#415

Lista mindenféle jóról.

Ma végre újra ötössel kezdődött a súlyom. Mivel mozogni nem mozgok még, csak valami posztcovid tornát próbáltam, így a kajákról lemondással fogytam, és hát utálom, gyűlölöm, ennyi. De lementem pontosan 59.9-re, ez persze átmeneti, tudom, de volt ilyen pillanat ma, kész. Ráadásul az a testalkat vagyok, akinek a csípője még mindig 102, a melltartója meg lassan 70A. De legalább vállfajellegűek a vállcsontjaim, ha össze is szottyadok, majd magamra vetek valami drapériát. Paplanbrokátot, sifont, dzsörzét.

Anyámnak a szövettan és vérkép szerint nincs áttéte, sőt kemóra sem kell járnia, egy hónapig egy erős gyógyszert szed, és valami csoda folytán a gyakori (10 páciensből 1 esetében megjelenő) mellékhatások is elkerülték. Vidám, igen, valamit letett, valami csomagot, amitől most könnyebb neki az élet, habár újabb műtét vár rá, de már azt is menedzseli (szürkehályog, sajnos nem jó a helyzet, mert ezzel is várt, nem is várt, nem vette észre, lassan kopott meg a világ, aztán rácsodálkozott, most már magától lépett, intézi, persze majd kísérjük is).

És kijött a Gabo pályázata, persze bármennyit is vernyákoltam mindenféle egzisztenciális kérdésekről, máris belelkesültem, fülem hátracsapva, orrom a préri levegőjébe fúrom, úgy várakozom, várom, merre fussak a futásért, mert az a helyzet, hogy örök rajongója vagyok ennek a Gabo sorozatnak, akár benne lehetek, akár nem. Ahogy talán nem írtam le két poszttal arrébb, hogy miközben sajogtam a moziban, azért jó is volt, hogy azok között az emberek között lehetek, mert bárkivel beszéltem, mind okos, kedves, és nem is irigykedem rájuk, hanem azt irigylem, hogy hogyan írnak magukhoz képest, és ezt szeretném valahogy megvalósítani magamra nézve is. Magamhoz képest. Holnap gép elé ülök, és elkezdek valamit. Ma is elkezdtem valamit. Tessék.

#414

Megjelent egy 20 éves versikém egy olvasókönyvben. A kiadó tiszteletpéldányt is adott a kb. bigmeknyi (szép szó, így szeretném írni) honorárium mellé, amely példányért én szíveskedtem befáradni. A levél alján egy Váci úti székhely szerepelt, így egyik munkanap végén I.-t kértem meg, hogy menjen az ikrekért az iskolába, aztán nekivágtam. Az a fajta tavaszi nap volt, amikor reggel 2 fok van, délután pedig 22, így egyszerre cipeltem és viseltem és izzadtam, de jól esett így is a séta. A picike telephelyen egyszerűen besétáltam a portás mellett, és meglátva a kiadó tábláját az egyik épület kapujánál, felmentem. Nyikorgó, romos lépcsők, furcsa ajtók minden emeleten jobbra és balra, de a kiadó nevét nem találtam. Hamarosan egy rácsos ajtóhoz értem, ami be volt zárva, de szerencsére egy szimpatikus fickó lefelé jött, beengedett, majd kitámasztotta egy téglával az ajtót, mondván, jó lesz az visszafelé. Én csak izzadtam és nevettem, valaki csak kienged a fentiek közül, válaszoltam, ő furcsán mosolygott. Három vagy négy emelet lehetett, nem tudom, mennyi, siettem, szaporáztam, emelet sehol nem volt kiírva. A jobbra és balra ajtókon táblák, de vagy nem voltak nyitva, vagy bent elhagyott irodák, kicsit törött, de szinte még jó, üres bútorok. Ember sehol. Egészen felfelé nem mertem menni, nem is lépcső volt az, szinte létra, ott már csak nem lehet ez a patinás kiadó. A padláson. A galambok között. Jó, hogy ott volt a tégla a rácsos ajtónál, ki tudja, ki volt az a fickó, valami gondnok, karbantartó vagy egy Vergilius, akinek nem mertem megfogni a kezét. Ha bezár, ha az az ajtó bezáródik rám, nem tudom, hogy jutok ki az épületből, így mégis sikerült, a jobbomra vetett kabáttal végighúzam a szűk lépcsőházi falakat, amíg egészen megérmülve lesiettem, majd a portán megtudtam, hogy a kiadó 3 éve elköltözött. Az új hely egy elegáns épületben volt, köpésnyire a lakástól, átvettem a kötetet, a versikét.

Tegnap díjátadóra (és egyben egy érdekes eseményre) voltam hivatalos, mint shortlist szereplő. Tudtam, hogy nem nyerek, egyrészt mert olyan volt a történet, amilyen, másrészt mert még ha volt is leheletnyi esély, hogy valami hülye okból mégis nyerek, hogy ezt kizárjam, direkt az utolsó pillanatíg húztam a visszajelzést, és arra gondoltam, ha én nyernék, akkor már rég kerestek volna, hogy ugyan jelezzek már vissza. Nem kerestek. Ennek köszönhető, hogy végül erősen túllépve a visszajelzési határidőt szóltam, megyek, már csak úgy extrán írtak fel a vendéglistára. Azaz írtak volna, mert amint odaértem a mozihoz, és megtaláltam a negyedik emeletet (semmi padlás, semmi létra), ott a jegyszedő nem látta a nevem a leadott listán. A szervező, akivel leveleztem, aznap covidos lett, gondolom, kisebb gondja is nagyobb volt, mint ezzel foglalkozni. Visszamentem az első moziszintre, belépőt vettem, nem sajnáltam a pénzt, hiszen a díjátadó után filmvetítés, évek óta nem voltam moziban, remek lesz. A mozi az a fajta hely volt, ahol mindig 60 fok és kb 10%-os páratartalom van, emiatt egyszerre izzadtam és mumifikálódtam, de legalább nem úgy telt az idő, mint máshol. Vergilius sehol nem volt, senki nem hagyta nyitva az ajtót, de nem is gondoltam rá, hogy kellene. Innen valaki csak kienged. Ismerősöket láttam, és melléjük telepedtem, de akik nekem ismerőseim voltak, azok másnak, egymásnak barátai. És nem tudtak mit kezdeni velem, és én sem mehettem már el onnan, hogy egyedül legyek, hogy csak úgy legyek, és éreztem, hogy olyan kevés, kevéske vagyok, mások együtt vannak, egymással, közös életük van, örömeik, kapcsolódásaik, én csak itt ülök, mit lehet tenni, se hús, se hal, nem is otthon, nem is idegenben. Én csak kopogtattam ezen az ajtón, de azt sem tudtam, hova is akarok bemenni, minden rám szakadt, hova is küldtem be a legutolsó Gabo novellát, ami talán még jó lenne, ha elolvasnám, de egyértelműen nem Gabo novella, de akkor mi? És akkor miért fáj, hogy oda nem volt elég Gabo. Hogy nem vagyok bent, de hol is? Hogy kintről nézve ez egy egész egy kivilágított, gazdag ház az estében, bent vendégség, forgatag, az ebédlőben sokágú csillár, könyvtárban polcok, tudom, ha bent lennék, akkor látnám, hogy ki megy el a wc-be sírni, és ül a polc mellett egymaga, és lehet, én is odaülnék hozzá, tőle tisztes távolságba, egymagamba, ugyanúgy távol mindentől, mintha kint lennék az épületből. De hát kint voltam, így aki bent volt, mind boldognak tűnt, én meg kint, abban a moziban, a 60 fokban, a 10 százaléknyi páratartalomban, és örültem a díjazottaknak, és vátlottam pár szót pár kedves ismerőssel, akik aztán mentek tovább a barátaikhoz. Én maradtam filmet nézni. A nagy terem lassan kiürült, de nem bántam, mert félek a mozikban, régen ott volt sokszor pánikrohamom, sok az inger. Hát leszaladtam az első emeletre, oda, ahol a jegyet is vettem, egy adag popcornért, iróniából is, meg éhes is voltam, ez most mozizás lesz, mint az igazi felnőtteknek, jó lesz. Az üres teremre értem vissza, azaz nem teljesen üresre, mert még egy ismerős pár ismerősével éppen búcsúzott, ő mondta, hogy egyedül maradtam, más nem nézi a filmet. Akkor nyomtam meg a púpozásig teli popcornos zacskót, hogy milliárdnyi kukorica repült szét, káromkodtam, majd a makulátlanul tiszta (annak tűnő) teremben a földről elkezdtem felszedni a darabokat, ne maradjon így mégsem, amíg a többiek végleg eltűntek. Ott maradtam egyedül, az ősrobbanásban, az aszalódásban, a földön kapirgálva, a másfajta időben, a periférián, se hús, se hal, se film, mert végül nem maradtam, féltem. Volt még egy film, arra állítólag valaki, egy ember beült, de attól még jobban féltem, egyetlen idegennel nézni az éjszakába nyúlóan valamit. És elindultam, tévelyegtem az emeletek között, csillogó márvány és üveg, és nem találtam a kijáratot, parkolószint, eggyel feljebb is parkolószint, hogyan jutottam le ennyire mélyre, észre sem vettem, végül egy magas emeleten megtaláltam egy kiskaput, hátizsákomban a maradék popcorn, a szakadt jegy, így mentem ki a hűvös, párás éjszakába. Sajgott az egész elbaszott este, de aztán kint valahogy minden rendbe jött, és nevettem, nevettem. Hogy akkor ez van, ez a periféria, ez vagyok én, ez a helyem, mindenütt kicsit kintebb, sehol sem teljesen bent, a gazdag házban, csak a macskáknak, csak talán a fiaimnak, és ez nem is csak, ez valami, és azért jó a periférián lenni, mert senki nem nézi, ahogy esetlenkedem a kirobbanó kukoricával, rajtam kívül mindenki elfelejtette, csak a jegyszedő szóltam, elnézést kérve, és ő elnézte, azt mondta, van porszívójuk, majd megoldják, és igen, már ő is elfelejtette, és ma, amikor az ikrek meglátták a másnapos popcornt a konyhaasztalon, áldottnak érezték a reggelt, és a már megpuhult, de erősen sós, vajas kukoricát rágcsálva olyan boldogok voltak, hogy szégyenkeztem, mit sajognak itt dolgok, majd megoldom, tessék.

#413

Ma éjjel megszületett kollégám fia. Ő az egyetlen irodába járó kollégám, aki még nem kapta el a covidot, emiatt, mármint hogy neki és a mindenórás feleségének ne adjak át valami csúfat, teszteltem múlt vasárnap egy nem kellemes, de alapvetően átlagosnak tűnő náthafelére, és döbbentem meg a hamar előálló pozitív eredményen. Másnap már negatív lett a teszt, ami a kitartó, de továbbra sem durva tünetek mellé nem a megkönnyebbülést adta, hanem a lelkiismeretfurdalást, miszerint a semmire vonulok karanténba, és veszem ki a gyerekeim egy hétre a suliból. Persze nem a semmire, mert fals pozitív nagyon kicsi eséllyel áll elő, főleg ha az ember tünetes is. Arra mindenképpen jó a karantén, hogy egy viszonylag csendes életről is behizonyítsa, hogy valójában ízek, ingerek és kalandok boldog kergetőzése ehhez a kurva lakáshoz képest, ahol az enyhe tünetek miatt voltaképp végig dolgoztam, csak még a kicsattanó gyerekeim is a fejemen ugráltak.

Holnap lejár a karantén, és szabad leszek. Mehetek ki a rettegésbe. Marcit tesztelem ma, mert tünetmentesen lehet beteg, és holnap lenne az elsősök éves második, egyben utolsó templomi éneklése, az elsőt kihagyta, akkor voltunk a deltában, igaz, épp kijutottunk a karanténból, de az jobban megrángatott minket, őket is, így nem egy bő egy órás templomi fellépésre akartam kitolni a fiam a világba 10 nap bezártság után. Cserébe végigültük a misét, és sírtam, mert olyan szépek voltak a többiek, csak Marci nem, csak ő maradt ki, és borzongtam, lúdbőröztem, pedig nem is vagyok hívő, vagy ha igen, akkor sem katolikus. Ha Marci negatív, akkor énekel, és rettegek, mert egy órán át lesznek kint az oltárnál egy nagy templomban, bár leülhetnek, de mégis csak 8 éves, hogy fogja bírni, habár gyönyörűen énekel. Tényleg gyönyörűen. A nyílt napon gratuláltak a szülők. Különös érzés, hogy ilyen büszkeség van bennem, de nem érzem semmire fontosnak ezt a gyönyörűséget, csak annyira mégis, hogy Marci tud gyönyörködni és gyönyörködtetni, és kezdi ezt érezni, átérezni.

Ha Marci negatív, és megvolt a mise, akkor mehetek tovább rettegni, mert szavazás, és rettegek, rettegek, borzasztóan, mert ennél az is egyszerűbb lenne, ha semmi esély, de van esély, annyira hiszek ebben, és ezt a van esélyt elveszíteni sokkal rosszabb lesz, mint a semmit. De csak nem. Evésbe sem menekülök, mert éppen belekezdtem egy tornaprogramba, 8 hét, valamennyire odafigyelő diéta, ezt húzta keresztbe az omikron, 2 hetet toltam le, és másfél kiló lement, azóta ki kellett szállnom aprogramból, és csak igyekszem, ne zabáljak az 50 négyzetméteren, és mozgok, mert dolgozom, és egy lépésszámláló szenzort tesztelünk, mérem a lakást, akár egy börtönt, csak nem tudom pontosan, mi is méri jól, a telefonom, a sportórám, a szenzor, vagy én, ahogy fennhangon mondom, hogy kétszázhuszonöt, kétszázhuszonhat vagy hogy is számoljam, ha fordulok.

De a lényeg, hogy a kisfiú éjjel megszületett, és hétfőn is lesz kert, és mehetek vissza önkénteskedni a Mandákba is, és sokkal hosszabb tesztutakra mehetek végig az Andrássyn, lakás, iskola, iroda, többezer lépés.