#407

Ma elmentem egy Ultrarövid Terápiára, ezt néztem ki elsőre magamnak, tudatában annak, hogy ez kevés lesz, de gyors tüneti kezelésnek akár jó is lehet.

Nagyon intenzív volt, amennyi ebbe a bő másfél órába beleférhet, az benne volt, megviselt, megkönnyebbített, és hagyott egy űrt is, a vágyakozást, hogy jó lenne még máskor beszélni, megmagyarázni dolgokat, rájönni, nos, erre nem kaptam választ, ez nem ennek a metódusnak a része. Még ülepítem, mit is, de keresem a következő lépést. Talán a mai terapeutának írok, de lehet, hogy éppen nem ő lenne a jó, nem tudom.

Az nagyon érdekes volt, hogy ebben a sűrű időben meg lett idézve apám is, mint jelenlévő, és nemcsak vele, de helyette és kicsit rajta dolgoztam, az ő története is alakult. Leegyszerűsítő konyhapszichológia, de mintha mi lennénk az a generáció, aki már érti a terápiát, a létjogosultságát, és megérti az előző generáció kihagyott terépiáját, és már figyel a következő generáció, a gyerekek terápiájára, és három zsákot is cipelünk, én nem tudom, ez régen hogy volt, egyszerűen csak ittak az emberek, mint apám, vagy Zolát és a Bruddenbrook házat olvasták, Szabó családot hallgattak, Szomszédokat néztek.

Anyám egyébként jól van továbbra is, és ez is elhangzott a mai alkalmon. Hogy ez fontos, hogy jól van. És két hetet jártak már az ikrek iskolába, és lekopogom, nem betegek, és nagyon erős megkönnyebbülés nekem, hogy most az omikron dúl, ha el is kapjuk, akkor egy hét múlva sanszosan mehetünk vissza iskolába, dolgozni, és egy hét alatt nem lesz olyan változás anyámmal, amit ne lehetne egy karanténban nyugodtan végigülni. Részleteket nem is nagyon szeretnék többet ide írni, lesznek még biztos sokkoló hírek (bár az, hogy rosszindulatú, az már szinte ki van mondva), idegesítő várakozás leleltre, reménykedés műtétre, kórházi agybaj, de elkezdett az egész darabolódni dátumokra, teendőkre, és már bejött a szervezkedés február végére, hova foglaljunk családilag asztalt, hogy megünnepeljük a születésnapját. És nekem pedig el kellene jutni alsóneműt venni, fodrászhoz, az ikeknek nagyobb benti cipőt venni, nincs menekvés. Szerencsére.

#406

Ebben a posztban nagyon intim és súlyos dolgokat szeretnék leírni.

Anyukámat nagyon szeretem, egész életemben védtem. Ismerem a hibáit. Ő most egy idős, 78 éves néni, aki a Pennybe jár akciós csibefasírtért, és Terefere magazinban fejti a keresztrejtvényt, és elfogadta a Jobbikos képviselő vászonszatyrát, és hordta is, tudja is ő, ki ez, a szatyor jó. Nagyon megcibálta az élet. Egy bántalmazóval élte le sok-sok évét, szült négy gyereket, lett hat unokája, és mire meghalt a bántalmazója, már nem tud másképp élni, mint sajogva, hiányolva apámat. Mi is hiányoljuk apámat, és azt is, aki lehetett volna, de már sosem lesz. Minden intim dolog, amit leírok róla, csak az anyám védelme. Az én ép eszem védelme is egyben. Kérlek, vigyázzatok rá.

Karácsony után jártunk nála a gyerekekkel. A kis panel folyosóján nekiütköztem, és ahogy a vállát fogtam, valami furcsát éreztem a kezem alatt. Nem emberit, De mi az. Anyám melltartója? 78 éves idős néni testéből ez mi? Nem volt idő megkérdezni, nem volt bátorság, nem így vagyunk, nem így van ő, nem ölelkezünk, én sosem tudtam, csak az ikreket jól. De már ez mérgezett, ez a távolság, hogy nincs közöm a testéhez, nem ismerem, nem kérdezhetek rá, és mi volt az, mi a fasz volt, mit éreztem, hogy kérdezzem meg. Az ő testében nőttem, és most ennyire idegen, ennyire nem férhetek hozzá. A testvéremhez vittem át a gondom, a legnagyobb öcsémhez, de már ettől is rettegtem. De valahogy elnyökögtem, hogy mit tapasztaltam, és tudtam, ő másnap kimegy anyámhoz, rákérdez, ezt ígérte. Figyel. És igen, egyébként is, vegyük rá a mamát, hogy most már figyeljen ő is, menjen laborba, menjen néha orvoshoz, engedje meg magának azt, amit apám folyamatosan kikényszerített magának.

Másnap hívott öcsém, hogy igazam volt. Hogy van ott valami. És lassan kibomlott az egész. Hogy anyám egy daganatot növeszt hónapok óta, és takargatja, leplezi, és nem mer beszélni róla, és nem akart beszélni róla velünk sem, és nem fontos, és majd intézi, hagyjuk rá, és telefonok, és gyengéd kényszerítések után elment az sztk-ba, ahol végül csak egy laborbeutalót kért, mert sokan voltak a folyosón, de újabb telefonra sikerült rávenni, hogy hívja ki magához a háziorvost péntek délutánra. Addig még bármi lehetett volna, addig még azt is elhittem, hogy a harmadik oltás reakciója. Bármi. Lipóma. A háziorvos azonnal kórházi kivizsgálásra küldte. Nem lipóma. És ma volt labor, röntgen, jövő héten mammográfia, mintavétel. Talán műthető. Nagyon szeretném, hogy műthető legyen. Hogy “csak” ennyi legyen.

Én most bejelentkezem terápiára, mert mérhetetlenül, borzalmasan bezuhantam. A testi távolságtól, a jogosulatlanságtól, attól, hogy anyám NEM MERT SZÓLNI. Abba kapaszkodom, hogy ő most jól van, nem fáj semmije, jóízűen eszik, iszik, és habár mára virradóra csak pár órát aludt, félt a kórházi vizsgálatoktól, de velünk, a gyerekeivel együtt bele mert végül vágni ebbe az egészbe, ahol meg fog tudni dolgokat, amiket eddig elkerült, és amíg nem volt nevük, addig nem is léteztek. És most lesz nevük, és lesz időhatár is, és rengeteg teendő, és pisztrángot veszek anyámnak meg valami más finomságot, és jó, akkor kurvára nem lesz már Párizs koktélozva, de anyám egyáltalán nem erre vágyik, hanem a fagyasztóban megfelelő mennyiségű félkész rántott húsra és egy O betűs ötforintos érmére, mert az hiányzik, és nekem három O betűs is van, legközelebb elviszem neki. Most hétvégén egy kis amulettet hagytam ott neki, a földön találtam még Pesten, mindent észreveszek a földön, felszedek minden csillogót, ezt most neki vettem fel, Fatima keze, remélem, az O betű mellett segít ez is.

Itt a medál, Fatima keze, a papír másik oldalán anyám keze írása.

Szóval most összeszedem magam, hogy elhiggyem, még a rossz lehetőségek között is széles a skála, és sok-sok-sok év van még hátra, míg bármi gond lesz, és szabad nekem nevetni a kollégáimmal, és szabad nekem olyan rettegésszagúan ülni egész nap, ahogy ma tettem, és néha mégis nevetni, és szabad arra is gondolni, hogy igazából lehetne rosszabb, mert mi történt volna, ha benne nő, ha akkor tudjuk meg, amikor már a szenvedéssel jelez az, ami benne nő, azzal jelez, hogy már megakaszt dolgokat, és szabad nevetséges, vacak történeteket olvasni idősekről, akik gyilkosságokat nyomoznak, és alapvetően ugyanolyan gondjaik vannak, mint anyámnak, sőt, és meginni egy felest, és megírni és kitenni egy ilyen blogposztot.

#405

2022 egy rohadt gyomrossal indított, nagyon félek. Anyukám beteg, ez derült ki, lépni kell, és most már lépünk, és minden nap egy újabb lépés egyelőre a rossz hírek erdejébe, és nagyon szeretném elhinni, hogy csak befele lesz nehéz, és nagyon rövid lesz az út, és kifelé már könnyű lesz, mert látni, hogy ott már véget érnek a fák.

Kérlek, szorítsatok vagy küldjetek csít vagy amit kell, hogy ne féljük, hogy legyen életünk közben, mindenkinek, neki is. És utána is.

#404

A keresett oldal nem található.

Akkor nincs mit tenni, mást kell keresni. Nem bánom, hogy elment ez az év, még most, az utolsó napján is tud bántani, ebben igazából én vagyok a segítségére, ugyanis kezdem magam belelovallni, mennyire socially awkward vagyok, és újra átélem a régi szilveszteri bulimeghívás rettegéseket (no meg egyéb közösségi, interperszonális szorongásokat).

2021 nekem a veszteségek és a bezárkózás éve: volt, ami elveszett, volt, amit elvesztegettem, de az év utolsó heteire, napjaira valamit újra elkezdtem gyűjteni, kis erőt, több óra alvást, bizalmat a testemben, másokra figyelést. Nem fogadalom, csak fogadkozás, de jövőre többet szeretnék másokkal lenni, találkozni olyanokkal, akikre csak gondolok, beszélni velük igazából, nem csak hozzájuk a fejemben. Remélem, olyanokkal is, akik itt olvasnak néha, köszönet, hogy jöttök ide, nem szoktam leírni, de most pótlom: fontos nekem.

Vannak még fogadkozások, több idő az ikrekkel, fogyás, erősödés, munka máskép, írás, sok olvasás, de ezeket holnap is megfogadhatom, most elég annyi, hogy van egy Frei fagyasztott torta a hűtőben, rá gyertya, némi születésnapi ajándék az ikreknek, a macskáknak, embereknek elegendő étel, alom, áthúzott ágynemű, nemsoká tolok egy 15 perces pilatest (amit már lealkudtam magamban a 35 percesről), egyszóval ha egy újabb évre nem is, de egy következő napra nagyjából felkészültem. Nektek is hasonló jókat, vagy hasonlóan jó dolgokat legalább holnapra és a hétvégére!

#403

Valahogy két hete volt egy mélypont. Letoltunk a covidot, a karantént, a fiúk visszatértek az iskolába, én dolgoztam, mint a kisangyal, aztán négy nap iskola, majd egy kivett nap és pulmonológiai kontroll után az egyik gyerek elkezdett taknyolni, hétfő reggelre olyan takonyfeje lett, hogy maradt otthon. Négy kibaszott iskolai nap után. A covid után. A covid előtti három másik taknyos és/vagy köhögős és/vagy lázas szar után. Mindegy, legalább nem covid. Csütörtökre a másiknak lett takonyfeje, az egyik már egészen jól volt. Pénteken mindketten otthon. Hétfőn ment az első takonyfejű, immár csak reggeli köhejekkel, a másik meg otthon taknyolt, és aztán hopp, durván be is lázasodott keddre. Nem tudott kikelni az ágyból, sírt, nyeklett-nyaklott. Nabaszki, miféle posztcovid ez? Sokszervi gyulladás? Elvittem a már nem taknyolót reggel az iskolába, a Blaha aluljárójában még kiszúrtunk egy dupla Ninjago számot, kiszórja a Legó az újságjait, nem jönnek már újak, ellenben összecsomagolva olcsóért az emberé lesz az amúgy irreálisan drága, filléres műanyag, de sebaj, örömöt veszek, persze már hazafelé az iskolából, hogy fog örülni a kis beteg, szóval jöjjön Jake meg a punkfrizurás gonosz 1699 Ft-ért. Ott, a sorban vettem észre, hogy nincs nálam pénz. Annyira elkeseredtem, hogy a mögöttem álló, nyugdíjasnak tűnő nénike megkérdezte, ugyan megveheti-e nekem. Majdnem sírtam. Nem, köszönöm, hazaugrom meg vissza, tessék nekem félretenni. És mentem haza, hogy induljak vissza a rohadt punkfrizurásért, és akkor a Dohány utcai kereszteződésben várt egy autó, amíg várt, üvöltött belőle valami metál, nagyon pörgetős dob, én nem tudom, miféle, nem értek a kategóriáihoz, de ahogy ott álltam, arra gondoltam, hogy lehet, hogy a büdös faszba lehet, hogy én eddig nem jöttem rá, mennyire együtt tud rezonálni a lelkem ezzel a zenével. Hát rezonáltunk. Pedig akkor még nem tudtam, hogy másnapra a másik fiam is kidől, és ez nem a takony volt, ez egy új szar volt, magas lázzal, hasmenéssel, sok hasmenéssel, de valahogy ott a kereszteződés után már jobb lett, a doki megnézte a fiam, nem sokszervi, sima vírus, akkor ez van, majd jobban lesznek, és tényleg. Az iskola utolsó hetére összekapta magát mindenki, és volt karácsonyozás, és az egyik fiam osztálya videós műsort készített, a másiké élő koncertet adott elő az iskola udvarán, és a Pásztorok, keljünk fel dalt soronként más fiú énekelte, és amikor az én fiam jött, akkor az olyan szép volt, hogy a kölcsönkért videóban (mert nem volt eszem videózni, csak nézni, nézni) hallatszik a videókészítő felhorkanása. Nahát. És nem lesz a fiam énekes, sem zenész, és nem erős a hangja, a videón nem is hallani annyira, mint élőben, de olyan szépség csendült akkor fel nekem, hogy egészen betöltött, és megnyugodtam, hogy ennyi jár a fosásokért, a kevés alvásért, a szorongásokért, hogy aztán szépséget gyárt valamelyik, örömmel, mindenféle nagyobb terv nélkül, egy ledes, villogó mécsessel a kezében, aztán műsor után ő is érzi, hogy ez valami volt, mert kérte, hadd fusson előre a sarokig csak úgy, aztán újabb sarokig, olyan szilaj öröm járta át. A másik is eléri ezt, tudom, csak ő még görcsöl, sokat görcsöl, szóval van teendő, de mézeskalácstésztát nem keverek, ki tudja, hány év óta először vettem boltit, és nem fogok főzni, csak fóliázott kacsacombot bulgurral, és halászlét is rendelünk, és a fára továbbra is papír, valamint műanyag díszek kerülnek, immár az őrült lelkületű Loki cica miatt, és lesz Minecraft dögivel, és ha megint betegek leszünk, akkor majd keresek megint valami rezonáló zenét.

#402

Na, hát amennyire vidám voltam, annyira el is fogyott az a láda aljából összekapart liszt arra a rohadt utolsó lángosra vagy fánkra vagy én már nem is tudom, mi volt a mesében, ami csak gurult, gurult, vajaspánkó, hát persze, ezt adták elő a ballagó ovisok, szóval elgurult a pánkó, a viszonlátásra, semmi kedvem, semmi vidámságom, lejárt a karantén, lejárt az ikreké is, ma jár le I.-é, fos egy időszak volt ez, mert már múlt hét óta dolgozom, és home office és home school és szórakoztatás és takarítás, és a kismacska édes, de egy gyilkológép (de édes persze). És bennem a szorongás mégis, hogy mindig kapar a torkom felül, és nagyon-nagyon sanszosan reflux, az ideges fajtából, de jó lenne elmenni megnézetni, van egy magán doki, remek, bízom benne, csak megint idő és pénz. A macskákat is vinni kellene újra orvoshoz, és a gyerekeket is. Jó lenne gazdagnak lenni. Nem aggódni a karácsonyon, nem ügyeskedni, hanem valódi értéket, környezetbarát, hazai, jótékony és szórakoztató dolgokat beszerezni könnyedén, ja, enni is így kéne meg voltaképp mindent.

Amúgy nem vagyunk mi különleges család, hogy így beszoptuk a vírust, mi egy átlagos család vagyunk, a kis cégnél, ahol dolgozom, már van másik kettő is, és tudhattam volna, tudtam is, csak megélni végül más.

Ezt meg csak úgy, ilyen most a hangulatom, hogy jön egy sms pár napja, ránézek, és első gondolatom az, hogy nahát, apám érdeklődik, hogy vagyuk, milyen furcsa, nem szokott sms-t írni, nem használ mobilt, és csak a második gondolatom, hogy az apám meghalt a nyáron. És egy éjjelt vártam, míg válaszoltam, és addig nem volt bennem semmi szomorúság, csak a válasz elküldése után, hogy talán valamit én most visszautasítottam, csak nem tudom, mit is.

#401

Ültem pár napja a kádban, engedtem a vizet, és öntöttem bele a gyerekek teljesen mellőzött habfürdőjét, csillámos habfürdő, ragyogó kalandok illattal, és sem ragyogás, sem kaland, de legkevésbé illat, abszurd volt nézni a felhabosodó, szagtalan vizet, mint valami illusztrációt, nem igazi életet, inkább nevettem, mint fájt a szívem.

Egyébként azóta már át-áttörnek az illatok, és ezzel együtt az ízek is többé váltak sósnál, édesnél. Sovány eredmény. Mert azóta az egész család elkapta, tőlem, a beszaritól, a fóbiástól, aki bele tudott abba betegedni, hogy ugyan kit fertőzhetett meg véletlenül, na hát most pontosan tudhatja, mert mindenkit maga körül, bele is betegedett megint, de végül az ikrek egészen jól viselték-viselik, és I. is, benne is dolgozik két oltás, talán azért, sőt ő Favipiravírt is kapott.

Az azért fájt, hogy az ikrek két osztályát lezárták, karanténba került egy rakat gyerek, és most úgy tűnhet, vidáman írok erről, de napokig volt rajtam a nyomás, a szorongás, a magyarázkodás vágya, de kinek? És ugyan mit mondtattam volna: Hogy gőzöm nincs, hogyan kaptam el, óvatos voltam, bkv-n, boltban, állatorvosnál mindig maszkos, de végül ide magyarázkodom, a blogba, mea culpa, remélem, a monitor másik oldalán valaki bólogat, és kapok penitenciát.

Mert egyébként szerencsések vagyunk, úgy fest, megúsztuk, és van pénzünk enni-inni, rendelni, és van lehetőségünk két kisgyereket is leültetni az online oktatáshoz, és így nem fognak sokat hiányozni ők sem, a többiek sem, és én tudok távolról dolgozi, és akarok is. És a legjobb, hogy ha kijutok a karanténból, akkor végre kapok egy óriási csomag nyugalmat, moziba akarok menni, be akarok ülni étterembe nyugodtan enni a Croque Madame szendvicset, és a gyerekeim is moziba akarom vinni, és talán újra járni edzőterembe.

De nem is, mert a legjobb ez, hogy felkelek reggel, kimegyek a kis szaros Lokihoz, aki még elszeparálva él sokszor (lassú összeszoktatás), és ez fogad, egy ilyen világ, benne a napvirágaim, és benne én is, csak most erről az oldalról.

#400

Ez kellően szép és kerek szám, szóval nem is veszem fel a fényét, csak idecsillogok kicsit, hogy egy napnyi őszi idill és lombrugdalás, kézműves sütizés után lebetegedtem, és több napnyi fizikai szarullét, lelki emésztődés, három negatív gyorsteszt (Nincs. Semmi. Baj?) után ma csak meglett a pozitív PCR. Meglátjuk, mire futja a duplaoltásból, a kézműves, mindenmentes sütizés feltöltődéséből.

Egy valami biztos. Kaptam valamennyi időt a jövőben, amikor nem kell aggódnom, hogy ami bajom van, az az-e. Nem az lesz, mert _ez_ az, ami az. Sok lesz ez a 10 nap, de mindenki kellően megszeppent körülöttem, hogy ne csak a lakás állapota miatt ne aggódjam. Most máshogy sem kell csillogni. Viszont ami nagyon fáj: hiába raktam össze több kupac ‘még jó’ szemetet, ma nem pakolhatunk ki a lomtalanításra. A szemét is marad, most minden marad.

#399

Amikor barkochbáznak, hogy: Ember? Nem. Szőrős? Igen. Négy lába van? Nem. Kettő? Igen. Minótaurusz? Igen!

Amikor ezt írom ki egy mommygroupba: “Ahogy gugolok a teljesen néptelen, de kivilágított parkban a közkútnál, pocsolyát locsolva, hogy a zoknis lábával a combomon, a másik cipőssel a földön egyensúlyozó fiam levetett, szaros cipője talpát moshassam, és közben a kút tetejére oda van téve a telefonom, mert a fiam kérte, hogy az a jó zene szóljon, amit korábban mutattam, így hát üvölt a Paint It Black.”

Amikor látom, hogy Loki, a kismacska egyre szebb és nagyobb és rosszabb, és úgy fest, Felv-, így összeereszthető Szívemmel, lassan, apránként.

Amikor tudom, hogy a pincebéli kicsik, Loki testvérei bolhátlanítva vannak már, mindet megfogtuk, megdögönyöztem egytől egyig őket, esznek, rohangálnak, és hamarosan féreghajtót is kapnak, és úgy fest, több gondoskodást, mint amire egy átlagos utcai macskának esélye van.

Amikor nézem az érzelemkezelési problémákkal küszködő fiam, és látom, hogy boldog, hogy boldoggá tettem, ahogy a testvérét is, ahogy mindkettő boldoggá teszi magát azzal, hogy ott van éppen, ahol van, a vastag avart rúgva, és nem máshova gondol.

Akkor éppen ott vagyok én is, ahol vagyok, és most, hogy írom, odagondolom magam, közben ide is, hogy végre megint el tudok kezdeni írni posztokat, és folytatni is tudom, és elhiszem, hogy ha más nem, akkor majd lesz itt még poszt előbb-vagy utóbb, akkor most ennyi, egyébként sem most van pontosan, hanem egy órával másképp, de úgy is jó.

#398

Akkor ez lesz az a poszt, az a nehéz, démonokról, valami ilyesmiről.

Néhány hete olvastam egy könyvet, ahol a haldokló férjnek a felesége húst készít, pörköltöt, ragut, valami kedves ételt, amit a férj kér, de aztán nem ízlik neki, már kifelé megy az életből, ott sincs, és a feleség kifakad, nem is a férjre, inkább magára, az élet igazságtalanságára, hogy annyi mindent nem tett meg, és még ez is, ez a hús is, ez a hús sem. És a férj mégis eszik egy falatot, és az a falat jól esik nekik.

És én eddig egyre ritkább vendég, de most sűrűn vissza-visszatérő démonokkal küszködöm, az étellel, amit előkészítettem, amit átadtam, és nem fogadták, és nem ízlet, csak kínzás lett belőle, hiába akartam jót, nem lett jó, nem esett jól, és ezt nem tudom megbocsátani magamnak.

Ahogy Dorist, a macskát kényszeretetem, mert annyira hittem benne, hogy ez most rossz neki, de az életet, az időt tömöm belé, és baszki, ott van még mindig a konyhai szék alatt a párna, ahonnan kivittük az állatorvoshoz, amikor elaltatták, ahol utoljára tömtem, és a párnán ott a magas tápértékű gyógypüré foltja, és ott lesz örökre Doris rettegő tekintete, ahogy tolom bele a fecskendővel a pépet.

És ott van apám, akit utoljára még megetettem, ő nem küszködött, már nem tudott magáról, mint valami óriási, ismeretlen állat elhagyott újszülöttje, úgy itta pici kortyokban a tubusos gyümölcspürét, és még egy kis vizet is adtam neki Kubu palackból, és azt hittem, hogy innentől ez lesz, hogy így kell, direkt etetni, és ez feladat volt, megetetni, ügyes voltam, pattogtam, dirigáltam anyámnak, aki a kezét tördelte, ő nem mert enni adni, nem merte az egészet, ő sem tudta, mert senki kurvára nem mondta el, hogy ez nem olyasmi, amire készülnünk kell, amire edzeni, amíg apámat beveszi valami elfekvő intézet, hanem ez az egyik utolsó napja, és nekem az utolsó találkozásom vele, pár korty gyümölcspüré hatékony szervezetbe juttatása, és aztán már nem mehettem be, szondára is tették, már nem nyelt le semmit, minden maradt, bomlott a szájában, már aznap is, lehet, ez volt az utolsó, amit evett, ez a pár korty, de nem tudom elfelejteni, hogy én is ápolónővé váltam, abba menekültem, hogy ez feladat legyen, ne a tudása és látása az életnek és a halálnak.

És a könyv után jöttek ezek a démonok, a visszacsinálhatatlan etetések, hogy lehetett volna máshogy, szépen, akár egy könyvben, ahol azért ugyanúgy maga alá vizel, aki meghal, de mégis, de nekem nem így lett, nekünk. Szóval tudtam, hogy valamit tenni kell, és mivel már sok este marcangolt az egész, végül elfogadtam, hogy akkor kell egy kismacska, ki kell menteni egyet a szomszédos pincéből.

És lett egy kismacska, csak úgy felragadva az elsőt, aki kézre esett, mert nem mertem válogatni, választani, és vittem is haza, majd az orvoshoz, és mérhetetlenül bolhás volt, annyira, hogy nem vettek tőle vért, nem kapott féreghajtót, mert annyira vérszegény volt, nem reszkírozta az orvos, és igen, fél napra elcsitultak a démonok, Dorisé mindenképpen, és nagyon jó kiscicatápot kapott a kicsi, és gondokodást, de már akkor, ahogy hazaértem az állatorvostól, újabb démonok érkeztek, a többi macska lent a pincében, akiken viszont maradt a száz bolha, akikben ott mocorognak a cérnaférgek, és az, aki eteti őket, aki próbál valamelyest gondoskodni róluk, elutazott hétvégére, és hogy túlélnek-e, és miért választottam csak egyet, hogy viselem el, ha másiknak baja lesz?

És akkor láttam, hogy ezek a démonok én vagyok, valami hibás működés, és nem tudok hova menekülni, amikor minden időm másé, és egy blogposztot megírni is nehéz, akkor mi mást tehetek igazolandó saját értékem, mint hogy még terhet veszek a vállamra, amitől nem lesz könnyebb, nem is lehet, de hogy ennyire nehéz lesz, arra nem számítottam. Eltelt már több nap, a többi kismacskának szervezzük a bolhairtást, élnek, melegben vannak, van ételük, és a bennem kibomló mélységes szomorúság is lassan múlik, és elfogadtam, hogy egy Facebook poszt nem vált meg semmit, sem öt, sem tíz, és nem fogok gazdát szerezni a többi kiscicának.

Nem tudom, miféle tettem vált meg bármit is. Beteg valami furcsa módon az idősebb macskánk, talán egy nagyon-nagyon macerás gomba, ami az egyik gyereken is kijött, bár egy két és fél órás állatorvosi várakozás és vizit után talán mégsem, hanem más, és ez akár így, akár úgy, sok állatorvos, sok magánorvos a gyerekek, labor. A kicsi cicának is még orvos, a másik fiamnak mégis kell a terápia, autizmus felmérés, mert a tanító az értékelésben kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő valamit érez, amit látunk, nem szokás, nem egyéniség, hanem más lesz, és eltelt a két nap szabadságom félelemmel, szomorúsággal, ma egy kis üveg meggyes sörrel, de tart még az őszi szünet, és ha holnaptól dolgozni fogok is, de minden nap kell ebéd mindenkinek, embereknek, állatoknak, és reggeli és vacsora, lesz etetés, csak nekem van egyre kevesebb kedvem enni.

A kicsi cica egyébként csodás. És a macskák démonai ellen egyszer jó volt történetet írni. Ezt kellene újra. Egy újat.