Mindemellett

Napok óta fortyog bennem a rossz, mint valami mesebeli mocsárban az iszap, gyűlölködöm, hibáztatok, keresem a bűnbakot, várom a sorsom jobbra fordulását. Nem ma, hanem holnap, sőt akkor sem, hanem belátható időn belül nem, majd, egyszer, persze.

Talán a napsütés, mindenképpen a könyvfesztivál, az, hogy ismerősökkel találkoztam kint, hogy a tervezett könyvmennyiség helyett még többet vehettem (köszönet a Scolar gavalléros akciójának, miszerint a levásárolható 500 Ft-os belépő náluk 1000 Ft-ot ér, és remek könyveik is vannak, most már nekem is), de olyan banális igazságot kaptam a kezembe, amit csak egy énblog bír el: de hát sosem lesznek a fiúk még egyszer ekkorák, megismételhetetlen időket élünk, és amin csak mosolyogtam a védőnőnél, amikor más anyukák bólogattak, elröpül a 9 hónap, az egy év, az most, visszanézve majd négy hónapunkra, hirtelen teljes jogú valósággá vált bennem. Hiszen alig jut két év arra, hogy itthon tologassam őket, és ennek egy része valóban elszállt. Bűnös leszek, ha azt várom, mikor ülnek fel, mikor állnak, mikor járnak, és azt hiszem, akkor majd más lesz, minden jobb, egyszerűbb, kezelhetőbb. A mocsár felszíne elsimult kicsit, de ott van az még, nem tagadom, viszont bele lehet ülni, jót tesz az ízületeknek, vagy ha nem, legalább vicces szétkenni magamon.

 

Idill

Ó, de jól esett tegnap panaszkodni, és ezzel kicsit el is távolodni, kidobni pár homopkzsákot. És ma a fiúk is sokat cukultak, csak estére nyűgösödtek be, addig viszont sokat játszottunk (vagy bármit is, amit lehet 3 és fél hónaposokkal csinálni, és nevetnek tőle), és volt kis idill, macskával (aki most a monitor elé ült persze, mert itt van ő is, hahó, csak jelezné, aa fotó idején pedig az immár másra használhatatlan fotelben, az immár másra használhatatlan Happy feliratú pelenkán heverészett).

Még egy kis patron

Eszembe jutott még pozitív dolog: a kis falu, amiben lakom itt a kerületben, egészen jól tud működni kisgyerekekkel. Még terhesen megjegyeztek a DM-es árusok, és tudták, hogy ikrek lesznek, most is mindig segítenek ismerősként. Ugyanígy szóba elegyedtünk a Lumen zöldséges nénivel (I.-nek hála, mert én béna vagyok idegenekkel, ő viszont oldottan, gyorsan teremt kapcsolatot), és például ma, amikor arra sétáltunk, csak bekopogtam a nénihez, és nem egy idegentől kértem segítséget, hanem egy ismerőstől, aki végül lemért nekem pár szem almát úgy, hogy végül nem kellett beemelnem a babakocsit a lépcsőkön, hanem az utcán ki is fizettem. És szeretem az utcát, ahol mindenki ismeri a boltosokat, és a kávézóban összefutnak a szálak és a helyi irodisták a kis ingatlan- és építészirodából, valamint az új fodrászék, meg a cipész srác, a perzsa pubtulaj fiú, a karrierjében megakadt gyerekorvos, és I., aki reggelente ott fogyasztja el cigarettáját.

Egy patron

Ez most minden irodalmi réteget mellőző, hosszú, önsajnálattól terhes panaszposzt lesz. Mert próbálom elütni viccel, szépelgéssel, forgatni így-úgy, de igazából kisfaszom tele a mostani helyzetemmel. És azzal is, hogy nincs hibás, hogy nincs ember, akire rámutathatok, hogy te meg mit rontod itt az életem, kapjál már észbe, másnak ez szar.

Mert a fiúk tényleg cukorkák, és megszerettem őket azután, hogy első pillantásra is megvolt valami kötelék, a gondoskodás alapprogramja azonnal elindult, de ma már ők két emberke, az egyik a kis Buddha, a falat kenyér jóság, a másik a kis problémás, az élénk, fürge, őket szeretem már, két megismert embert, és le nem mondanék egyikről sem, hiába terveztem, hogy csak egy gyerek lesz, és már nyáron bedolgozom a cégnek, nehogy elveszítsem a fonalat. Az a fonal semmit sem ér, ha a két fiút nézem.

Csak nem nézem mindig őket. Néha szerencsére alszanak, és valami csoda folytán én még nem. És valami csoda folytán már kiteregettem, elmosogattam, ettem is, vagy éppen eszem, amíg a gép elé ülök. És megint egyedül vagyok, este 10, a másik szobában most mégis felsír az egyik fiú, Marci az, a kis problémás, és már megyek is, majd írom a posztot később, 11-kor, éjfélkor, végül is akkor még lesz egy etetés.

Szóval nem tudom, kit hibáztassak, hogy I. éjjel jár haza, és délelőtt alszik, így csak egy vékonyka sávban tud egyáltalán a fiúkra nézni, és ez a sáv éppen az, amikor már látja az emailjeit, a hívásait, és már tudja, hogy mennyi szart kell aznap ellapátolnia, szóval el lehet képzelni, milyen kiegyensúlyozott, nyugodt pillanatok ezek, aztán elrobog, és éjjelig nem is látom, most már sokszor akkor sem, mert elalszom az újabb egyedül töltött nap után.

Pedig már istenes, mert egyedül nem csak rendelni tudok a Tescoból, a Vateráról, ebédet a Vegafutártól, hanem rájöttem, hogy csekket is be tudok fizetni az online bankomban, az ekönyvekről nem is beszélve, és már ki tudok jutni egyedül is a lakásból, igaz, lengőajtó van és lépcsők a bejáratnál, de már át merem küszködni magam rajta, így a gyógyszertár és a DM is elérhetővé vált, igaz, utóbbi is lépcsős lett a felújítása után, a rámpát nem engedélyezte az önkormányzat, mert sok helyet foglal a járdából. Köszönjük, baszki!

És van egy kis kölcsöntabletem, amin netezhetek akkor is, ha szoptatok a sötétben, és mindenféle cikkeket, posztokat olvasok, de fáj a szívem, mert reagálnék, írnék kommenteket, leveleket, kommunikálnék az emberekkel, de csak félkézzel pötyögök a tableten, sokszor már az ékezetet is leszarom, de ez nem én vagyok, ez egy lebutított idióta, I like good books.

Nincs kit hibáztatni, hogy nincs mellettem senki, a szülők próbálkoznak, de sajnos az én szüleim már kifelé mennek az erdőből, 3 hónapja jönnek hetente látogatni, melynek általában nem örülök, hiszen siker volt, amikor végre magam mögött hagyhattam a velük való rossz kapcsolatom, és úgy adagolhattam a látásukat, ahogy akartam. Most nem így van, jönnek, és nem lehet őket lebeszélni, hogy ne, mégse jöjjenek, a testvérem sem tudta 12 év alatt, mióta gyerekei vannak, hozzá már úgy mennek, hogy nem is szólnak előre, egyszer csak becsengetnek, hátha valaki otthon van. Így. De van siker is, mert a 3 hónap látogatás után végre elsajátították a lift kezelését, pontosabban végre megpróbálták, és szinte ment, igaz, az első emeletig jutottak a második helyett, mert apám a 2. gombot nyomta be, 1. emelet, 2. emelet, hát nem? Említettem, hogy a földszintnek is kell gomb, hiszen van, aki oda utazna fentről úgymond. Jaaa. Hát így. Azért nyilván voltak ennél jobb formában, de apámnak az alkohol és a majd 70 év azért betette a kaput, anyám meg hozzáidomult, ma már nincs tettes és áldozat.

És annyi mindent szeretnék venni, ez egy külön posztot megér, meddig tolja ki az ember a gyerekre költött összeget (a végtelenbe és tovább), de most semmi nagy dologra nem kell gondolni, csak egy új ruhásszekrényre, amibe végre elpakolhatnám a fiúk ruháit, mert sokkal-sokkal több lett, mint azt gondoltam volna, s jótét emberek még adnak is, csak még nagy az ikrekre, ráadásul vissza is kell majd adni, mert megy vissza a családi körforgásba, ezért zacskózva van minden, a kisszoba egyik fele ömlesztett zacskóhegy, szívem szerint a visszaadandókat ki sem bontanám, mert elképesztően sok idő utána a kinőtt ruhákat szétválogatni az alapján, hogy egyszer régen lefotóztam egy zacskó kölcsönruhácskát, és időm azóta annyi, hogy csak na, ugye. De nincs szekrény, mert azt nehéz netről rendelni, és autó ugye nincs, mert volt a karambol, és I.-nek alig van ideje azt is intézni.

És annyi mindent szeretnék még, főleg emberekkel találkozni, velük kommunikálni valahogy, és tanulni valamit, sőt alkotni, de az is jó lenne, ha a macskával többet tudnék néha foglalkozni, hízik szegény, mert kajával kenyerezem le, és dorombol még mindig, lelkesen, amikor megkapja a kevéske simogatását tőlem.

De most az a nagy feladat, hogy elfogadjam, ez van, ha nyüszögök, ha nem, nem lesz velem akkor sem senki reggeltől éjjelig, és nem lesz több időm sem, azaz talán alakulnak a dolgok, és hónapok múlva mégis, mert I. munkahelye rendeződik, a fiúk stabilabb napirenddel élnek, nyár lesz, többet sétálunk (mondjuk itt lesz még probléma a babakocsival, a hordozás most még megy, de kövér kis pondrók a fiúk, lassan 7 kilósak, és a hasi hordozás 8 kilóig kényelmes, hátit meg egyedül nem igazán tudok egy kövér, de valójában még nagyon fiatalka gyerekkel, aki a fejét nem tartja, nyeklik-nyaklik, de ha ficánkol, akkor már nehéz fognom, felkötnöm rendben, szóval csak kell valami ikerkocsi, de a liftbe a szimpla is alig fér be, tároló meg nincs, költözni kellene valahova, de hova, mikor, hogyan, amikor semmire sincs idő, jajjj), nagyobbakat alszanak, szóval valamiért mégis több lehetőségem lesz, vagy ugyanennyi, csak más, és emiatt elviselhető tördelni a napokat.

És még azért is, mert sok aprósággal örvendeztetnek meg a fiúk, leírva semmi, hogy már nézik egymást, hogy nézegetik a kezüket, hogy felderül az arcuk, ha meglátnak, hogy bomlanak ki, lassan, de biztosan. És szoktunk sétálni, igaz, az idő most nem az igazi, de már vannak virágillat-felhők, amikbe óvatlanul belegyalogol az ember a Király utcában.

És azért naponta van egy patronom, egy hosszú levél megírása, egy blogposzt, esetleg egy kis olvasás nyugodtan, egyedül, amit ellőhetek, ma például ezt a kesergős-keserves posztot írtam, és máris megkönnyebbedtem, mert leírva, visszaolvasva semmi különös, mindennapi problémák ezek, írhatta volna más is, és így nézve voltaképp más írta, én pedig jól vagyok, I. már elindult haza, és akkor megyek zuhanyozni.

40

Szóval meglett ez is, persze jó ideje ennyinek titulálom magam, most persze kiderült, gőgből, mert mondhatom magam többnek, hiszen nem vagyok annyi, hanem csak 39, az nem 40, ezért a 40 bevállalása merész, dacos, persze most, hogy meglett, már visszahull ez a gőg, mert most mit mondjak, 41?, az semmi, érdektelen, 50-et meg azért mégse, abból a pincehideg árad a bokámra, persze amikor odaérek, ki fog derülni, hogy a pincéhez utcaszinten egy nagyszerű kis kopottas kávézó tartozik.

Csodás napot terveztem el, ha már szombat, ehelyett… Hajnaltól kezdődtek az anomáliák vagy éppen hétköznapiságok. A fiúk a szokásos 3-4 órás ciklusok helyett 2 óránként keltek, ezt úgy tudnám ábrázolni, hogy 2 óránként kelni szoptatni olyan, mintha az összes ujjam eltörnék, míg a 3-4 órás kelések esetében csak a felét. Mindkettő gyakorlatilag ugyanúgy fáj, de utóbbi esetében legalább marad használható kezem. Aztán összeszedtük magunkat, és a szárítóról frissen levett szép ruhámban még egy utolsó peluscserét ejtettem meg indulás előtt, ekkor Marci végipisilt (ez persze nem anomália, de akkor is), a Gardrób ruhavásár helyén a Közösségi Piac fogadott (ugyanaz a nick menedzseli a Facebookon mindkettőt, a Gardrób Ruhavásár, én meg figyelmetlen voltam), sebaj, megasszonyosodott termetemre vásárolt ruhák helyett házi csokit szereztem be (haha, csokit), a megálmodott és sokáig várt ebédet végül el kellett csomagolni, mert a hasamra kötözött fiúcska felébredt és sírt, így végül otthon, a feje felett ettem meg az ágy szélén ülve-szoptatva a BBQ bordát, amit I. apróra vágott nekem, majd nekivágtunk a könyvesboltnak, amelytől könyvakciókat és -kupacokat vártam, ellenben csak gyerekkönyv volt akciós éppen, összeszorított szájjal akartam venni csakazértis valami mesekönyvet, de fájdalmasan érdektelenek voltak, így a luxus végül egy teljesárú magyar kortárs regény lett, amit nem is várok nagy durranásnak, egyszerűen csak érdekel, hosszú döntésre nem volt módom, mert beindult az anyagcserém, és a hasi hordozás valamiért nem összeegyeztethető számomra a közös wchasználattal, elég, ha a fiúban nincs meg ez a szemérem, bennem már megvan, nem is beszélve arról, milyen nehéznek képzelem a nyilvános wc felett görnyedést a hasamon egy hétkilós, lötyögő, érzékeny csomaggal, és már hat óra, hol ment el ennyire az idő, mindjárt vége a nagy napnak, nyolctól podcast felvétel, és csodák csodája, nyolcra mindkét fiú készen állt a lefekvésre kimosdatva, tisztába téve, sajnos teli torokból üvöltöttek, így podcaster társaim még fél órát vártak rám, amíg valahogy betömtem minden nyivákoló szájat, a felvétel után már sehol sem lehetett rendelni tápiókapudingot, ami szintén fontos helyet foglalt el születésnapi víziómban a sushi mellett, a puding kimaradt, a sushi szánalmas volt, itt jegyezném meg, hogy érthetetlen számomra a magyar ételkiszállító cégek gyenge törekvése, próbálkozom, de gyakorlatilag mintha mindegyik kettesre hajtana, csak át akar valahogy evickélni, nem zavarja, hogy kilóg a lóláb, meg akarja úszi ezt az üzletet, meg most ezt, meg most emezt, ennyi az ambíciója, viszont majdnem az utolsó órában Theo Papa megmentette a születésnapot, mert igyekvő, habár nem túl eszes diákként felmondta szinte hiba nélkül a Toldi előhangot meg a Szózatot, és egészen jó pisztrángot és tokhalat ettünk, bőséges, dús körettel, Elementaryt néztünk, és elkezdődött a nemszületésnap, amikor már 3 óránként ébresztettek a fiúk, a hüvelykujjam is tudom mozgatni, és képes vagyok kitörölni egyedül a seggem.