#423

Egész sok dologgal megbarátkoztam az utóbbi időben. (Miközben számtalan dolog ugyanúgy felzaklat, és itt nem is kezdek felsorolásba, miféle napi hírek, események, mert máris érzem a tehetetlenséggel vegyes céltalan dühöt, szorongást.)

Például a magány. Mármint amivel barátkozom. Ami persze szép fordulat, nevezzük iróniának.

Az utóbbi időben valahogy szorosabb kapcsolatokat építettem emberekkel, dolgokkal, habár még mindig össze-összeszorítja a gyomrom a félelem, hogy valamit véglegesen elbaszok az életemmel, hogy úgy elrontom, hogy visszacsinálhatatlan, és emiatt alaposan le fognak szúrni ismeretlenek vagy arra érdemes emberek, képviselői dolgoknak, ha nem a magam élete miatt, akkor majd a gyerekeim esetében lesz végzetes hiba, ami elkerülte a figyelmem, nem vittem őket fejlesztésre, felmérésre, orvoshoz, moziba, játszóházba, a tengerhez, nem játszottunk eleget, nem örültünk eleget, nem mutattam meg nekik, milyen a szép, emberi élet minden gazdagságával, de egészében mégis, valahogy alakul ez az emberi élet, mert ugye mi más is alakulna, de igenis alakulhatna más is, például a halál.

Szóval ma reggel egyedül mentem a piacra, és eszembe jutott, hogy mennyire csodálatos és sűrű volt valamelyik éjjel látni az építkezést az Akácfa utcában, valami többemeletnyi magas állványzattal lezárták az egész utat, a mély gödröt az úton, az állványzatot fóliával kerítették körbe, fentről reflektorokkal villágították be, a szakadozott fólia csapkodott az éjjeli gyenge szélben, a gödörhöz képest az egész bonyolult, imbolygó de mégis stabil struktúra értelmetlenül sok volt, túlzás, azt hittem, nemsokára megjelenik valaki a Sztrugackijék történetéből vagy valami más történetből, amit nem is ismerek. És tele voltam ezzel a pillanattal, gondoltam magamban, hogy ez valami, ez a csapkodó kép, valami kincs, amit majd osztogatnom kellene, de ahogy ma reggel láttam az állványt, amit már bontanak, valahogy megértettem, hogy ez megoszthatatlan, ez igazából senkit nem érdekel, hiszen azokat sem érdekelte, akik esetleg akkor éppen ott voltak, miért lenne érdekesebb az, ami aztán rajtam átszüremlik belőle, szóval hogy az a csodálatos, sűrű pillanat, az így marad nálam, az építkezés miatt lezárt zsákutcában, és hogy ez voltaképp az a bizonyos szép, emberi élet, hogy megállnak bennem ezek a pillanatok, és nem mennek tovább, csak engem töltenek. És reggel belegondoltam, hogy ez milyen magányos dolog, mert persze az ember próbálkozik, megírja a blogban, vagy verseket ír, fotóz, aztán annyira próbálkozik, hogy végül belehal a Ferdinánd hídnál, vagy marad úgy, ahogy én, csak telik, aztán valamikor lesz belőle valami, de jobbára semmi, esetleg, nagyon esetleg spiccesen valami kiáramlás, nem is a pillanat megosztása, hanem a pillanat adta kérdések megformálása, és a másik esetleg, nagyon esetleg ezt érzi meg, hogy tényleg, mennyi kérdés, benne is, bennem is.

Tegnap a Fiumei útra kellett menni, az egyik gyerek ráesett a kezére, fájlalta, dagadt volt, mégsem mentünk így neki a hétvégének. A Fiumei út helyett először a Dologház utcai bejáratnál próbálkoztunk, de átirányítottak a Gázláng utcába. Ott volt az igazi baleseti ambulancia, szerencsére aznap, akkor semmi igazán durva, pár sziszegő, bicegő ember, többen hordágyakon feküdtek, vártak. A gyerekrészleg üres volt, hamar végeztünk, csak zúzódás. A röntgenhez persze át kellett vágni mindenen, közben láttam a sorukra várókat, az egyikőjük vékonyka néni, a hordágyon feküdt, nem látszódott rajta, mi történhetett, öntudatlanul fészkelődött, mosolygott ebben az öntudatlanságban, talán már mindig ebben él. Senki nem volt mellette, csak úgy hevert valami kórhézi lepedőbbe, a saját emberi életébe takarva-gabalyodva. Lehet, ott majd újra betöltenek a réges-régi, mélyre süllyedt, sűrű pillanatok, a demencia ajándékai.

#422

Pozitív poszt lesz, vagy valami olyasmi. Nem negatív. Nem hiány, nem hiányos. Semleges.

Múlt hét végén volt az osztálytalálkozó, idén a második, ez is laza, mint az első, és azért szerveződött, mert az első is olyan laza volt, hogy nem foglalkoztunk azzal, végül ráér-e mindenki, inkább az volt a fontos, legyen valami. Szóval kellett egy második a lemaradóknak. Konkrétan egy kocsmában volt a mostani találkozó, vihettünk pogácsát, rendelhettünk pizzát, 100 Ft bedobása után fél órán át böngészhettünk egy özönvíz előtti klaviatúrán, és indíthattunk el Youtube zenéket, ha engedte a Windows és a helyi net. Miénk volt az emelet, az alsó szinten fiatalabb fickók csapata ivott stabilan. Törzsvendégnek tűntek, ez kiderült abból, hogy a nagyon finom vonású, kedves csaposlány egy csomagolt kartondobozra agitálta a fickókat, miszerint ott lehet karácsonyi üzeneteket küldeni egymásnak, amelyet aztán valami kisebb ünnepségen felolvasnak, “és csak motivációként mondom, Laci, de neked már írt valaki üzenetet”.

Na, és az történt, hogy az egyik ilyen huszon-harminconéves részeg alak kicsit rámhajtott. Ami hát egy cseppnyi elégtételt adott, hogy sötétben, hunyorogva, részegen, sok fickó között valaki éppen engem néz ki magának, de jobbára megakasztott, hogy nekem most örülnöm kellene női létem megélésének, hogy annyira nő, amennyire fickó, annyira józan, amennyire részeg (bár spicces voltam én is), de inkább a semmit éreztem, semmiképpen sem a megélést, a valamit, mert sokkal nagyobb örömet adott, hogy valakire rá mertem szólni (fasz volt), valakinek meg mertem csapkodni a vállát, hogy persze, hogyne, másokat, vagyis mások mondatait meg egyszerűen csak ignoráltam, mint másokról leváló, másokat végül is elhagyó mondatot, aztán hazafelé a hajnali Gödöllőn eleinte sétáltam, aztán futottam, mert beszartam a sorozatgyilkosoktól, szóval megélése volt ez a felnőttlétnek meg az örökifjúnak, az örök gyereknek, nem nőnek, nem férfinak, semlegesnek, főleg ahogy futottam a ködben, hát ezt is megéltem, és aztán arra is gondoltam, hogy jó, ez is megvolt, akkor most mi van, seggem kivan. Holnap mi lesz? Jobban kilesz.

#421

A tegnapi magasztos és mély galambposztoláshoz persze kell a kiegészítés. Már a poszt után írt rám egy másik madármentő, akit korábban kerestem, de el nem értem, azért írt, hogy kifaggasson. Hogyaszongya mi történt. A madár elpusztult, írtam. De miért. Hát ez jó kérdés, válaszoltam, nem tudom, nem láttam rajta okot. Gubbasztott, nem mozdult. Azt úgy kell, írta erre, hogy az ember óvatosan kihúzza a szárnyait, ellenőrzi, hogy sérültek-e, ugyanígy a lábakat, sebeket, esetleg rácsavarodott kötelet, zsinórt keresve, aztán a csőrt kell kifeszíteni finoman, belenézni, lát-e az ember valami göböt, elzáródást, lerakódást vagy kiütéseket a csőr, a szem körül. Aha, válaszoltam magamban, és hirtelen én lettem az a kedves idős nénike a viccben, a bucsuban.

– És tessen mondani, mennyiért van ez a szép kisjézuska medál?

– Ötszáz forint.

– Ötszá’?? Ezé’ a kis szaré’?

Szóval persze mindig lehet még többet tenni, még jobban jelen lenni, sőt beadni a gyógyszert a galambnak, hiszen a madármentés tanfolyamon volt alkalmam egy hidegre hűtőtt, döglött jószágnak betolni az infúziót, de az a helyzet, hogy tőlem tegnap ennyi telt. Most ez volt a nagy dolog.

#420

Továbbra is halál és halál. Ez most más. De azért halál.

Pár hete a lakásunktól nem messze láttam egy agonizáló galambot. A gyerekeket vittem iskolába, siettünk, mindig sietni kell valahova, velük vagy nélkülük. Ők azt hitték, már halott, én láttam, hogy még él, de már nagyon fáradt, keserves volt az agónia, és rosszabb volt tudnom, hogy tart, emiatt hazudtam a gyerekeknek, hogy már vége. Amikor leadtam őket, visszamentem a galambhoz, még mindig élt, de már az utolsó ideje lehetett, ott hagytam, mégis visszafordultam, láttam a szembejövők arcán a nyomot, a látvány nyomát, visszamentem újra megnézni, látni, de végül nem mertem semmit sem tenni. Siettem be az irodába, és nagyon nehezen tértem magamhoz, nem csak a madár agóniáját láthattam, de a magam gyengeségét, cselekvésre képtelenségét, gyávaságát, a menekülést. Később jutott csak eszembe, hogy hiszen azok az arcok, akik szembe jöttek, akik hozták a madár haldoklásának hírét, azok nem fordultak vissza, nem álltak meg, közös gyávaság volt ez, de az enyém a legnagyobb, mert még kitérőt is tettem, írtam egy állatmentőnek (aki később egyébként válaszolt is), ott álltam felette, mégis, mégsem. Nehéz volt ez a tudás, és utána még az állatmentő öntött belém lelket, de persze bátorságot nem tudott adni. Sokáig rágódtam a történeten, és majdnem blogoltam is róla, de úgy tűnik, meg kellett várnom a mai napot.

Amikor ma az iroda felé tartottam a gyerekek iskolájából, egy gubbasztó galambbal tallálkoztam, Egy ablakmélyedésbe vonult be, szépen ült, fáradtan, de szépen, nem látszódott keserves agónia. De gubbasztott, és a közeledtemre sem repült el, nem mozdult szinte semmit. Otthagytam, visszamentem, és végül, képzeljétek, végül elővettem a táskámból a direkt emiatt bekészített erős füles papírzacskót, a kezemre húztam egy egyébként véletlenül kallódó nejlont, és betettem a galambot a papírzacskóba. Én nem tudtam, mennyire könnyű egy ilyen fáradt, beteg galamb. Semmi kis súly, csak odáig lenyúlni volt borzasztó nehéz, de onnantól olyan egyszerű volt, hogy akkor baszki, kész, innentől ezt elvállaltam, már nem tehetek mást, és már nem volt erkölcsi kérdés, mit kell tennem, hanem csupán logisztikai, kinek írjak, hova vigyem, mi a jó megoldás. Nem voltam bátor, egyáltalán nem, hanem vitt ez az út, nem lehetett merre letérni, ehhez nem kellett már semmi nagyszerűség, nemes lélek. Mégsem mentem be dolgozni, hanem hazavittem, újra kiemeltem azt a nagyon picike testet, rongyot terítettem alá, megsimítottam, de ez csak nekem volt fontos, neki, azt hiszem, csak félelem, legalábbis plusz inger. Aztán sikerült elérni madármentőt, de fuvart nem sikerült szerezni, hogy valaki oda kivigye a galambot, hát beletörődtem, hogy akkor nincs más, ha már otthon van a galamb, akkor az én dolgom továbbra is, hát majd este, ha hazaértem a gyerekekkel az iskolából, bedobozolom, és elmetrózok vele Kispestre, ennyi, egy kis utazás. Csak a megkezdett út folytatása, kötöttpálya. A galamb végül nem várta meg, semmit nem várt, néhány óra múlva elpusztult a gyerekek egyik régi pólóján.

Betettem újabb vastag papírzacskót a hátizsákomba, ha úgy alakulna, az előzőt is azért tettem be, mert szerettem volna jobb ember lenni, nem csak egy galamb agóniáját tükröző felület, és most már látom, hogy ha jobb nem is leszek ettől, és a világ sem lesz jobb hely, de valamiért ez mégis fontos. Azt hiszem, mert már nem azt az agóniát tükrözi az arcom, kifelé, mások felé. Vagy nem tudom. Talán a galambnak is számított ez valamit.

(Én tudom, vagyis érzem, hogy ez kurvára pátoszos, túl sok, sok az érzelem, a nem tudom, mi, de ez van, ezek dolgoznak bennem, úgy tűnik, ilyen pátoszosan jönnek ki. És egyébként a galamb szép volt, odaveszett szépség.)

#419

Régóta nem írtam ide, nem mertem. Iszonyatos volt elképzelni, hogy akkor megtöröm a csendet, ki tudja mivel, miért éppen azzal, miért nem mással, hogyan mesélhetném el ezeket a napokat, hónapokat.

Végül most kénytelen vagyok, mert az, hogy a Lóri meghalt, azt valahogy nem tudom nem leírni. Hogy öngyilkos lett. Persze az nem igaz, hogy róla szól majd ez a poszt, mert nem tudok róla igazán semmit, nagyon régóta nem ért össze az életünk, és amikor összeért, az is nagyon rövid időszak volt, egy írótáborban kavartunk össze, pár hét volt a próbálkozás, de elbukott. Nincs mit tagadni ennyi év távlatából, azon, hogy ijesztően sokat ivott, nem alkoholista volt (vagy ha az is, mindegy, mert nem az volt a baj), hanem valaki, aki például az ivást használta sebfertőtlenítésre. És én, aki akkor valahogy ráláttam (egyébként furcsa mód kevés arról a kapcsolatról a konkrét emlékem, de valamiért a teste, a finom szőr a mellkasán, az egész jelenség, megmaradt emléknek), láttam ezt a sok sebet, sebesülést, nem is tudom, mi okozta, hogy lettek, de úgy éreztem, hogy nekem kellett volna ezeket valahogy ujjbeggyel, tenyérrel befogni, betakarni, de nem is volt elég a tenyerem, hanem az egész valóm kellett volna hozzá, befedni mindent, de ez képtelenségnek tűnt, hiszen ha betakarom a mellkast, akkor a hát teljes felszíne kimarad, és ez, hogy mennyire kevés vagyok ilyen elemi dolgok változtatásához, ez jobban elijesztett, mint amennyire ott tarthatott volna, hogy ő mennyire okos, tág értelmű, látó és jó, hát nem tudom másképp írni, jó ember volt.

Maradt valami laza szál, szinte semmi, hiszen eleve kiszálltam az egész irodalomból, aztán a Facebookon lettünk újra barátok, ott ugye kivel nem, de ő képes volt élővé varázsolni ezt is, mert minden születésnapomon írt, miközben én, én nemhogy nem írtam, nem is figyeltem szinte soha a születésnapját, nem figyelem senkiét, nem is tudom, egyedül a gyerekeimét, január elseje, talán ezért is jöttek aznap. És mindig-mindig tudtam, hogy melyik fotómat fogja lájkolni, írni rá, hozzá. Nevetni rajta. Aztán ott kezdtem el dolgozni, gyalog járni, ami az ő birodalma volt, a Hunyadi tér, az Izabella, a Vörösmarty, és össze-össze futottunk az utcán, egyszer a Legendában, de én mindig féltem, szorongtam, ha megláttam, még ha örültem is, mert mindig megéreztem ezt a sebesülést, amit be kellett volna fognom legalább egy találkozás erejéig a tenyeremmel, de én nem mertem ilyesmit tenni, mert hogyan engedhetném el utána, és mire elég egy tenyér, pár perc, mert aztán mi lesz. Egyébként csodálatos barátai voltak, nagyszerű felesége, szerelmei, végül exek, leendők, már amiket persze láthattam, de hát ő mutatott mindent mindig, Nincs hiba, Semmi szín.

A halála előtt pár héttel megint összefutottunk, én már messziről mosolyogotam, hogy leplezzem a szorongásomat, de ő olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elsírja magát, így mentem tovább, egyébként is menni kellett a gyerekekért az iskolába, nem akartam zavarni, menekültem, egy senki vagyok az életében, néha feltűnök az utcán, mosoly, két kedves szó kicserélése, egyébként nem létezem. Akkor sem én mehettem ott, nem is engem láthatott, hanem talán valami másik életet, valami normálisabbat, ahol felnőttek gyerekekért sietnek az iskolába, aztán este netbankon számlát fizetnek, mintha ez a normális élet nem sebezne fel minden nap engem is, és mintha ő ezt így részleteiben tudhatta volna, ki tudja, milyen életet képzelt mögém, valami olyasmit, amit sajnos én nem valósítottam meg, pedig ezek szerint, a Lóri szemei szerint megtehettem volna akár, de hát nem. És egyszer sem kívántam neki boldog születésnapot.

Egyébként amikor nem láttam, ő sem létezett, elfelejtettem, a magam sebeire tapasztottam a tenyereim, már ha éppen nem kapaszkodott bele két gyerek, és most az a nehéz, hogy azok az utcák, ahol nap mint nap járok, hirtelen megteltek vele, most hogy már nem él, most már érzem, ahogy nem lehet vele sehol sem összefutni, és ettől mennyire szomorú az Izabella utca, az Aradi, a Király, sőt valahogy azt is érzem, ahogy ott sétál, fotóz, szövegeket ír, vérzik az utolsó hetekben, hogy mennyire el lehetett készülve valamire, vagy azt, ahogy aznap valahogy elmegy a Ferdinánd hídhoz, nem tudom, igaz-e ez így, az én szemeim szerint így is lehetett volna, és nagyon sajnálom, nagyon sajnálom, Lóri!

#418

Most, hogy valamilyen szinten véget ért egy kibvaszott nehéz időszak, gyorsan meg is kell írjam, ezzel is emelkedik a valamilyen szint, másik szintre, és még van hova tovább.

Az úgy volt, hogy a fogorvos megnyugtatott, nincsen szájüregi rákom, de akkor már egy ideje éreztem valami nyaki diszkomfortfélét, nyelési gond, nyomás, furcsaság. Mivel annak idején, 28 éve úgy derült ki, hogy generatív szorongásom van, hogy egy orvos megvizsgált, és elmondta, akármennyire is úgy érzem, hogy egy daganat van a torkomban, nincs ott semmi, menjek pszichiáterhez, így most is úgy kezeltem, mint a tudatom teremtette bajt. hetekig toltam le ezt a bajt, ezt a tudatot, de újra meg újra visszatért, és itt szorított, ott fájt, belül is szorított, valami nem volt rendben. Főleg, hogy ez inkább jobb oldalon, nem középen. Akkor rák. Tudtam, ezzel nem mehetek el a körzeti orvoshoz, sem én nem vagyok erre képes, sem a körzeti orvos, így maradt a magándoki, a gyerekek orvosa, fiatal, együtt edzettünk anno. De egy vagyon a Medicover. Napokat, kibaszott rettegő napokat töltöttem azzal, hogy nem megyek magánorvoshoz, mert huszonxezer forintért megtudom, hogy aludjam ki magam. És nem mentem, és nem aludtam.

Valahogy elmorzsolódtak ezek a napok, lemorzsolódtak, mint a rosszul tanulók, a kimerülő maratoni futók, minden nap rettegtem, minden nap volt valami, amikor elfelejtettem, amikor belefeledkeztem valamibe, valakibe, voltaképp ment a nap, de minden éjjel eljött a sötétbe nézés, a várakozás, a magam figyelése, a rák figyelése.

Közben vittem a fiúkat ide-oda, programokra, vittem őket táborba, rájöttem, hogy minden régi szorongásom megvan az utazással, nem múltak ezek el, csak nem tömegközlekedtem. Minden reggel rettegtem a ránk váró buszúttól, ez is egy szorongás, nem a rák, ez más, erről majd máskor, minden este rettegtem attól, hogy haldoklom, de nem teszek semmit. Végül tettem, erre büszke vagyok, mert bejelentkeztem a fiatal doktornőhöz, Facebookon írtam neki, azonnal válaszolt, másfél hétig még szabadságon van, utána mehetek a Medicoverbe. Még másfél hét volt, amikor már tudtam, hogy rák, és minden nap azzal telt, hogy valahogy én magam morzsolgassam el, teljen el, érjek oda a dokihoz, essünk túl rajta. Kezdjük el a kezelést. Minden találkozó, minden program világi hívság volt. Ugyan minek. Úgyis meghalok. Vagy műtenek. Igen, ez az, műtenek, borzalmas procedúra, miközben jön a covid, esik szét az ország, esik szét az iskolarendszer, az egészségügy, tönkremennek az emberek, megy szét a világ, az időjárás, és beviszik a kisgerlét az állatmentőkhöz, de már nem lehet megmenteni. Nem fizettem be a szeptemberben induló tornaprogramra akciósan, mert lehet, hogy éppen kezelés alatt leszek. Majd a vizsgálat után. Nem adtam választ embereknek időpontok miatt, majd a vizsgálat után. Nem írtam rá emberekre. Ha valaki hívott, azonnal mentem, menekültem magamtól, örültem másoknak, a világ jobb részének, de ha elfáradtam a társaságban, rögtön éreztem, ahogy nő bennem a rák. Találtam egy aprócska fityegőt, húsvágó bár, nyilván, na. majd feldarabolnak, felszalámiznak, műteni fognak.

Nem hiszem, hogy észre lehetett ezt venni rajtam. Kicsit faszfejebb voltam a gyerekekkel, kicsit faszfejebb a munkahelyen. Kevesebbet olvastam, mert a sötétbe bámulva egyszerűbb volt vacak telefonos játékokat játszani, míg begörcsölt a jobb vállam. Ha összekaptam magam, akkor tudtam olvasni, megnéztem legalább 3 vagy 4 részt James Herriot sorozatából, de amikor egy fiatal versenylovat kellett elaltatni, áttekertem, és nem tudtam folytatni a többi résszel. Írtam egy két oldalas kis valamit, beadtam egy pályázatra. Erre is büszke vagyok. Hogy megtettem. Együltő helyemben sikerült, közben nem nőtt a rák. Szinte semmit nem mozogtam, az utolsó hetekben-napokban falási rohamaim voltam, tábla csokoládét, egész csomagolt felvágottat ettem meg a sötétben. Híztam.

Senki nem tudta, hogy orvoshoz megyek, azóta sem meséltem el senkinek, ide írom le. Előző nap egy aprócska aranylevelet találtam, jó jelet, pici zacskóban egy macskabajusszal együtt betettem a táskámba. Meg egy üveggolyót, galambtojásnyit. Szilványit. Semmiképpen sem daganatnyit. Elkezdtem hinni. Mindent megvizsgált a doki, egy kicsike kamerával lenézett az orrüregembe, és azon keresztül még lejjebb, megkamerázta a gégémet is, szinte gégetükrözés, csak ez kényelmesebb volt. Nincs rák. Duzzadt nyálkahártya, ami okozhatja ezt a feszülő érzést, sanszosan reflux. Tegnap este először nem néztem a sötétbe sok nap óta. Egyszerűen elaludtam.

Még mindig van valami a torkomban, reflux, duzzadás, szorulás, valami, amit sem kiköpni, sem lenyelni nem tudok, de nem rák, csak én.

Elmondom még, mi van. Az van, hogy annyi ember jár-kel kint, faszfej éppen, és közben ki tudja, mióta nem alszik jól. Nem lehet tudni. Vagy annyira keveset. Én sem tudom.

#417

Két hónapja nem írtam. Csak napokra látok vissza, azelőtt sűrű köd, valami jó, valami elkészült, valami kimerítő, valami mindig elmaradva, valami, ami mindig szorongat, amibe bele fogok halni vagy így, vagy úgy.

Néhány hete egy varjúfiókával találkoztam a Klauzálon, galambnyi nagy madár volt, de esetlen, úgy nézelődött, ahogy kölykök tudnak, minden új, minden érdekes, így vettem észre, hogy még fióka. Sosem láttam még kis varjút, örültem neki, de aztán két nap múlva láttam valakitől a posztot az madárhatározóban róla, az illető segítséget kért, mi a teendő, kint van a téren, a játszón, akkor most mi legyen, Jöttek is a válaszok, ki így, ki úgy, ott kell hagyni, fel kell szedni, figyelni, etetik-e. Én pedig egészen belekeseredtem, hogyan mehettem el mellette csak úgy, nem figyeltem, kényelmes volt azt gondolni, ez szép, akár egy természetfotó, és nekem semmi közöm hozzá, befogadó vagyok, ennyi. Követtem a posztokat, követtem a kisvarjakat, mert többen voltak, hajnalban mentem le a térre, keresni, megvannak-e még, akkor még zárva volt a park, megvoltak a kerítésen túl, posztoltam én is, segítségeket hívtam, madármentőkkel egyeztettem levélben, telefonon, mi legyen, másnap is láttam még a varjakat, bent bóklásztak a játszótéren, valahogy minden nap túléltek a sok játszadozó gyerek, a kísérő szülők, a hajléktalanok, az inni, drogozni kijárók között, akkor már volt fuvar is, csak össze kellett volna szedni a kicsiket dobozba, I.-t kértem meg, nézze meg a téren, merre vannak, melyik bokor alatt, de nem talált semmit. Eltűntek. Este még lementem, végigjártam a kukákat, a bokrok alját, hova rekkenthette el, aki kárt tett bennük. de semmit nem találtam. Szomroú éjszaka volt, semmire elég. Valamiért, talán hoitetlenségből másnap reggel is kimentem nézelődni, és akkor meghallottam a a fejem felett a fáról a hangokat. Csapkodás, károgás, nem messze felettem. Már fel tudtak repülni a kisvarjak. Boldog reggel volt, csodálatos. Hamarosan az utcai házak tetejéről hallottam a hangokat, és rá egy napra átkeltek a mi épületünkön, s már a parkban, a park mögötti házon tanyáztak. Az a pár tollas kis hülyegyerek belakott egy olyan teret, amit nekem sosem lesz lehetséges. Én alul, kapukon, vasajtókon kelek át, hogy örökké földhöz ragadjak. Elkezdtem felfelé nézni, figyelni a madarakat, akik a koszos, sörösfülekkel, csikkekel, vízbomba tarka műanyagfoszlányaival teli, kiégett parkban, mellettünk észrevétlenül, vagy észrevéve, de valahogy mindent, legalábbis ezt a pár nehéz napot megúszva felnőttek, és mennek a maguk, korántem idilli útjára, és majd kukákat, fészekből rabolt fiókákat boncolgatnak, és az nem szép, mert akkor meg a fiókáknak szurkolok, és a macskáknak is, akik a parkban a madarakra vadásznak, voltaképp mindenkinek.

Ekkor léptem be a Madármentő csoportba, hogy ha már itt ragadtam, lent, legalább vak ne legyek, és kapóra jött, hogy tanfolyamot hirdettek, városi madarak mentéséről. Tényleg nem is tudom, mi minden történt velem az elmúlt hónapokban, volt évzáró koncert, táncbemutató az iskolában, bizonyítványosztás, közös mozik, fagyizások, lefogytam 8 kilót, majd ebből egyet visszaszedtem izom gyanánt, és új ruhákat hordhatok, és voltam fogorvosnál, aki elmondta, hogy az az olykor megjelenő dudor a szápadlásomon nem rák, mint ahogy azt hetek óta hittem, és emiatt gyakran készültem a halálra, vagy legalábbis a megalázó és kényelmetlen műtétre a rendkívül rossz elhelyezkedés miatt, és emiatt sokszor nem aludtam, és emiatt sokszor voltam különösen bezárkózó és faszfej és feszült, és igaz, ma már újra készen állok arra, hogy szorongjak, és meghaljak hamarosan, habár nem akarok, de legalább nem szájrák, és anyám is kapott időpontot a szemműtétre, és volt egy laza és végül nagyon kellemes, komfortos osztálytalálkozó, a harmincadik, ami után még volt közös ebéd baráttal, szóval volt sok jó, sok erős, de hogy elmehettem most csütörtökön arra a tanfolyamra, ahol a beígért 2 óra helyett majd 5 során volt rengeteg elmélet, és aztán gyakorlat, gyakorlat nagyszerű emberek bemutatásában, és csöppnyi rozsdafarkúakat és fecskéket etettem lisztkukakccal és túrókeverékkel, és gerlét, kicsi tyúkot dédelgettem, és varjakat, pimasz szarkafiókákat tömtem, hogy aztán a kezemre koppintsanak, és aztán megnéztem, ahogy a doki a behozott, sérült állatokat hogyan látja el, töréseket, nyílt töréseket, sebeket, filigrán kis síneket, rögzítéseket eszkábált, betadint locsolt, aztán egy fagyasztott, de már kiengedett galamtetemen gyakorolhattuk az infúziót, és én is beadtam a magamé a galamb bal szárnya, a bőre alá, de nem támadt fel, maradt ő is a földön a közösségi térben, szóval ez mégiscsak felemelt egy kicsit attól a földtől.

Aznap este az ikrek az apai nagszülőknél aludtak, és már majdnem hazaértem egy shawarma pitával a kezemben, amikor végül kisebb happeningbe keveredtünk (azaz mentünk önként) a Kiskertben, és másnap megnéztem a Tenetet, és harmadnap leégtem Dorogon, este pedig koncertre mentem a kertbe egy meggyes sörrel, és ma reggel meg régi ex, jelenlegi jó baráttal mentem hajnalok hajnalán kávézni, ő az, aki elesett a biciklivel, durván, aztán kóma, és hosszú hónapok alatt újra felépülés valamivé, valami mássá, mutatta a rosszul összforrt kulccsontját, az már úgy marad, akár egy késve behozott galamb szárnya, féloldalasan. És ez már a mai nap, a mai reggel, amely után pokoli délelőtt jött, a műanyag szelektív kukába dobtam ki egy adag hulladékot, már csuktam volna vissza, amikor feltűnt valami, valami furcsa mozgás, és a kuka teli volt csontival, nyüzsögtek benne a férgek, a nyüvek, a szegélyén vándoroltak körbe ötvenen, százan, potyogtak le, és végül hívtuk a takarítónőt, aki káromkodott, mint a kocsis, de együtt átpakoltuk, kimostuk, kisöpörtük, valaki régi húst tett bele, a kuka mélyén volt az igazi pokol, de a park felé végül eltakarítottuk a csontikat, és arra gondoltam, hogy ez a hét is eltelt valahogy, mindenféle dolgokkal, amik mellett nem is tudom, mire nem jutott időm, valami fontosra, helyette mindenféle közbejött, nagyjából az élet, és a többi hét is ilyen volt, megerősítő, szemeket felnyitó, lépéseket kérő, még ha maradtam is a földön végig, és csak egy kicsit emelkedtem meg, amikor rozsdafarkút etettem, meg amikor megláttam a kisvarjút a fán, meg talán akkor is, amikor ma délelőtt a tűző napon arra gondoltam, a csontikat nem ajánlják fiókaetetésre, de újabb nézetek szerint már ugyanúgy lehet, csak ne éljenek, le kell tépni a fekjüket, vízbe tenni, hagyni egy ideig, úgy adni a fiókáknak, és valaki biztosan összecsipegeti azokat a csontikat is, akiket ma kisepertünk a park felé, a napfény majd elintézi a többit, aztán végül visszatértem a földre, vigyázva, nehogy rálépjek valami féregre, és elmentem a boltba, élni.

Fióka még a bokor alatt.

Fióka már a fán

Ezek mi vagyunk.

Gyerekrajz

#416

Megint elkezdtem belesuttyanni valamiféle nyomorpornó könyvéletbe, persze nem én tehetek róla, sosem én, a dolgok csak úgy jönnek. Anyám szürkehályogja elég durva, kiderült, 20 éve nem vizsgálták a szemét, előrehaladott, ez is egy ilyen félrerakott dolog, amit apám mellett sosem vett elő. De most intézzük, hát persze, mentem is vele a kórházba az ambuláns rendelésre, ahol 4 kibaszott órát vártunk, mert az egész megye idejár, annyi idős ember, amennyi ülőhely nem is volt, mert a szemészeti vizsgálat általában nem 10 perc, hanem egy vizsgálat alatt még pupillatágítót is kapnak, amivel várnak még egy órát, utána megint bemennek újabb vizsgélatokra, és hát az egész keserves volt, a kopott linóleum, a betegszállító liftekbe és liftekből félig öntudatuknál lévő, letakart műtöttek, akiket az osztályokra, rajtunk át tologattak, a motoros takarítógép, amely mellett a kikiabált neveket alig lehetett meghallani, főleg ha végül kockázatot vállalva a folyosó másik végén, a gasztroenterológia szabad székeire ültünk le. Anyámnak annyit kellett várnia, hogy elmúlt a pupillatágító hatása, így újat kapott, konkrétan utolsóként végeztünk. Mindenki kedves volt, segítőkész, egyszerűen kevés az orvos. A hely. Anyám várólistára került, majd valami lesz. Elcsigázottan végül csak feltettem a HÉV-re, én hazaindultam, mert már szerettem volna hazaérni, Marci fiam hasa rendszeresen fáj, éjjelnte felkel fetrengve, nyöszörögve, masszírozni kell, sétálni, rég nem aludtam ki magam, a I. éppen ekkor vitte gyerekorvoshoz, aki szerint nincs szervi baj, talán stressz? Nem tudom. Iskolai gond? Vagy az én nyomorom? Vagy mégis szervi, rosszul etetem? Önvád level 50. Anyám eljutott Gödöllőig, ahol lelépve a HÉV-ről kiment a lába, azóta alig tud járni. Önvád level 100. Tegnap rendkívüli szabi, elvittem a gödöllői sebészetre, azaz elkezdte ő maga egy taxizás után, de aztán segítettem. És azon rágódtam, hogy mi a kurva ég jön még. Mikor van az az idő, hogy nem fél vagy egy óra távlatáról gondolkodom tervezésnél, hanem merek hetekre előre nézni. Hogy van egy részem, ami nem a szülőm gyereke, nem a gyerekem szülője, hanem csak úgy én vagyok. És akkor leesett, hogy ez az, ez az a részem, ami tisztán az enyém, amikor panaszkodom, amikor szenvedek, élem a nyomorpornót, közben megyek a gödöllői alsóparkban, és legalább annyi eszem van, hogy megállok a tulipánágyásoknál, és fotózok, ez a szépség jut, mert anyám már csak idősebb lesz, és egyre gyengébb, a gyerekeknek pedig mindig lesz új problémája, szóval legyen tulipán csak úgy, néha ágyásban, néha meg csak bedugdozva a rét növényei közé, és én is eldugtam magokat, hétvégén mángoldot, ma bokorbabot, és szabadságom is van, már csak okosan kivenni, és nem aggódni, hogy másra kell az, valami nyomorra.

#415

Lista mindenféle jóról.

Ma végre újra ötössel kezdődött a súlyom. Mivel mozogni nem mozgok még, csak valami posztcovid tornát próbáltam, így a kajákról lemondással fogytam, és hát utálom, gyűlölöm, ennyi. De lementem pontosan 59.9-re, ez persze átmeneti, tudom, de volt ilyen pillanat ma, kész. Ráadásul az a testalkat vagyok, akinek a csípője még mindig 102, a melltartója meg lassan 70A. De legalább vállfajellegűek a vállcsontjaim, ha össze is szottyadok, majd magamra vetek valami drapériát. Paplanbrokátot, sifont, dzsörzét.

Anyámnak a szövettan és vérkép szerint nincs áttéte, sőt kemóra sem kell járnia, egy hónapig egy erős gyógyszert szed, és valami csoda folytán a gyakori (10 páciensből 1 esetében megjelenő) mellékhatások is elkerülték. Vidám, igen, valamit letett, valami csomagot, amitől most könnyebb neki az élet, habár újabb műtét vár rá, de már azt is menedzseli (szürkehályog, sajnos nem jó a helyzet, mert ezzel is várt, nem is várt, nem vette észre, lassan kopott meg a világ, aztán rácsodálkozott, most már magától lépett, intézi, persze majd kísérjük is).

És kijött a Gabo pályázata, persze bármennyit is vernyákoltam mindenféle egzisztenciális kérdésekről, máris belelkesültem, fülem hátracsapva, orrom a préri levegőjébe fúrom, úgy várakozom, várom, merre fussak a futásért, mert az a helyzet, hogy örök rajongója vagyok ennek a Gabo sorozatnak, akár benne lehetek, akár nem. Ahogy talán nem írtam le két poszttal arrébb, hogy miközben sajogtam a moziban, azért jó is volt, hogy azok között az emberek között lehetek, mert bárkivel beszéltem, mind okos, kedves, és nem is irigykedem rájuk, hanem azt irigylem, hogy hogyan írnak magukhoz képest, és ezt szeretném valahogy megvalósítani magamra nézve is. Magamhoz képest. Holnap gép elé ülök, és elkezdek valamit. Ma is elkezdtem valamit. Tessék.

#414

Megjelent egy 20 éves versikém egy olvasókönyvben. A kiadó tiszteletpéldányt is adott a kb. bigmeknyi (szép szó, így szeretném írni) honorárium mellé, amely példányért én szíveskedtem befáradni. A levél alján egy Váci úti székhely szerepelt, így egyik munkanap végén I.-t kértem meg, hogy menjen az ikrekért az iskolába, aztán nekivágtam. Az a fajta tavaszi nap volt, amikor reggel 2 fok van, délután pedig 22, így egyszerre cipeltem és viseltem és izzadtam, de jól esett így is a séta. A picike telephelyen egyszerűen besétáltam a portás mellett, és meglátva a kiadó tábláját az egyik épület kapujánál, felmentem. Nyikorgó, romos lépcsők, furcsa ajtók minden emeleten jobbra és balra, de a kiadó nevét nem találtam. Hamarosan egy rácsos ajtóhoz értem, ami be volt zárva, de szerencsére egy szimpatikus fickó lefelé jött, beengedett, majd kitámasztotta egy téglával az ajtót, mondván, jó lesz az visszafelé. Én csak izzadtam és nevettem, valaki csak kienged a fentiek közül, válaszoltam, ő furcsán mosolygott. Három vagy négy emelet lehetett, nem tudom, mennyi, siettem, szaporáztam, emelet sehol nem volt kiírva. A jobbra és balra ajtókon táblák, de vagy nem voltak nyitva, vagy bent elhagyott irodák, kicsit törött, de szinte még jó, üres bútorok. Ember sehol. Egészen felfelé nem mertem menni, nem is lépcső volt az, szinte létra, ott már csak nem lehet ez a patinás kiadó. A padláson. A galambok között. Jó, hogy ott volt a tégla a rácsos ajtónál, ki tudja, ki volt az a fickó, valami gondnok, karbantartó vagy egy Vergilius, akinek nem mertem megfogni a kezét. Ha bezár, ha az az ajtó bezáródik rám, nem tudom, hogy jutok ki az épületből, így mégis sikerült, a jobbomra vetett kabáttal végighúzam a szűk lépcsőházi falakat, amíg egészen megérmülve lesiettem, majd a portán megtudtam, hogy a kiadó 3 éve elköltözött. Az új hely egy elegáns épületben volt, köpésnyire a lakástól, átvettem a kötetet, a versikét.

Tegnap díjátadóra (és egyben egy érdekes eseményre) voltam hivatalos, mint shortlist szereplő. Tudtam, hogy nem nyerek, egyrészt mert olyan volt a történet, amilyen, másrészt mert még ha volt is leheletnyi esély, hogy valami hülye okból mégis nyerek, hogy ezt kizárjam, direkt az utolsó pillanatíg húztam a visszajelzést, és arra gondoltam, ha én nyernék, akkor már rég kerestek volna, hogy ugyan jelezzek már vissza. Nem kerestek. Ennek köszönhető, hogy végül erősen túllépve a visszajelzési határidőt szóltam, megyek, már csak úgy extrán írtak fel a vendéglistára. Azaz írtak volna, mert amint odaértem a mozihoz, és megtaláltam a negyedik emeletet (semmi padlás, semmi létra), ott a jegyszedő nem látta a nevem a leadott listán. A szervező, akivel leveleztem, aznap covidos lett, gondolom, kisebb gondja is nagyobb volt, mint ezzel foglalkozni. Visszamentem az első moziszintre, belépőt vettem, nem sajnáltam a pénzt, hiszen a díjátadó után filmvetítés, évek óta nem voltam moziban, remek lesz. A mozi az a fajta hely volt, ahol mindig 60 fok és kb 10%-os páratartalom van, emiatt egyszerre izzadtam és mumifikálódtam, de legalább nem úgy telt az idő, mint máshol. Vergilius sehol nem volt, senki nem hagyta nyitva az ajtót, de nem is gondoltam rá, hogy kellene. Innen valaki csak kienged. Ismerősöket láttam, és melléjük telepedtem, de akik nekem ismerőseim voltak, azok másnak, egymásnak barátai. És nem tudtak mit kezdeni velem, és én sem mehettem már el onnan, hogy egyedül legyek, hogy csak úgy legyek, és éreztem, hogy olyan kevés, kevéske vagyok, mások együtt vannak, egymással, közös életük van, örömeik, kapcsolódásaik, én csak itt ülök, mit lehet tenni, se hús, se hal, nem is otthon, nem is idegenben. Én csak kopogtattam ezen az ajtón, de azt sem tudtam, hova is akarok bemenni, minden rám szakadt, hova is küldtem be a legutolsó Gabo novellát, ami talán még jó lenne, ha elolvasnám, de egyértelműen nem Gabo novella, de akkor mi? És akkor miért fáj, hogy oda nem volt elég Gabo. Hogy nem vagyok bent, de hol is? Hogy kintről nézve ez egy egész egy kivilágított, gazdag ház az estében, bent vendégség, forgatag, az ebédlőben sokágú csillár, könyvtárban polcok, tudom, ha bent lennék, akkor látnám, hogy ki megy el a wc-be sírni, és ül a polc mellett egymaga, és lehet, én is odaülnék hozzá, tőle tisztes távolságba, egymagamba, ugyanúgy távol mindentől, mintha kint lennék az épületből. De hát kint voltam, így aki bent volt, mind boldognak tűnt, én meg kint, abban a moziban, a 60 fokban, a 10 százaléknyi páratartalomban, és örültem a díjazottaknak, és vátlottam pár szót pár kedves ismerőssel, akik aztán mentek tovább a barátaikhoz. Én maradtam filmet nézni. A nagy terem lassan kiürült, de nem bántam, mert félek a mozikban, régen ott volt sokszor pánikrohamom, sok az inger. Hát leszaladtam az első emeletre, oda, ahol a jegyet is vettem, egy adag popcornért, iróniából is, meg éhes is voltam, ez most mozizás lesz, mint az igazi felnőtteknek, jó lesz. Az üres teremre értem vissza, azaz nem teljesen üresre, mert még egy ismerős pár ismerősével éppen búcsúzott, ő mondta, hogy egyedül maradtam, más nem nézi a filmet. Akkor nyomtam meg a púpozásig teli popcornos zacskót, hogy milliárdnyi kukorica repült szét, káromkodtam, majd a makulátlanul tiszta (annak tűnő) teremben a földről elkezdtem felszedni a darabokat, ne maradjon így mégsem, amíg a többiek végleg eltűntek. Ott maradtam egyedül, az ősrobbanásban, az aszalódásban, a földön kapirgálva, a másfajta időben, a periférián, se hús, se hal, se film, mert végül nem maradtam, féltem. Volt még egy film, arra állítólag valaki, egy ember beült, de attól még jobban féltem, egyetlen idegennel nézni az éjszakába nyúlóan valamit. És elindultam, tévelyegtem az emeletek között, csillogó márvány és üveg, és nem találtam a kijáratot, parkolószint, eggyel feljebb is parkolószint, hogyan jutottam le ennyire mélyre, észre sem vettem, végül egy magas emeleten megtaláltam egy kiskaput, hátizsákomban a maradék popcorn, a szakadt jegy, így mentem ki a hűvös, párás éjszakába. Sajgott az egész elbaszott este, de aztán kint valahogy minden rendbe jött, és nevettem, nevettem. Hogy akkor ez van, ez a periféria, ez vagyok én, ez a helyem, mindenütt kicsit kintebb, sehol sem teljesen bent, a gazdag házban, csak a macskáknak, csak talán a fiaimnak, és ez nem is csak, ez valami, és azért jó a periférián lenni, mert senki nem nézi, ahogy esetlenkedem a kirobbanó kukoricával, rajtam kívül mindenki elfelejtette, csak a jegyszedő szóltam, elnézést kérve, és ő elnézte, azt mondta, van porszívójuk, majd megoldják, és igen, már ő is elfelejtette, és ma, amikor az ikrek meglátták a másnapos popcornt a konyhaasztalon, áldottnak érezték a reggelt, és a már megpuhult, de erősen sós, vajas kukoricát rágcsálva olyan boldogok voltak, hogy szégyenkeztem, mit sajognak itt dolgok, majd megoldom, tessék.