajnalban kelés ér miféle dizájner elviteles dobozt.

És mérlegeltem is, mert még tegnap délután elszaladtam az Alaplé bárba, mert az alaplé nagyon jót tesz a porcoknak, és nem egy üres, mezei levest veszek ilyenkor tekintélyes, bár a Freyjához képest szerényebb summáért, hanem orvosságot, lélekmelegítőt, így aztán tegnap azzal vettem be egy szem Xanaxot, és ettem rá csokoládét, és ezt megérdemeltük, én is és az ikertestvérem is. Úgy kell nekünk.

#394

Szóval a blog. Elindítottam, kitettem egy kis novellát és egy cikk véleményezését. És erőt véve magamon megosztottam pár emberrel. Nem lesz ott minden nap valami új, de pár hetente készül majd poszt, vannak régi írások, rövidek, nem beküldhetőek sehova, vagy csak nekem fontosak, pár hónapra elég anyag – egyébként a kitett novellát a Gabo elutasítás után írtam, szóval akár még friss szöveg is jöhet. Azt tervezem, teszek ki még cikkeket, ha érdekesek nekem, és az íráshoz kapcsolódnak. Illetve könyvekről rövid értékelést. És talán a vendégek is szívesen jönnek.

Sok mindenben bizonytalan vagyok: legyen Facebook csoport is? Ha kikerül szövegem, posztoljam ki? Legyen tagfelhő? Legyenek kommentek a főoldalon? Most éppen van komment az egyik poszt alatt, de azért egy novellához nem fognak írni, milyen már, ha hetekig ugyanaz a komment díszeleg kint.

És aggódom, és szorongok, hogy mit gondolnak az emberek, és nem is azt várom, hogy ezer kommentben jöjjön a gratuláció, csak annyit, hogy pl. ez a történet, ami kikerült, nem kínos. Szóval itt a blog: apadlon.com

Ha valakinek van ideje elolvasni itt bármit, és tetszik neki, akkor, de csakis akkor, kérem, lájkolja, nem lehet ezzel semmit nyerni, sem nekem, sem neki, csak elhiszem, hogy érdemes kitenni mást is. Max. azt már nem lájkolja ugyanaz az ember. Mert azért elég vegyes anyagok lesznek. Pl. a következő történet szinte már-már vidám.

Köszönök minden látogatást!

Ja, és a blog a nevét egy interjú után kapta, az a rész (ahol a névadó szófordulat is szerepel) nagyon megérintett, és az is, mennyi olvasata van a padlónak, jó is, rossz is.

#393

Na, ez aztán egy igazi vinnyogós poszt lesz, gondolom, közeleg a PMS (bár kicsit ijesztő, hogy azért lennie kellene még egy hétnek), meg amúgy is.

Szóval apám temetése után volt egy hét szabim, azaz már abból ment a temetés. Pár napot a másik nagyszülőknél voltak a fiúk, amely konstans szorongást hozott, túlélnek-e, figyelnek-e rájuk. Nem engedtem, hogy strandra menjenek. Egyébként szerintem ez elég racionális döntés volt, tekintve, hogy két úszni nem tudó kisgyerekről van szó, és két nagyszülőről, akik közül az egyik kényszeresen nem tud gyerekekre figyelni, ellenben kikészült volna a parton hagyott cuccok miatt, és öt perc után maradt volna a nagyapára a tóban a két gyerek. Miközben most aludtak ott először, és eddig max. fél órát voltak rájuk bízva. Racionális vagy sem, persze roncsolt a szorongás, és roncsolt az is, hogy kétszer is kértem, hogy ne legyen strand, tehát bevállaltam a szararc szülő szerepet. És akkor még nem voltam igazi szararc, de az lettem, mert rá két napra elkezdett fájni valahogy hátul a derekam. Persze, gondoltam, PMS, de ahhoz képest erős. Vergődve, éjjelente felkelve telt ez a pár nap szabi, utáltam mindent és mindenkit, így lettem nyűgös, szekánt, ideig-óráig vidám, de alapvetően minden délután csak vonszoltam magam, míg a fiúknak kellett a séta, az öröm. Ez volt a nyaruk. Ekkorra terveztem, hogy majd buli lesz. Hiszen a nyár többi napját végigdolgoztam, vagy ha szabim volt, mentem kórházba, haldoklóhoz. Vagy anyám mellé supportnak. Hát nem lett buli a fiúknak ez a pár nap velem.

A szabi utolsó napján kaptam meg a Gabo elutasítást, különösen levert, annyira hittem abban a történetben, az én különleges hópihe voltomban, hogy a Gabo majd megbocsátja minden gyengeségét a történetnek, és keblére ölel, és elfogad úgy is, hogy igazából voltak bajai a sztorinak, de nem lepattintanak, hanem majd felkarolnak, mert én a szerzőjük vagyok már. Tudom. Pontosan tudom, hogy ez mennyire önhitt butaság. Azt írom le, amit akkor éreztem, amire akkor rájöttem, arra, hogy miféle ostoba hübrisszel vártam az eredményhirdetést. Egyébként a történet szerintem jó, de tényleg homályos, és nehezen visszafejthető, és tényleg leheletnyi benne a spekulatív fikció. Annyira elkeseredtem, hogy írtam a zsűri egyik tagjának, és nagyon kedvesen válaszolt, nagyjából ugyanezt. Akkor eldöntöttem, hogy ezt a történetet nem hagyom, hogy valamit kezdek magammal, az írásommal, hogy persze sejthettem volna, hogy a Gabo necces, de akkor ideje nem a Gabora várni egész évben. De akkor mire? Ebből lett végül a blog, erről majd külön posztban.

A derekam viszont azóta is fáj, a háziorvos először (keserves és megalázó telefonálgatások után) felírt gyógyszereket, de nem oldották meg a dolgot, aztán kaptam beutalót a reumára (“Felírom magának a beutalót még délelőtt, és maga idejön, bekopog érte az ablakon.” És tényleg, Kint, az utcán már áll valaki, akit megkérdeztem, ön is az XY doktornőre vár? Igen. Kivártam a sort az utcán, szépen megkaptam a beutalót. Másnap reuma, valami porckorong vagy lumbágó első blikkre, most szedem a gyógyszert, de ma speciel így is hasogat, hétfőn megyek gyógytornára és mágneses kezelésre, addig nem merek tornázni, mert pontosan mit is, és nagyon, de kurvárarohadtul nagyon bízom benne, hogy leszek én még jól. És nem csak ez a szararc, aki reggel még csakcsak, de a hitvány alvásom energiája elfogy délre, és onnantól csak a lendület visz előre, irányítás nélkül.

A derékfájáshoz még annyit, hogy persze hirtelen mindenhol éreztem, és volt nekem közben petefészekrákom, vastagbélrákom, végbélrákom, és amikor ezt írom, nevetek, de bevallom, olyan fáradt vagyok már, hogy el is sírom magam, mert annyira sajnálom azt a kis hülyét, aki én voltam egy hete, azaz vasárnap, és kijött az aranyere, de durván, és egész nap úgy érezte, haldoklik, és valami elképesztően megalázó és keserves rákban, most, a negyedik hullám elején, és azt a napot pl. nem tudom visszanevetni meg nem történtbe, és visszasírni sem. És a gyerekeimnek sem.

Most újra lesz egy hét szabi, vérvételre megyek, személyit hosszabbítani, a gyerekeknek mindent beszerezni az iskolához, tornacipőt, tolltartót, papírokat, és jó lenne legalább egy kicsi buli nekik. Nekem is.

Ami még fájó, hogy hetek óta nem mozogtam, és minden délután azzal próbáltam energiát szerezni, hogy ettem, ettem, ettem, és eléggé meghíztam, eltunyultam, és nincs erőm most betartani valami étrendet. Nincs. De utálom így a testem, és úgy tűnik, a testem is fellázadt már. És amikor egyik nap kimentem az utcára olyan nadrágban, ami régebben azért lezserül lógott a seggemen, most viszont kifeszült rajta, akkor nagyon rosszul éreztem magam, és egészen megdöbbentett, amikor rájöttem, attól félek, én ezzel, ezzel a kiterebélyesedett seggel, ezzel az ormótlanodó testtel bántom a többi embert, akik mérgesek lehetnek rám, hát mit mutogatok nekik, hogy gondolom ezt, miért nem leplezem, miért nem igyekszem szebbé farigcsálni a dolgokat pólóval, én rondát mutogatok a világnak, és ők joggal háborodhatnak fel, sőt az ismerősök, az edzőm, vagy mindenki, aki valaha is megdicsérte annak idején a fogyásom, az izmosodásom, hogy azok milyen csalódottak, hogy tehettem ezt velük. Hát így. És míg tényleg eltunyultam, megfolytam, de valahogy erre rádöbbenni, ennek az egész gondolatmenetnek a tévességére, a hibás beágyazódásra, ez felszabadító volt kicsit. Hogy nem másnak vagyok szép vagy ronda. Ha valakinek kicsurran a muffintop, ahhoz nekem semmi közöm. Nem az én dolgom. Az x láb, a rosszul álló ruhák, a a felpolcolt óriási mellek alatt a támasztó hurkák. Nem az én dolgom. Nem teszi rosszabbá az én életem. Az én életem a derekam beállása teszi rosszabbá, a megpunnyadás, az erőtlenség, és az, hogy ma megint azt hiszem, ez nem sima lumbágó, ez rák, daganat, ami nyom valamit a csigolyán, és talán ezért sírtam el magam, amikor kinevettem a múlt heti magamat, mert igazából ezen a héten is én vagyok én.

#392

Érdekes napok voltak ezek, beszorultak, de aztán egyre nagyobb teret adók. Tegnap volt apám temetése, jó volt ez a pokoli melegben, összefolyt arcok előtt, mindannyiunkon izzadságcseppek folytak, kicsit elsírtam magam, csak abból látszott, hogy az orrom is törölni kellett. És ezzel most egy időre, vagy valamilyen módon valaminek vége.

Lesz majd hagyatéki papírozás meg átírni a vízet, a gázt, a többit. De már sok napja, hogy nem jut eszembe a gondolat, mint egy száj elé kapott kéz, mégis hogy lehet ennyire önfeledten nevetnem, csacsognom, holott. Nincs már holott, majd kanapét kell venni anyámnak, mert az ágyakat ki kell dobni, meg kiment a kukába pár szőnyeg, és a kis panelben is egyre nagyobb a tér, apám egy urna mellé kitett, majd emlékül hazavitt fényképpé vékonyodott, és tegnap a szűk családi körben előkerültek más fotók is, nagyszülők, dédszülők porcelános arca, idegen vagy ismerős neve, foglalkozások, sosem hallottam még így együtt, szóval a kis panelba most meg lesz hívva pár rokon, én meg majd felírom ezeket, Széll papa, az államosított szabósága, Kunsch dédapa, akinek autója is volt, az autó is befér meg a szabóság, meg az énekes nővérek, anyám nagynénjei, a nevükben van umlaut (zsidók vagy svábok, súgja oda a sógornőm, én csak vállat vonok, eddig nem is léteztek, most meg előbukkantak a semmiből, tudom is én, hát nem mindegy?). Apám meg a semmibe ment, és éppen annyira lett valódi, mint az eddig sosem említett dédapa a semmiből. Persze apám más, mert hozzá járt emléklap, sőt Emléklap, mint az évzárón, csak ez fekete, kettéhajtható, és benne egy szépen nyomott papír apám hamvasztásáról, kapott kódot is, dátumot, mellé csúful fénymásolt kórházi elbocsátó a halál okáról, okairól, súlyozva, amit aztán fejcsóválva, nevetve mutatok körbe, most ez komolyan mi, miféle emléklap ez, hogy tüdőgyulladás?

Közben egyre kevésbé fontos már, hogy mások másfajta gyászt gondolnak mögém, én pedig imposztor leszek, érdemtelenül kapva figyelmet, tapintatot, már nem gondolnak semmit, én pedig nem leszek imposztor legalább ebben, már a gyerekeim miatt aggódom, most először töltenek időt a másik nagyszülőkkel, ott aludtak egyszer, kétszer, ma jönnek is haza, és szabadságon is vagyok, csak úgy, blogposztot írni a kertben, és kicsit aggaszt, hogy a gyerekeim egyelőre egyáltalán nem bánatosak, hogy nem vagyok velük, és a munkahelyem sem keres, és kicsit örülök, hogy a gyerekeim így is örülnek, hogy nem vagyok velük, és a munkahelyemen is csak a tér lett nagyobb.

#391

Köszönöm mindenkinek, aki írt!

Úgy tűnik, egy rossz apát ugyanúgy fáj elveszíteni. Tessék, leírtam. Meg nem is igaz, biztosan nem ugyanúgy. Csak fájdalmas. Testvéreim, anyám, én is küszködünk, alakulunk, emlékezünk, és mindenki igyekszik megkeresni a veszteségeket, dolgokat, amik jó, hogy történtek, és próbáljuk feldolgozni, hogy nem tudjuk a rossz dolgokat elfelejteni. Testvérem mondta, hogy le van az egész sérelem, bántás ejtve, amikor ott áll az ember egy haldokló ágya mellett. Aztán majd, gondolom, tisztes idő után engedjük újra, hogy dühösek legyünk. A nap javában csak úgy teszek-veszek, mennek a dolgok, ahogy eddig, ahogy bármely átlagos napon, aztán jön valami, erős érzelem, nem is tudom, mi, le kell ülni.

Egyszerre emlékszem pillanatokra, régen, réges-régen történtekre, amikor ő bántott, és friss, aprólékos részletekre a kórházi látogatásokból. Hogy tehettem, hogy lehettem olyan nem jó, nem úgy kellett volna megfogni, emelni, itatni, nézni. Ha tudtuk volna, hogy ezek az utolsó napok, mégis haza kellett volna engedni.

És a dolgok, amik körbevesznek. A kórház, ami egyszerűen pokoli. Ott nem jó, ott mostanában nagyon rossz, haldokolni különösen. Teljesen elrothadt rendszer, ahol annak örülünk, ha legalább figyelmet kap, nem csak ellátást a beteg, ha netán a hozzátartozó is, az csoda, azt meg kell becsülni. A covid miatt keserves volt a bejutás, az orvosok elérhetetlenek, nővérek kimerülve, fáradtak, ha dolgoznak is komolyan, az csak technika, nem emberi figyelem. Nem volt egy ember, aki megtisztelt volna minket, hogy 5 percet ránk szánjon, őszintén. Biztosan nem gonoszságból, egyszerűen nem volt már 5 percük, de nekünk ez volt AZ idő.

Cserébe kaptuk figyelmet a Temetkezési Irodában, valami orosz novellába illik, Bulgakov talán, nem tudom, udvarias hölgyek, bólogatnak, figyelnek, mindenre van sablon, nekik ez az életük, ez a munka, minden nap valaki, ugyanúgy bólogatni, megfelelő hangnemben szólni, azért csak kicsusszan egy “és akkor ki tudja, a krema hogyan ér rá” lazaság, de aztán újabb figyelmes bólogatás. Anyám persze pityereg, mesél a kórházról, legalább már nem szenved, igen, legalább már nem szenved, bólogat az egyik hölgy, mintha apám sokat szenvedett volna. Hamarabb letekerték benne a tudatot, aztán lassan, majd egyre sebesebben az életerőt is. A másik hölgy bevinne minket, válasszunk urnát, néhány a tárgyalótérben is van, nézem, mind elképesztő ronda, én ezt most így nem tudom, mondom, túl felkavaró, kérdezi ájtatos hangon, egymáshoz illesztett kezekkel a kisebbik hölgy, majdnem felnevetek, beadom a derekam, jó, akkor menjünk beljebb. Kis bemutatóterem, hátrébb az ajtó mögött lehet a kicsi teakonyha, a wc, minden nap itt kell átmenni hatszor, nyolcszor, Marikám, megint félreáll a dió koporsó, igazítsd meg, valaki elrúghatta. Rettenetes, borzalmas urnák, nem igaz, hogy a drágább szebb, nem, még rettenetesebb, még több aranyozás, nem teljesen egyenesen ráfestett vers, galamb. Olcsójánosok leszünk.

Anyámmal ebédelek, ki tudja, mikor volt ilyen nyugodt ebédje, kimenője, az utóbbi másfél évben már nem, mindig sietett haza, apám nehogy éppen akkor essen el. A családról beszélgetünk, olyan keveset kérdeztem apámtól, annyira nem akartam róla-tőle tudni. Akkor majd ez lesz, egy retrospektív kép. Annyi minden hiányzik. Most tudom meg, hogy apai nagyanyám, akire emlékszem, aki éles, zsíros hangon vitatkozott, akit szerettem, aki ölelgetett, erősen, magához szorítva, hogy ő az ágyában halt meg egy félrenyelt narancstól. Jövő héten is megyek anyámhoz, többször is, elmegyünk fekete ruhákat venni neki, nem is hogy gyász, hanem közlés, láttam rajta, hogy jött szembe a szomszéd a lépcsőházban, köszönt, és anyám valahogy elmondta volna, hogy a Gábor bácsi, de hát ezt így nem lehet, ha egyébként nincs ilyen beszélőviszony, akkor legyen a fekete ruha, abból aki látja, tudni fogja, ő maga a közlés, a jel.

Most sok a halál körülöttünk, a felettünk lakó idősebb hölgy is meghalt, egyszer csak nem láttam, epizódjai voltak, rendőröket hívott ki vélt sérelmekre, egyszer éjjel becsengetett, hogy betörnek hozzájuk, úgy tudtam meg, hogy meghalt, hogy pár hete egyik nap hazafelé a lépcsőn ott ült a férje, zokogott, kicsi volt a hely, el kellett mellette mennem, ne haragudjon, mondtam, de nem vett rólam tudomást, a lába közé rejtett fejjel zokogott, később I. mondta, hogy mert meghalt a felesége. És tegnap a felettünk lakó (a néni lányának a férje) az erkélyről lekiabálva mondta el, hogy a bácsi is meghalt, kórházba került, depresszió, de más is, és már nem jött ki. A lába durrant be, így kiabálta le a felettünk lakó, így mondták el az ikrek ma a kiskertben egy kerttársnak, akivel nem is ismerjük egymást, csak kerttárs, de az ikrek elmesélték neki a felettünk lakót, a lábát és Gábor papát, hogy tegnap, nem is, tegnapelőtt halt meg. A kerttárs engem szemlél, nem akarom, hogy nézzem, megyek tovább locsolni, fekete a pólóm, ennyi elég, én vagyok a közlés, a jel, az ikrek beszélnek, Tomi egy falevelet hozott valahonnan, arra gondolt, ő azt beteszi Doris bajusza mellé a kő alá a kertben, emlékül, a földre tenyerel, összesarazza magát, beteszi valahogy a kis levélkét, ennyire olcsójánosnak kellene lenni, nekem teljesen megfelelne, a földet meg majd otthon lemossuk.

#390

Amikor a test méltóságáról beszéltem, persze nem gondoltam a kórházra, a kórteremre, ahol csak egy időszeletnyi figyelem jut mindenkire, ahol tisztába teszik a betegeket az ágy felett, de az ágy alatt megtelnek a katéterzacskók, és tömény húgyszag üli meg a termet, ahol bő fél órának kellett eltelnie, és akkor is csak a nővér pakolása, a cédula karra-lábra felkötözése ébresztett rá, hogy az egyik üres ágyon nem az elávozott beteg ágyneműje várakozik, hanem letakarva maga az eltávozott, de nem vettük észre, nem jelzett apánk, mert ő szerencsére már túlvan ezen az észlelési zónán. Szerencsére. Persze. És akkor máris más volt annak a bácsinak az arcán, aki a folyóson ült, és anyám hangosan suttogta, ahogy elmentünk mellette, hogy ő az egyik szobatárs, a bácsi kint ült, mintha látogatókra várna, reménytelenül, akkor is, amikor megérkeztünk, akkor is, amikor elköszöntünk, és megértettem, hogy míg mi, tudatlan látogatók fél órán át ácsorogtunk egy halott mellett, ő bent kellett legyen, amikor az a beteg elment, az egyik percben még élt, aztán elment, és ha máskor nem, akkor az ember látja meghalni a másikat, amikor ő is odakerül, ahogy egy szeles napon, amikor különösen erős volt a légnyomás, és tele volt a nőgyógyászat, minket is, keményedő, görcsölő terheseket betettek a frissen szültek mellé, négy újszülött, négy anya volt bent, és egy terhes lány meg én, és a lány meg volt döbbenve, 30. hétben járt, talán én is kb, és tág szemekkel suttogta, hogy ő erre még nincs felkészülve, ő még nem tart itt. És ha eszembe jut, most is forog a gyomrom attól a húgyszagtól, és emlékszem a mélységes kimerültségre, amikor mindig sírt egy baba, és hiába a fájdalomcsillapító, csak hasogatott az ember dereka a szar ágyban, nem lehetett aludni éjszakákon át, de a húgyszag, a kimerültség a könnyebbik rész, mert nem kerülhetjük el, hogy ilyen mindennapos misztériumokba olykor mélyen, egészen mélyen lássunk, csak aztán legyen időnk még tanulni belőle valamit egy ronda linóleumos kórházi aulában.

#389

Apám kikerült az egyik kórházból, egy napot töltött otthon, majd a háziorvos mentőt hívott rá. Volt szerencsém végigasszisztálni: hazamentem ugyanis egyeztetni a doktorral első körben a házi gondozásról, no meg az otthonba kerülésről.

De minden félre lett tolva, apám előttünk bucskázott tovább a nagy fáról, és tegnap még úgy volt, hogy csak a föld állítja meg, ma délelőtt úgy tűnik, lehet, valami alsó, ki tudja, mennyire alsó ágban fennakadt, eszik, kinyitja a szemét.

És míg ott van az a réteg, ahol zárójelentéseket és nedves wc-papírokat, szopókás püréket kell rendezni, látogatási időket cselezni, hadakozni ezzel-azzal, közlekedéssel, kánikulával, ott egy másik réteg, hogy valaki talán meg fog halni. Az apám. Mennyit keserítette az életem, az életünket, és most meg bánom, én bánom, hogy akkor ez így maradt, nem tudtam ezen változtatni. Hogy elmegy, és azok a hajszálnyi felfutó lehetőségek, hogy valami alakul, eltűnnek, mert minden ízzé-porrá zúzódik. Vagy csak porrá. És próbálom megérinteni, emelni a fejét, hogy igyon, de nehéz, rettenetes nehéz egy hetven kilós ember, még akkor is, ha százról fogyott le, akkor különösen, akkor még azt a harminc kiló is valahogy vissz minket is lefelé, lehet, mi vagyunk a fa, az ág, vagy nem is tudom. Anyámnak végképp nincs erre ereje.

Egyébként meg van ebben a romló testben méltóság, mert nem szenved, csak lassan leáll, és mert nem is érdekli már más, ami régen szégyennel tölthette volna el. Ez már a csecsemő, az állat teste, minden csak történik, én szégyenkezem, rettegek, nem is merek odanézni, aztán mégis, neki ez már nem fontos, csak van. A mi méltóságunk, ahogy viszik le a mentősök a székbe szíjazva, és megállunk az egyik fordulóban, akkor most terítsük rá a pelenkára a törölközőt. Nekünk jobb. Igazgatjuk is, le ne csússzon. Aztán leérünk, és amíg szétnyitják a hordágyat, apám ül, és már néz, lát is, és rám mosolyog, ahogy nem láttam mosolyogni ki tudja, mióta, ki ez az ember benne, aki így mosolyog, örömmel, tisztán, és kire mosolyog ő voltaképp?

És valamelyik vonatút során valahogy megértem, hogy az a történet, amit nemrég befejeztem, az róla szó, ahogy már tévelyeg az időben, és az a falu Sárbogárd, ahol született, és ahol én is tévelyegtem kisgyerekként, persze, és ott van Jóska bátya, a félkezű nagybátyám, egészen másképp, senki sem úgy, ahogy valójában, vagyis abban a történetben teljesen igaz módon, és ezt a történetet nem olvassa el apám sehogy sem, akármelyik ágán kapaszkodva annak a fának, és az egy másik történet, amelyben mégis volt egy olyan múlt, amiben ő elolvasott volna egy ilyen történetet, fiatalon, egészben, szépen, valamikor, és maga csavarta volna a derekára a törölközőt, de az sem zavarta volna, ha lehull.

#388

Mivel nem írok, meg amúgy sem volt ez egy ilyen populáris hely, szóval végleg kezd kiüresedni, emiatt legalább szabadon leírhatom, és nem aggódom még azon is, hogy de hát hogy viselkedem a saját blogomon, szóval a hogy a kurva anyját már ennek az egésznek.

Az, hogy az egész covidverte világ kis magyar zugában a politika undorítóbbnál undorítóbb kanyarokat vesz, az nem egy dolog, hanem Dolog. De mellé sorakoznak a kis szaros dolgok, amiktől minden hetem egy éljük túl, és kibaszottul elegem van ebből. Hogy még ezt éljem túl. Nem ez az élet, hogy majd holnapután, amikor minden elmúlik. Most akarok jót, most akarok egy-egy nyugodt napot. Doris halála kikészített. Egyszer írok róla egy posztot, hol ütött meg, hol szakadt fel valami mély seb, csak egy macska, nem csak egy macska, rengeteg dolog, kudarcom, felelősségem és elkenésem, és ja, csak egy macska. Egy macska sem. Ennyit sem tudok visszakanalazni az életbe. Több hete ment el, és újra meg újra el tudom magam bőgni, ha belenézek abba a mélységbe, amit ez a macska alakú nyílás mutat.

Aztán az oviból jöttek a balesetek, a kullancs, amit másnap vettem észre, az egyik lesett a hintáról fejre, a másik elharapta a nyelvét egy felfelé csapó mérleghintától (de úgy, hogy nem tudott enni, szájat becsukni, bedagadt nagyon), jött a takony, a köhögés mindkettőnek, aztán nekem is, a szobafogság, minden lemondása, kivéve hogy be kellett járnom dolgozni. Határidők miatt taknyosan, köhögve, maszkban, szeparált teremben dolgoztam. Miközben néha bejött a kollégám, aki esküvője előtt volt, és nem a covbidtól féltettem, mert oltva van, hanem a náthától, de ő sem tudott jobbat, le kellett tolnunk a projektet. De nem mehettem el az elsősök szülőijére. Ezen a héten végre mehettek a fiúk oviba, valahogy összehoztam a ballagásukat, lett ruhájuk, ajándék mindenkinek, leadtam a leendő suliban néhány leadandót, még előttünk az okmányirodai diákigazolványos intézés, ez azért jó, mert online foglalás hetekre nem lehet, ellenben a hatvan fokban a hivatalok előtt állnak a sorok sorszámra várva. De majd meglesz. Lement a ballagás tegnap. Lement a rettegéssel eltöltő beszélgetés egy kötetről. Elküldtem egy novellát határidőre. És úgy éreztem, na, ez az, most jön a levegővétel. Hogy egyre kevesebb a feltorlódott feladat, befizetendő számla, ebéd, elintézendő papír, beszerzendő táska, füzet, van idő. Már csak arra kell készülni, hogyan indítjuk be apám otthonba kerülési folyamatát, mert a gödöllői jó otthon, az igazából budapesti, át kell jelenteni a lakcímét, hogy jelentkezhessen a várólistára, addig ő budapesti lesz, csak Gödöllőn lakva, ez akkor mivel is jár, meg ugye körbe kéne nézni, bejutni az otthonokba, mi a várólista, hogy lehet gyorsítani, de van idő, kurvára van. És még alá tud írni, még ennyi megy neki, de már demens annyira, hogy nem balházik, hogy ő nem megy otthonba. Remek. Ez az idilli állapotom, amikor a gyerekek egészségesek, és intézendő feladat az elkövetkező 1-2 napban nincs, mintegy harminc percig tartott, mert apám megint elesett, állandóan elesik, demens, Parkinson, alkoholista, elesett, most a lába törésgyanús, volt törött keze, volt üvegajtón átesése az elmúlt hetekben, most a lába a gyanús, combnyak, mégsem combnyak, csak zúzódás, szóval most kórház a halál faszán, mert. Mert a közelebbi, megközelíthető, értsd, csak séta, Hév, séta, kórházban nincs baleseti osztály. Nincs urológia sem. Lehet, más sem, csak ezek kellettek volna mostanában közel. Tehát olyan kórházba kell anyámnak bejutnia, ami neki egyedül megközelíthetetlen. Tehát szervezzük, melyik nap ki viszi be valahogy, tömegközlekedéssel, taxival. Én ugye nem vezetek. Azok a testvéreim, akik tenni akarnak valamit apámért, nem tartanak autót. Ma egy Gödöllő-Hatvan-Gödöllő taxival jutott be anyám egyedül. Nem volt olcsó, de legalább volt protekció, így olcsóbb, mintha csak úgy hívta volna. Utána anyám sírt a telefonban, a nővérek semmit nem tesznek, apám nem tud egyedül inni, de a nővér azt mondta, oldják meg. Ezt mondta az apám mellett fekvő családjának is a tisztába tételre. Nincs erre idejük. Mindenkinek igaza van.

Mi lesz ebből? Mi a faszomért nem lehetne egy kibaszott nyugodt nap? Levegő? Amikor nincs határidő, amikor a 10 éves, elszakadt szandálom helyett van módom magamnak venni valamit. Amikor leülök, és megiszom egy kávét, és nem félek, hogy valamit elbaszok közben, mert már most is foglalkoznom kéne dolgokkal, és ez az idő feltétlenül kell ahhoz, hogy a dolgok elkészüljenek időre, és hogy most kávézom, azzal az esélyét is eljátszom ennek, annak, mindennek. És ez nem igaz, és Doris elpusztult volna így is, úgy is, ketyegett benne az időzített bomba, és jó lenne elhinnem, hogy inkább jót adtam neki, és nem csak elbaszkodtam az utolsó napjait a kínzással, kényszeretetéssel, és nem a kávézáson múlt, sosem a kávézáson múlik. És fasza lenne tudni, hogy ez a mérhetetlen és feleslegesen generált szorongásenergia valahol valamit felmelegít vagy lehűt, hogy ez tényleg valahova áramlik, és ez az áramlás valamit ad a világnak, különben semmi értelme, és most este is inkább egy pohárt bort iszom, mert kávét nem lehet, nem fogok aludni, reggel vinnem kell a fiúkat oviba.