#399

Amikor barkochbáznak, hogy: Ember? Nem. Szőrős? Igen. Négy lába van? Nem. Kettő? Igen. Minótaurusz? Igen!

Amikor ezt írom ki egy mommygroupba: “Ahogy gugolok a teljesen néptelen, de kivilágított parkban a közkútnál, pocsolyát locsolva, hogy a zoknis lábával a combomon, a másik cipőssel a földön egyensúlyozó fiam levetett, szaros cipője talpát moshassam, és közben a kút tetejére oda van téve a telefonom, mert a fiam kérte, hogy az a jó zene szóljon, amit korábban mutattam, így hát üvölt a Paint It Black.”

Amikor látom, hogy Loki, a kismacska egyre szebb és nagyobb és rosszabb, és úgy fest, Felv-, így összeereszthető Szívemmel, lassan, apránként.

Amikor tudom, hogy a pincebéli kicsik, Loki testvérei bolhátlanítva vannak már, mindet megfogtuk, megdögönyöztem egytől egyig őket, esznek, rohangálnak, és hamarosan féreghajtót is kapnak, és úgy fest, több gondoskodást, mint amire egy átlagos utcai macskának esélye van.

Amikor nézem az érzelemkezelési problémákkal küszködő fiam, és látom, hogy boldog, hogy boldoggá tettem, ahogy a testvérét is, ahogy mindkettő boldoggá teszi magát azzal, hogy ott van éppen, ahol van, a vastag avart rúgva, és nem máshova gondol.

Akkor éppen ott vagyok én is, ahol vagyok, és most, hogy írom, odagondolom magam, közben ide is, hogy végre megint el tudok kezdeni írni posztokat, és folytatni is tudom, és elhiszem, hogy ha más nem, akkor majd lesz itt még poszt előbb-vagy utóbb, akkor most ennyi, egyébként sem most van pontosan, hanem egy órával másképp, de úgy is jó.

#398

Akkor ez lesz az a poszt, az a nehéz, démonokról, valami ilyesmiről.

Néhány hete olvastam egy könyvet, ahol a haldokló férjnek a felesége húst készít, pörköltöt, ragut, valami kedves ételt, amit a férj kér, de aztán nem ízlik neki, már kifelé megy az életből, ott sincs, és a feleség kifakad, nem is a férjre, inkább magára, az élet igazságtalanságára, hogy annyi mindent nem tett meg, és még ez is, ez a hús is, ez a hús sem. És a férj mégis eszik egy falatot, és az a falat jól esik nekik.

És én eddig egyre ritkább vendég, de most sűrűn vissza-visszatérő démonokkal küszködöm, az étellel, amit előkészítettem, amit átadtam, és nem fogadták, és nem ízlet, csak kínzás lett belőle, hiába akartam jót, nem lett jó, nem esett jól, és ezt nem tudom megbocsátani magamnak.

Ahogy Dorist, a macskát kényszeretetem, mert annyira hittem benne, hogy ez most rossz neki, de az életet, az időt tömöm belé, és baszki, ott van még mindig a konyhai szék alatt a párna, ahonnan kivittük az állatorvoshoz, amikor elaltatták, ahol utoljára tömtem, és a párnán ott a magas tápértékű gyógypüré foltja, és ott lesz örökre Doris rettegő tekintete, ahogy tolom bele a fecskendővel a pépet.

És ott van apám, akit utoljára még megetettem, ő nem küszködött, már nem tudott magáról, mint valami óriási, ismeretlen állat elhagyott újszülöttje, úgy itta pici kortyokban a tubusos gyümölcspürét, és még egy kis vizet is adtam neki Kubu palackból, és azt hittem, hogy innentől ez lesz, hogy így kell, direkt etetni, és ez feladat volt, megetetni, ügyes voltam, pattogtam, dirigáltam anyámnak, aki a kezét tördelte, ő nem mert enni adni, nem merte az egészet, ő sem tudta, mert senki kurvára nem mondta el, hogy ez nem olyasmi, amire készülnünk kell, amire edzeni, amíg apámat beveszi valami elfekvő intézet, hanem ez az egyik utolsó napja, és nekem az utolsó találkozásom vele, pár korty gyümölcspüré hatékony szervezetbe juttatása, és aztán már nem mehettem be, szondára is tették, már nem nyelt le semmit, minden maradt, bomlott a szájában, már aznap is, lehet, ez volt az utolsó, amit evett, ez a pár korty, de nem tudom elfelejteni, hogy én is ápolónővé váltam, abba menekültem, hogy ez feladat legyen, ne a tudása és látása az életnek és a halálnak.

És a könyv után jöttek ezek a démonok, a visszacsinálhatatlan etetések, hogy lehetett volna máshogy, szépen, akár egy könyvben, ahol azért ugyanúgy maga alá vizel, aki meghal, de mégis, de nekem nem így lett, nekünk. Szóval tudtam, hogy valamit tenni kell, és mivel már sok este marcangolt az egész, végül elfogadtam, hogy akkor kell egy kismacska, ki kell menteni egyet a szomszédos pincéből.

És lett egy kismacska, csak úgy felragadva az elsőt, aki kézre esett, mert nem mertem válogatni, választani, és vittem is haza, majd az orvoshoz, és mérhetetlenül bolhás volt, annyira, hogy nem vettek tőle vért, nem kapott féreghajtót, mert annyira vérszegény volt, nem reszkírozta az orvos, és igen, fél napra elcsitultak a démonok, Dorisé mindenképpen, és nagyon jó kiscicatápot kapott a kicsi, és gondokodást, de már akkor, ahogy hazaértem az állatorvostól, újabb démonok érkeztek, a többi macska lent a pincében, akiken viszont maradt a száz bolha, akikben ott mocorognak a cérnaférgek, és az, aki eteti őket, aki próbál valamelyest gondoskodni róluk, elutazott hétvégére, és hogy túlélnek-e, és miért választottam csak egyet, hogy viselem el, ha másiknak baja lesz?

És akkor láttam, hogy ezek a démonok én vagyok, valami hibás működés, és nem tudok hova menekülni, amikor minden időm másé, és egy blogposztot megírni is nehéz, akkor mi mást tehetek igazolandó saját értékem, mint hogy még terhet veszek a vállamra, amitől nem lesz könnyebb, nem is lehet, de hogy ennyire nehéz lesz, arra nem számítottam. Eltelt már több nap, a többi kismacskának szervezzük a bolhairtást, élnek, melegben vannak, van ételük, és a bennem kibomló mélységes szomorúság is lassan múlik, és elfogadtam, hogy egy Facebook poszt nem vált meg semmit, sem öt, sem tíz, és nem fogok gazdát szerezni a többi kiscicának.

Nem tudom, miféle tettem vált meg bármit is. Beteg valami furcsa módon az idősebb macskánk, talán egy nagyon-nagyon macerás gomba, ami az egyik gyereken is kijött, bár egy két és fél órás állatorvosi várakozás és vizit után talán mégsem, hanem más, és ez akár így, akár úgy, sok állatorvos, sok magánorvos a gyerekek, labor. A kicsi cicának is még orvos, a másik fiamnak mégis kell a terápia, autizmus felmérés, mert a tanító az értékelésben kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő valamit érez, amit látunk, nem szokás, nem egyéniség, hanem más lesz, és eltelt a két nap szabadságom félelemmel, szomorúsággal, ma egy kis üveg meggyes sörrel, de tart még az őszi szünet, és ha holnaptól dolgozni fogok is, de minden nap kell ebéd mindenkinek, embereknek, állatoknak, és reggeli és vacsora, lesz etetés, csak nekem van egyre kevesebb kedvem enni.

A kicsi cica egyébként csodás. És a macskák démonai ellen egyszer jó volt történetet írni. Ezt kellene újra. Egy újat.

#397

Volt még egy poszt, majdnem megszületett, de olyan taknya-nyála egybefolyó, olyan sírós, marcangoló, hogy aztán valahogy nem, most még nem. Nemsoká.

Addig marad ez, ez a szép kis poszt, ami nehezen indul, bánattal, dühhel, keserűséggel, és nem tudom pontosan, hogy fog véget érni. Mert pénteken, amikor 2 hét iskola után az egyik fiam sírósan, nyűgösen ébredt hat után, akkor először dühösködtem, hogy ugyan ne csinálja, aztán tagadtam, aztán elkeseredtem, végül valami mély fásultság ült rám, akár egy erdei fatönkre, és nem is, mert én ültem a fásultságra, a tönkre, amiről végül valahogy felcihelődtem, hogy akkor menjünk, haza kell jutni, mintha lenne máshol, elintézni mindent, elrendezni, hogy akkor megint, ebben a kurva másfél hónapban immáron harmadszor beteg a gyerek, és nincs hétvégi vonatozás az aranyló Gödöllőre, és nincs a péntek délutáni nyugalmas lapozgatás a gyerekkönyvtárban, és nincs megint senki és semmi, egy rohadt séta sincs a parkban, csak a lakás, az ebéd rendezése, a reggeli rendezése, a munka, a munka rendezése, ja, és a lecke rendezése. Mindkettőnek, mert ha az első két betegség során az egyik, mindig ugyanaz a fiam elkezdi, a másik fiam rá egy napra ugyanolyan beteg, így már egészségesen otthon fogtam, ne az én lelkemen száradjon, hogy megint, a kurva eget, hogy megint fut körbe a betegséglánc, és nem áll meg, szóval mindkét fiú itthon, a beteg fiam szédült, nagyon fázott három takaró alatt, sírt, égetett a teste, és másnap már csak a feje lötyögött, vasárnapra kicsattant, de persze legyen még két nap ráhagyás, a másik fiamnak bezzeg semmi baja, de hétfőre virradóra már nagyon fázott, és takargattam éjjel, de csak kora reggel adtam be a gyógyszerét, és fogadtam el, hogy akkor ez a hét is itthon telik. Ez ma reggel volt.

De volt időm, csak kicsi, és mindig valami közben, de egyszerűen valahogy jutott, el kellett menni a gyerekek tankönyveiért, a munkahelyemre teszteszközökért, és sokat sétálhattam, és annyi minden jutott így, nem csak idő. Hétvégén még dolgozni is bementem az irodába, mellettem a teremben nagytakarítás, másik teremben valami rendezvény, de mégis egyedül voltam, mert nincs, aki kérjen tőlem, semmit, számot, betűt, ajándék volt, és könyvesboltba is eljutottam, hogy az ikreknek új esti olvasást vegyek, és hazafelé láttam egy szép, fiatal párt, jól öltözötteket, az étteremből léptek fel a lépcsőn a fickó kezében folpackkal átkötött doboz, a maradék, szusszantott egyet elégedetten, megállt, mintha egy nagy kabát lenne, egy szép szürke posztókabat, a barátnője is szép, nőies fazon, álltak, és a fickó abban a boldog jóllakottságában előre, a semmibe mondta, és oldalra a semmibe nyújtotta a kezét, hogy “Kérek egy mancsot!”. És én akkor olyan boldog voltam, olyan nyugalom ült meg, akár egy tuskót, hogy de jó, mennyire rohadt jó, hogy nem én vagyok ők, hogy nem ez az életem, pedig nincs az övékével semmi baj, csak éppen nekem nem kell, és milyen jó az enyém, igen, csak hát egy kicsit, egy kicsit beszart, ahogy Grafit rajzán az a jó kis laptop, szóval megvilágosodás volt ott a Jókai utcában, hogy habár mardossa a szívem az irígység, másoknak mennyivel jobb, és ők ügyesebben, szebben, de jó rájönni, hogy leginkább magamra irigykedhetnék, arra, aki fejben nem szarik be, és elmegy rajta az egész rendszer.

Egyébként még a könyvekért menet meg láttam egy apát, már messziről láttam, hallottam, harsányan kiáltozott, olyan téren, ahol én kitérek a kiáltozók elől, de vele volt egy kerekesszékes, és akkor már csak nem térhetek ki, mert mi van, ha segíteni kell, ha más nem telik tőlem, helytelenítő nézéssel, azt tudok, jobbára azt, szóval mégis arra mentem, és akkor láttam, hogy a kerekesszékben egy fogyatékkal élő kamaszfiú ül, kormányoz, a harsány alak, az apja meg dirigál, ahogy a fiú veszi a kanyarokat az óriásdézsás fák körül, hogy akkor itt most a balkanyar, jóóóó lesz, jó, jól van, most vissza, vissszavisszavissza, igen, na most figyelj, most szűkül, és tényleg, mert a végén már közelebb voltak egymáshoz a dézsák, de biztosan vagyok benne, hogy a fiú ott is átment, és így ér véget ez a poszt, sikeres, bevett kanyarokkal.