#392

Érdekes napok voltak ezek, beszorultak, de aztán egyre nagyobb teret adók. Tegnap volt apám temetése, jó volt ez a pokoli melegben, összefolyt arcok előtt, mindannyiunkon izzadságcseppek folytak, kicsit elsírtam magam, csak abból látszott, hogy az orrom is törölni kellett. És ezzel most egy időre, vagy valamilyen módon valaminek vége.

Lesz majd hagyatéki papírozás meg átírni a vízet, a gázt, a többit. De már sok napja, hogy nem jut eszembe a gondolat, mint egy száj elé kapott kéz, mégis hogy lehet ennyire önfeledten nevetnem, csacsognom, holott. Nincs már holott, majd kanapét kell venni anyámnak, mert az ágyakat ki kell dobni, meg kiment a kukába pár szőnyeg, és a kis panelben is egyre nagyobb a tér, apám egy urna mellé kitett, majd emlékül hazavitt fényképpé vékonyodott, és tegnap a szűk családi körben előkerültek más fotók is, nagyszülők, dédszülők porcelános arca, idegen vagy ismerős neve, foglalkozások, sosem hallottam még így együtt, szóval a kis panelba most meg lesz hívva pár rokon, én meg majd felírom ezeket, Széll papa, az államosított szabósága, Kunsch dédapa, akinek autója is volt, az autó is befér meg a szabóság, meg az énekes nővérek, anyám nagynénjei, a nevükben van umlaut (zsidók vagy svábok, súgja oda a sógornőm, én csak vállat vonok, eddig nem is léteztek, most meg előbukkantak a semmiből, tudom is én, hát nem mindegy?). Apám meg a semmibe ment, és éppen annyira lett valódi, mint az eddig sosem említett dédapa a semmiből. Persze apám más, mert hozzá járt emléklap, sőt Emléklap, mint az évzárón, csak ez fekete, kettéhajtható, és benne egy szépen nyomott papír apám hamvasztásáról, kapott kódot is, dátumot, mellé csúful fénymásolt kórházi elbocsátó a halál okáról, okairól, súlyozva, amit aztán fejcsóválva, nevetve mutatok körbe, most ez komolyan mi, miféle emléklap ez, hogy tüdőgyulladás?

Közben egyre kevésbé fontos már, hogy mások másfajta gyászt gondolnak mögém, én pedig imposztor leszek, érdemtelenül kapva figyelmet, tapintatot, már nem gondolnak semmit, én pedig nem leszek imposztor legalább ebben, már a gyerekeim miatt aggódom, most először töltenek időt a másik nagyszülőkkel, ott aludtak egyszer, kétszer, ma jönnek is haza, és szabadságon is vagyok, csak úgy, blogposztot írni a kertben, és kicsit aggaszt, hogy a gyerekeim egyelőre egyáltalán nem bánatosak, hogy nem vagyok velük, és a munkahelyem sem keres, és kicsit örülök, hogy a gyerekeim így is örülnek, hogy nem vagyok velük, és a munkahelyemen is csak a tér lett nagyobb.

#391

Köszönöm mindenkinek, aki írt!

Úgy tűnik, egy rossz apát ugyanúgy fáj elveszíteni. Tessék, leírtam. Meg nem is igaz, biztosan nem ugyanúgy. Csak fájdalmas. Testvéreim, anyám, én is küszködünk, alakulunk, emlékezünk, és mindenki igyekszik megkeresni a veszteségeket, dolgokat, amik jó, hogy történtek, és próbáljuk feldolgozni, hogy nem tudjuk a rossz dolgokat elfelejteni. Testvérem mondta, hogy le van az egész sérelem, bántás ejtve, amikor ott áll az ember egy haldokló ágya mellett. Aztán majd, gondolom, tisztes idő után engedjük újra, hogy dühösek legyünk. A nap javában csak úgy teszek-veszek, mennek a dolgok, ahogy eddig, ahogy bármely átlagos napon, aztán jön valami, erős érzelem, nem is tudom, mi, le kell ülni.

Egyszerre emlékszem pillanatokra, régen, réges-régen történtekre, amikor ő bántott, és friss, aprólékos részletekre a kórházi látogatásokból. Hogy tehettem, hogy lehettem olyan nem jó, nem úgy kellett volna megfogni, emelni, itatni, nézni. Ha tudtuk volna, hogy ezek az utolsó napok, mégis haza kellett volna engedni.

És a dolgok, amik körbevesznek. A kórház, ami egyszerűen pokoli. Ott nem jó, ott mostanában nagyon rossz, haldokolni különösen. Teljesen elrothadt rendszer, ahol annak örülünk, ha legalább figyelmet kap, nem csak ellátást a beteg, ha netán a hozzátartozó is, az csoda, azt meg kell becsülni. A covid miatt keserves volt a bejutás, az orvosok elérhetetlenek, nővérek kimerülve, fáradtak, ha dolgoznak is komolyan, az csak technika, nem emberi figyelem. Nem volt egy ember, aki megtisztelt volna minket, hogy 5 percet ránk szánjon, őszintén. Biztosan nem gonoszságból, egyszerűen nem volt már 5 percük, de nekünk ez volt AZ idő.

Cserébe kaptuk figyelmet a Temetkezési Irodában, valami orosz novellába illik, Bulgakov talán, nem tudom, udvarias hölgyek, bólogatnak, figyelnek, mindenre van sablon, nekik ez az életük, ez a munka, minden nap valaki, ugyanúgy bólogatni, megfelelő hangnemben szólni, azért csak kicsusszan egy “és akkor ki tudja, a krema hogyan ér rá” lazaság, de aztán újabb figyelmes bólogatás. Anyám persze pityereg, mesél a kórházról, legalább már nem szenved, igen, legalább már nem szenved, bólogat az egyik hölgy, mintha apám sokat szenvedett volna. Hamarabb letekerték benne a tudatot, aztán lassan, majd egyre sebesebben az életerőt is. A másik hölgy bevinne minket, válasszunk urnát, néhány a tárgyalótérben is van, nézem, mind elképesztő ronda, én ezt most így nem tudom, mondom, túl felkavaró, kérdezi ájtatos hangon, egymáshoz illesztett kezekkel a kisebbik hölgy, majdnem felnevetek, beadom a derekam, jó, akkor menjünk beljebb. Kis bemutatóterem, hátrébb az ajtó mögött lehet a kicsi teakonyha, a wc, minden nap itt kell átmenni hatszor, nyolcszor, Marikám, megint félreáll a dió koporsó, igazítsd meg, valaki elrúghatta. Rettenetes, borzalmas urnák, nem igaz, hogy a drágább szebb, nem, még rettenetesebb, még több aranyozás, nem teljesen egyenesen ráfestett vers, galamb. Olcsójánosok leszünk.

Anyámmal ebédelek, ki tudja, mikor volt ilyen nyugodt ebédje, kimenője, az utóbbi másfél évben már nem, mindig sietett haza, apám nehogy éppen akkor essen el. A családról beszélgetünk, olyan keveset kérdeztem apámtól, annyira nem akartam róla-tőle tudni. Akkor majd ez lesz, egy retrospektív kép. Annyi minden hiányzik. Most tudom meg, hogy apai nagyanyám, akire emlékszem, aki éles, zsíros hangon vitatkozott, akit szerettem, aki ölelgetett, erősen, magához szorítva, hogy ő az ágyában halt meg egy félrenyelt narancstól. Jövő héten is megyek anyámhoz, többször is, elmegyünk fekete ruhákat venni neki, nem is hogy gyász, hanem közlés, láttam rajta, hogy jött szembe a szomszéd a lépcsőházban, köszönt, és anyám valahogy elmondta volna, hogy a Gábor bácsi, de hát ezt így nem lehet, ha egyébként nincs ilyen beszélőviszony, akkor legyen a fekete ruha, abból aki látja, tudni fogja, ő maga a közlés, a jel.

Most sok a halál körülöttünk, a felettünk lakó idősebb hölgy is meghalt, egyszer csak nem láttam, epizódjai voltak, rendőröket hívott ki vélt sérelmekre, egyszer éjjel becsengetett, hogy betörnek hozzájuk, úgy tudtam meg, hogy meghalt, hogy pár hete egyik nap hazafelé a lépcsőn ott ült a férje, zokogott, kicsi volt a hely, el kellett mellette mennem, ne haragudjon, mondtam, de nem vett rólam tudomást, a lába közé rejtett fejjel zokogott, később I. mondta, hogy mert meghalt a felesége. És tegnap a felettünk lakó (a néni lányának a férje) az erkélyről lekiabálva mondta el, hogy a bácsi is meghalt, kórházba került, depresszió, de más is, és már nem jött ki. A lába durrant be, így kiabálta le a felettünk lakó, így mondták el az ikrek ma a kiskertben egy kerttársnak, akivel nem is ismerjük egymást, csak kerttárs, de az ikrek elmesélték neki a felettünk lakót, a lábát és Gábor papát, hogy tegnap, nem is, tegnapelőtt halt meg. A kerttárs engem szemlél, nem akarom, hogy nézzem, megyek tovább locsolni, fekete a pólóm, ennyi elég, én vagyok a közlés, a jel, az ikrek beszélnek, Tomi egy falevelet hozott valahonnan, arra gondolt, ő azt beteszi Doris bajusza mellé a kő alá a kertben, emlékül, a földre tenyerel, összesarazza magát, beteszi valahogy a kis levélkét, ennyire olcsójánosnak kellene lenni, nekem teljesen megfelelne, a földet meg majd otthon lemossuk.