#306

És ide, most, hogy már ennyit dumáltam, ki merem tenni a kicsi sztorit is, ami megjelent egy cuki, amatőr horrorpályázat kötetében, nem mertem még elolvasni, ugyanúgy, ahogy a nyomtatott novellát sem az sf antológiában, és ne nevessetek ki, de még a többiekét sem ebben a remek kötetben, mert rettegek attól, hogy ahogy olvasom másokét, azt fogom érezni, jaj, mit blamáltam itt magam a többiek között, mind ügyes, mind könnyed, mind szép, de másképpen, mint ahogy én valaha is tudnék.

Itt szerepel a kis sztorim. 

Igen, ha javulni akarok, kezdjem a címekkel. Ellen, mi?

#305

Jaj, de nehéz újra elkezdeni. Mert sok érdekes dolog történt, de mi az, ami méltó arra, hogy egy ennyi ideje hallgató blogban beköszönjek újra? Élet, halál, kincsek számolatlan, viccek, amiken az ember még a metrón, hazafelé utaztában is felnevet.

No, hát ennél kisebb a lépték, a fiúk mesét néznek éppen, Jake és Sohaország kalózai, nem egy nagy durr, de a zenéje addiktív mód fülbemászó, szinte már annyira jó, hogy el tudom képzelni magam, ahogy hatszor-ezerszer egymás után meghallgatom, sírásig feszítve az örömérzetet, akár a Take me the curch vagy There There esetén. Rendben, ennyire nem jó. (Juteszembe, ma az ikrekkel sétálva láttunk egy nagyon szép, izmos, szakállas fiatal fickót, fülhallgatóval, ahogy táncolt az utcán, amint észrevette, hogy észrevettük, lecsavarta a mozgását egyszerű, de szinte táncos léptekre, jól esett a tanúja lenni.)

Az történt, hogy megjelent a novellám a gyűjteményes könyvben, és azóta le vagyok bénulva. Több fázison áthaladtam már, először rádöbbentem, hogy ismerőseim olvasni fognak, nem csak egyszerűen tudnak arról, hogy van valami ilyesmim. A cég, ahol dolgozom, 5 saját példányt rendelt, ezeket olvasgatta több kollégám is. Szembesültem azzal is, hogy ismeretlenek fognak az én kis fehérneműs fiókomban turkálni, és nem csak azok a bugyik kerülnek napvilágra, amikben bármikor összeshetem az utcán, és kibonthatnak a ruhából, de azok is, amiket nem dobok ki, mert jó lesz menstruációkor. Nem, ez nem is fiók, ez konkrétan az utcán keresztbe kifeszített szárítókötél, én magam aggattam ki a rongyokat, és most csodálkozom, hogy mások látják. sőt csodálkozom, ha a szemetek nem állnak meg megcsodálni, micsoda fehérítő, micsoda mosóparfüm, és igen, mosódió, mert ilyen kibaszottul környezettudatos, brávó.

Aztán jöttek a visszajelzések, és azokkal is kezdeni kellett valamit. Itt a moly linkje: https://moly.hu/konyvek/kleinheincz-csilla-roboz-gabor-szerk-az-ev-magyar-science-fiction-es-fantasynovellai-2018

És hú, Pintér Bencének nagyon tetszett a novella, hú, én már sosem fogok ilyen jót írni, olyat, ami Pintér Bencének ennyire tetszik, mennyire csalódik majd, hogy fog neki fájni. Egy ismeretlen, de alapos véleményező szerint lila ködbe vész a sztorim vége, no igen, az én hibám, nem voltam világos, nem mertem alaposan leírni, amit akarok, mert bizonyára szájbarágós lesz, de nem, lila köd lett, szép. Kánai András a futottak még kategóriába tette az enyémet néhány másikkal, igaz, mindegyik jó szerinte, de vannak a jobbak. Nem az enyém, másoké. Na, akkor majd olyat kell írni, hogy ez a finnyás fickó is örüljön, becsillagozza, ahogy kell.

És itt vagyok most, itt kaptam észbe. Hogy mi a szar, kinek akarok én írni? Eleve tényleg sf-et akarok én, és legyen benne űrutazás meg klíma, és frappáns ötletek meg kaland, félelmetes pillanatok, amikor a szív megáll, és restart, a főhős sorsa rosszra fordul, és a szerelmesek félreértik egymást, hiába kiabál az olvasó, hogy te barom, az az öccse, azért ment fel hozzá, nem kúr félre, de megérdemel téged, mert mit titkolózik.

És szentül fogadom, hogy ha lesz egy picike saját időm, akkor leülök, és befejezem az elkezdett vizes sztorit, és a szobrosat is, és nem csak sf helyekre küldöm el, hanem átgondolom, hova is akarom, kinek még. És a csatornáson is gondolkodom, és a vizes világán is, ha már más ötletek is eszembe jutottak azzal kapcsolatosan, semmi súlyos, semmi testes, csak takarítás után lifegő pókhálók, amikben ott forog a meleg légáramlatban egy molytetem, vagy három muslicadarab egyszerre pendül, nincs meg a szál vége, hova feszül ki, na, ezzel is kellene foglalkozni.

Most több hétig nehéz volt, minden időm beáldoztam, persze nem igaz, hogy mindet, de a hosszúhétvégék egyértelműen a családról szólnak, és ezek most nálunk leginkább a mi hármasunkat jelentik az ikrekkel, ami teljes önfeladás, volt egy szitterdélutánom, de akkor a kollégám búcsúztattuk, én magamban, önzőn zokogtam, hogy az a másfél óra de szép lett volna egyedül, de végül nem volt az olyan nagy baj, társaságba menni. Idegenekkel beszélgettem (egyik kollégám elhozta barátait), és megdöbbenve konstatáltam, hogy valamiért valakinek kedve volt velem dumálni, ilyenkor annyira nincs énképem, hogy nem érzem, vajon a középkorú nő imponál neki, aki előtt teszi-veszi magát, mint a kamasz a szülei haverjai előtt, vagy voltaképp nemtelen és kortalan leszek ilyenkor, és egyszerűen csak kellemes társalgó. Az, hogy egy átlagos nő lennék más szemében, egyelőre vagy inkább továbbra sem képzelhető el nekem, ez a női aspektus még mindig a magam ügye, mást ez nyilván nem érdekel és nem érint.

És elmentem a Kahlo kiállításra, mintha ez csak úgy, meg bármikor, holott komoly kiállításon (értsd ami szervezést igényel, nem csak úgy besétál az ember a gyerekeivel, mert ki vannak téve fotók a közösségi ház egyik termébe, és no lám, egész jó is van köztük) évek óta nem voltam, de most megadtam magamnak. Nyomasztó volt, tömegek, meleg, félelem, hogy bent kell majd pisilnem (ezt úgy látszik, pótlom, ha a gyerekeim nélkül vagyok, ha ők is ott lennének, miattuk aggódnék, igaz, van papírbili mindig a táskában), a képek meg, na igen, ahogy beértünk V.-vel, rögtön falra írt szöveg fogadott, kösz, T., onnantól nevetnem kellett minden ilyesmin, még ha végig is olvastam legtöbbjét, de némely szöveg maga volt nevettető, pl. az érett banán a képen, mint Rodrigo*, a férj szimbóluma, “egyértelműen” és “nyilvánvalóan”, ahogy minden kettévágott gyümölcs Frida méhe akar lenni, és persze könnyen meglehet, csak erős azt olvasni valakiről, aki ahelyett, hogy leírná, végül fest valamit, hogy ő akkor ezt akarta pontosan mondani. Szóval megvolt a kiállítás, és az egyik legjobb a vége volt, ahogy odaértünk V.-vel valami filmvetítős kis zughoz, és szó nélkül egyetértettünk, letelepedtünk, végül megbeszéltük, hogy igen, úgy éreztük, túl hamar végigmentünk a kiállításon, és mintha ez már vége lenne, ez a terem, és akkor most eltöltjük az időt, nem összecsapva, hanem figyelve, szépen, hát végigültük valami színésznő szerelmes sóhajtozásait, míg a háttérben Frida kézzel írt levelei váltakoztak, azért sajnálom, ez már a 21. század, igaz, hogy nincs ekkora képernyőm, de jobb 3 perces filmeket találok bárkiről, és végül beláttuk, ennyi idő alatt megnéztük, ez van, így nézünk mi kiállítást, ne szépítsük. És ezzel nem akarom kisebbíteni a kiállítást magát, mert adott örömöt, szépséget is, csak mintha már nem lenne ez olyan nagy csoda, nekem legalábbis.

Szóval ennyit a sajátidőről, ami lesz még, és most, hogy holnap meglesz az ovis családlátogatás, amire szoba átpakolását kértem I.-től, és igyekeztem erre időt adni neki, sajátot, ami senkié sem lett így., szóval ha megvan a látogatás, utána nem lesz oltár, amin majd leszúrom a saját időm, azaz remélem, nem jön az új bálvány, és most, hogy erőt vettem magamon, és ha komoly szöveget nem is, de egy ilyen szanaszét tartó blogposztot mégis megengedtem, abból baj nem lehet, ha leírt szavak létrejönnek a semmiből, szóval remélem, menni fognak a dolgok.

* Persze Diego Rivera. Fejből mindig olyan okos vagyok, hogy eszembe sem jut ellenőrizni az adatokat.