Már egyszer feldolgoztam egy identitás-sokkot, amikor szembenéztem azzal, hogy ennyire vagyok okos voltaképp. Persze napról napra dolgozom ezen a sokkon, hiszen nap mint nap egészítem ki az énképem, de az a naiv hit, miszerint az elmém rendkívüli, és nagyszerű kozmikus összefüggések formálódnak benne, csak éppen végletekig letisztázva, szóval ez a hit időközben tapasztalások sorává alakult, és igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy maradt némi kis morzsa, miszerint egyedien vicces tudok lenni, illetve képes vagyok alakítani a látószögemen, no és nem ritka, hogy egészen jól megragadom egy szöveg, folyamat lényegét, és ezért hamar megértem. Ellenben például az aritmetikában gyászosan ostoba vagyok, néha sokáig nézek egy egyszerű százalékszámítást bérszámfejtésben, és nem sikerül a fentebb említett lényeg megragadása, csak ugráló számok, relációk maradnak. A memóriám pedig hitvány fos.
Mostanában pedig beletoltam saját orrom a piszkomba: a jó emberségem is igencsak halvány dolog. Valahogy úgy éltem eddig, hogy jótét lélek vagyok, aki kedves az ismeretlenekkel (de persze közben gyanakvó és távolságtartó, nem a másik miatt, hát hogyne, ez saját sár, szociális fóbiaféle), aki néha vesz Fedél Nélkült, aki adakozik a jó ügyért havonta egy ebéd árát is akár, aki belájkolja a belájkolandókat, aki majdnem kitette a kabátot a szabadtári fogasra, csak. Csak szakadt a havas eső, és a kitett kabátok áztak, és nem is volt olyan jó ötlet kitenni, inkább hazavittem. Inkább okos voltam, mint elszánt. És okosan elviszem a cseritikbe a felesleges ruhát, könyvet, cd-ket, és ott is vásárolok, és külön szedem az ocsút a búzától, a papírborításról letépem a celluxszot, az ablakos borítékról az ablakot, úgy dobom ki.
De hónapok óta csak ígérem, hogy végre összerakok gyerekcsomagot Tarnabodra. Aztán nem lesz belőle semmi, mert hetek óta beteg valaki, és nincs időm, csak annyi a szabadság, hogy melyik útvonalon jövök be az irodába, már ha bejöhetek éppen a gyerekek mellől, és a vicc az, hogy a mai új útvonalam (a régebben bejárt Andrássy szakasz leporolása) szinte olyan boldogságot hozott, mint hosszú évekkel ezelőtt egy-egy bulira készülődés, és még viccesebb, hogy a buli maga aztán vagy meghozta a maga még nagyobb örömét, vagy a mai Andrássy úti bóklászás (nettó 10 perc) felülmúlta. Könnyű neki, hiszen ma volt.
Viszont gyanús ez nekem, hogy másnak is megvannak a maga nehézségei, és az aktivisták úgy mennek a hideg és sötét délutánban zsíros kenyeret kenni, hogy elviszik a kölyköket is, majd eljátszanak ott a közösben, szocializálódnak, nincs para, de én ezt nem tudom megugrani, ez nem a szabadság határa, ez az akaratom határa, azt hiszem.
Node a saját piszok, a saját alom: I. megbetegedett. Megint. Nagyon rossz beteg, nehéz elviselni, konkrétan nyöszörög, sóhajtozik folyamatosan, ha nem érzi jól magát, és nekem gyanús, hogy nagyon alacsony a komfortküszöbe. Elhaló hangon kér gyógyszert, kávét. A gyerekeket csendre inti, a falnak fordul. Nálam pedig valami kiürült.
Igazam volt, mert rohadt nehéz heteim voltak, I. már korábban is beteg volt, olyankor a fiúk teljesen rám maradnak, tényleg semmi jelenléttel nem számolhatok, utána Marci kruppos rohama miatt volt betegeskedés, majd Tomi lázasodott be, és érezte magát valóban rosszul, végül egy hétig maradt otthon, ezidő alatt a munkahelyemre is bejártam, akkor I. vigyázott pár órát Tomira, én rohantam haza délben, I pedig ment dolgozni, reggel Marcit én vittem bölcsibe, este én mentem érte, jó esetben Tomival, az esti dolgok, vacsora, fürdés, alvás ugyanúgy maradt az enyém, próbáltam otthonról is dolgozni, sovány sikerrel, a saját idő gyakorlatilag megszűnt. Ennek a hétnek a végén dőlt ki I. Nemhogy semmilyen segítséget nem jelentett, de még szívta is az erőm, az energiám jelenlétével, nehezebb volt így egyedül megoldanom mindent, kontrasztosan, hogy ott a másik, mintha egy üres lakásban kellett volna lehúznom a hétvégét az ikrekkel.
Igazam volt, mert tényleg rendkívül fárasztó időszak lett, és nem szeretnék erre itt bővebben kitérni, elég annyi, hogy sokszor van konfliktusunk, mennyi részt tudna amúgy, egészséges időszakában elvinni a háztartásból, a gyerekekkel való foglalkozásból, és én már minden nemnulla értéknek örülnék, ő próbálkozik, de még nincs meg az egyensúly. Tehát nem igazán volt bőségesen megpakolva az a csupor, amiből most kellett még egy meg még egy és még egy kanál mézet összekaparni – antiszeptikus és teljesen emészthető.
De neki is igaza volt. Mert beteg volt, mert szenvedett, és mivel én nem akartam tudomást venni róla, hogy ott van, sóhajtozik, nyöszörög (ahogy máskor is, úgy tűnt), így nem tudtam, hogy napokig nem cigizett, nem járt ki az ágyból, alig tudott enni, főleg gyümölcslét ivott. Nagyon rosszul volt, mint később kiderült.
És nekem is igazam volt, mert rendszeresen úgy megyünk el reggel otthonról, hogy ő alszik, és rendszeresen úgy ér haza, hogy a fiúk már alszanak, a közös étkezések lezajlottak, nem vesz részt bennük, nem is szereti a klasszikus felvágottas, sajtos, paprikás megoldásokat, mindent megold házon kívül, így nem tudom, sokszor hogyan étkezik. És persze minden nap megkérdeztem, mit hozzak, vettem gyógyszert, hoztam levest, de.
De neki is igaza volt, mert olyan állapotba került, amikor ki van szolgáltatva a másiknak, amikor segítségre szorul, és az a másik figyelem helyett elfordult tőle, az a másik, aki egyetlen ebben a közelségben, hogy észrevegye, hogy beleszóljon. És igaza volt, mert az a másik szeretetlenül kezelte.
És nekem kurvára nem volt igazam, ez a helyzet.
Nem a szomszéd nénivel, nem a hajléktalan bácsival, nem az ismeretlen, átmeneti otthonos gyerekekel, de a saját családommal is nehéz, hogy jó legyek, nem megy, ez nem a jó emberség, ez az alap szint, a civilizáltságé, és én most azzal szembesültem, hogy ez sem csak úgy egyszerűen alap, ez is erőfeszítés, nekem az, a nullát, a kezdetet elérni, nincs itt semmi dosztojevszkiji erő, tisztaság, ez csak piszokság, Aljosa galambom.
nimbusz 