Aputtó

Egy régi ismerősöm keresett meg a napokban, hogy indított egy belső, szinte családi blogot, ahova családtagjai, barátai szövegeit, alkotásait teszi ki. Tőlem is kért szöveget, én pedig fejemet vakartam, mert hiszen évek óta nem foglalkozom ilyesmivel, egyrészt nincs friss anyag, másrészt ha találok régebbit, az is hazugság, hiszen én most vagyok, és a mostani én nem ír verseket. Azért persze megfogadtam magamban, hogy utánanézek a régi cuccoknak, ha más nem, a por leverése új dolgokra inspirálhat.

Erre mi történik? Egy egészen más jellegű blogon kommentelésre szánom magam, emiatt belépek a blog.hu-s accommal – nohát, ilyenem is van, a jelszó a szokásos pár darab egyike -, és másnap véletlenül a blog.hu kezdőlapra tévedtem egy hibás link miatt. És akkor látom ám, hogy felül ott az opció válogatni a régi blogjaim közül, az egyik éppen a verseim belső kis blogja, évek óta elfelejtett vidék. Kurkásztam a szövegek között, megdöbbentem, hogy a legutolsó 2011-es, úgy éreztem eddig, hogy legalább 10 éve nem írok semmit.

Ezt a szöveget újra megszerettem, ma már nyakatekertnek érzem, és a túl szabályos verslábak nem hullámverésként nyugtatnak el, hanem akár a vonatzötyögés, folyamatosan ugrál alattam az út, de annyira privát, annyira belső még mindig a témája, hogy nem tudok rajta semmit változtatni.

Ide szeretném menteni, tessék, ennek a blognak is legyen része. Az ismerősömnek guberálok mást.

A puttó

Haját sugárba rendezi a párna,
alig takarja péniszét a géz.
Katéterén üzen másik világba:
amit a ragtapasz ölel hiába,
magának így is elvesző egész.

Tagolja perceit uzsonna, rejtvény,
hiánytalanná lesznek számsorok.
Mi hátravan, két hétnyi téli napfény
– akár a híg tea linóleumra -,
fagyos bőrére langyosan csorog.

Fakult a metszet reprodukciója,
keménypapír, a széle vág, akár
a kerti út, árnyék csöpög a hóra
(még nem sajog a seb, sötét vonal a felszín),
az ágy mögött szimmetrikus a táj.

Momi mellei

Momi osztálytársam volt általános iskola alsó tagozatában, legalábbis egy ideig. Az a fajta kisgyerek volt, akinek folyton nyitva a szája, és már az első évek egyikében lebukott alsóbb osztályba, ahol végül megmaradt, és elvégezte az általánost. Határeset volt, édesanyja, akire most is tisztán emlékszem, dús, vérbő, vastag karú, korántsem buta nő, valahogy elintézte, hogy ne kerüljön Momi a kisegítőbe.

(A kisegítő legendás, félelmetes hely volt számunkra, magam előtt látom ma is a magas kőkerítést, amelyben kis kerek, rácsos ablakok voltak, azt hittük, azért, hogy a kisegítősöket elzárják a védtelen többiektől, nekem a kisegítő a Dudás volt, akire nagydarab, karcos, sebhelyes arcú figuraként emlékszem, látnom kellene most, hogy fesett akkor az iskola réme, a szinte artikulálatlanul hördülő, pacuha, lógó mackónadrágos kisfiú, szívem összeszorulna talán. De akkor nem, akkor féltünk tőle, nagyobb volt, idősebb is persze, legalább 10 éves, végül elnyelte a kisegítő, nem vette úgy az akadályokat, mint Momi. A kisegítőben egyébként, ha éppen akkor kukucskáltunk be, amikor szünet volt, korántsem Dudás-félék szaladgáltak, hanem leginkább cigánygyerekek, ügyes lepattintás volt az a kisegítő kétségtelenül.)

Az általános után nem tudtam semmit Momiról, egészen tavaly nyárig, amikor egy lelkes osztálytársunk (nyolcadikban anyányi mellű, felvágott nyelvű teremtés, tavaly a szklerózistól megtépázott, szelíd jelenség) évfolyamtalálkozót szervezett. Ott megjelent, harsány volt, cigarettázott, de annyira tartozott oda, akár a hadsereghez a markotányosnő, figyelt a beszélgetésekre, majd mondat közben kérdezett, döbbenetesen oda nem illőt, inkább olyasmit, ami közben az ő fejében futott, akár a fényújság, és Momi mintha azonnal részeg lett volna, pedig később csatlakozott hozzánk.

Aztán bejelölt a Facebookon, visszajelöltem, ennyiben maradtunk.

Tegnap este egy olyan kiemelt pillanatban néztem a Facebookra, amikor Momi fotót posztolt magáról. Az igen amatőr, telefonról feltöltött kép valami nyilvános mellékhelyiségben készülhetet, Momi nyaktól lefelé látható rajta, a pólója felhúzva, melltartót nem visel. A kép címe: “Fiúk?”
Megbabonázva néztem Momi testét, Momi melleit. Az első gondolatom szégyenszemre az volt, hogy az én melleim jobb mellek, a derekam szebb derék, az én testem jobb test, ami persze abszurd, hiszen mi a jó női test, mi a jó test, Momi talán 99 évesen is szívja az olcsó cigit, míg én addigra már elvittem magammal a jobb melleimet, szebb derekamat a nemlétbe. Egyszerűen az történt, hogy más idők máshogy harcolták le az ő testét, más háborúkban vonult a hadsereg után. Aztán a szomorúság és a szánalom kapott el, mi történhet, hogy valaki ilyen kétségbeesett közlendővel vágjon bele a Facebook hírfolyamok megkezdett mondatába, miféle fényújság futhatott Momi fejében?

Azóta is be-bevillan az a kép, ami persze percekkel később már eltűnt a Facebookról, törölte Momi vagy maga a rendszer, de már nem tudom elfelejteni, mit láttam a kerítés rácsos ablakán bekukucskálva, amikor éppen szünet volt. Tanulság nincs, azt hiszem. Fiúk?

Chill

Most ez:

De kellene még a kutya mellé a macska, kint esne, bent pattogna az éppen beüzemelt konvektor, én olvasgatnék a sülő fahéjas alma illatában, majd szörnykaromként hasítaná át a vásznat a gondolat, voltaképp hol vannak a gyerekek, ki vigyáz rájuk, gondjukat viseli-e szépen, és ha igen, vajon mennyire ideges, hogy azért törölgeti most két igen virgonc ikerfiú nyálát, orrát, lohol a nyomukban, mert az anyjuk nagybőgőt hallgat az esőverte szobában, kutyával, macskával, könyvvel, már csak három, már csak kettő, már csak egy, vége.

+ size

Nem kérdéses, hogy meghíztam, hogy súlyfelesleggel küszködöm, bár az kérdéses, küszködöm-e, fogalmazzunk úgy, hogy kijut a hátrányaiból. Egyelőre nem sok esélyem van tenni ellene, a napom tökéletesen ki van töltve, háztartással, gyerekekkel, I. továbbra sem tud részt venni a hétköznapokban, maximum egy-egy fél órát eljátszik a fiúkkal munkába indulás előtt, legalább a kapcsolat alakul. Az utóbbi hetekben ráadásul borult a fiúk alvásrendszere, az eddig megkapott 2-3 óra, amit nélkülük (de persze egy részét közvetve rájuk fordítva) tölthettem el, elfolyósodott, néha fél óránként keltek, néha egy-egy órát ébren voltak, volt, hogy Marci átaludta az éjszakát (egyszer!), akkor Tomi óránként felsírt, jött a foga. Megint panaszkodom, magyarázkodom, legfőképp magamnak, mert tényleg zavar a túlsúly, nehéz vagyok, és hát a ruhák, a régi kedves darabok, azok elérhetetlenek.

Rászántam magam, hogy pár átmeneti cuccot megveszek, jön a tél, nem húzhatom ki bő indiai gatyában, régi terhesnadrágokban, szóval felkerekedtem, hogy nadrágot vegyek. Nehéz ügy, mert járásnyi körzetben nincs pláza, ruhabolt, meg aztán sem lehetőségem, sem szándékom nincs drága új nadrágra költeni, amit remélhetőleg jövőre már ki kell dobnom. Maradt a second hand. Az első hidegzuhany ott ért, persze mit várok egy Király utcai bolttól, mit is, semmiképp sem azt, hogy a 38-as nadrág a legnagyobb méret. Különösen elterülőnek éreztem magam, amíg kioldalogtam a boltból, de felragyogott a szemem, amikor megláttam, hogy hamarosan Gardrób.

A Gardrób alapjáraton nyomaszt, mert túl sok a fóka, és én képtelen vagyok választani, sajnálom az időt arra, hogy alaposan áttúrjam az asztalokat, szégyenkezem, ha áttúrás után végül nem veszek semmit, szóval felnőttként viselkedem itt is, ahogy kell. De most a biztos célra tartó vadász öntudatával mentem ki, csak a farmereket néztem, és magabiztosan kérdeztem rá, nem-e lehetséges-e, hogy akad az asztalon 42-es farmer. Nem-e. Végül a vásár hátsó végében találtam egy standot, ahol az eladócsaj szerintem sima bálás ruhákat árult, szortírozva. Akár egy mesében, az utolsó hegy mögötti századik bokor aljában a skatulyában az aranybogarat kellett megtalálnom, rátapsonom, és akkor odaveszett a sárkány lelke, valójában a magabiztosságom, mert az eladó az asztal mögé, a ki nem pakolt dobozokhoz irányított, ahol a rátűzött cetli szerint a nagyméretű ruhák voltak. A kiválasztott darabokat a Gödör klub egy erre elkerített termében próbálhattam fel tucatnyi másik érdeklődő lánnyal együtt, csak az első nadrág volt nehéz, utána már szartam bele, hogy festek, ilyen a testem, ilyen vagyok én, lehetne más is, és lesz is, szebb is, öregebb is, rondább is, halott is egyszer.

Végül nem lett farmerem, de az egyik standnál azonnal megéreztem egy ruhadarab hívását, összehajtott fekete textil volt, rajta valami szöveg, meg kellett néznem. Szétnyitva csodás tunika? pulóver? ruha? bomlott ki, véletlenül felismertem a márkáját is, magyar divattervező csaj munkája (nem mintha képben lennék, de valamikor beleakadtam egy cikkbe róla), Non+ a neve, szóval egy ujjatlan, hosszú ruhaféle hatalmas, kámzsakapucnival, fillérekért árulta a két őrült tekintetű, tetovált francia csaj, a ruha büdös volt, műszál és állati szőr nyomai rajta, de az enyém, enyém, vele az sem fáj, hogy a beleírt méret XXL.

 

A cékla

A cékla csodás izotópként tudja bemutatni a táplálék különböző helyzeteit, stációit: a kézből kiütött kanál landolását, a szájból kifolyt falat terjedési foltját, a szájba nyúló kéz terjesztő, szétkenő mozulatait arcon, lábon, az evés közben bekapott lábfejre kenődött maradékot, a fogzás miatt stabilan csepegő nyálban már csak finoman, diszkréten megjelenő rózsaszínt, az étkezés után egy órával feltörő, tejjel kevert bukás alattomos szétkenődését először csak ott, ahova hullott, a karon, majd a földre jutva már mindenhol, fenéken, térden, mindenhol, mindenhol.

De a cékla csodás, nem is izotóp, hanem vízfesték, mert szemben az almával, a barackkal, kis áztatás után nyom nélkül kijön a textíliákból.

A cékla a szerencsesárkány eleredt orra vére.

Kicsit szomorkás

De trükkösen vidáman indul, mert jó kis hétnek ígérkezett ez, sőt nem csak ígérkezett, hanem kaptam pár nagyszerű napot, jó társaságot, örömteli, felszabadult beszélgetéseket (már amennyire felszabadult az a beszélgetés, amikor minden második percben megszakítanak, vagy te szakítod meg magad, hogy kémlelj, ellenőrizz, leporolj, visszafordíts stb.), de örömteli volt, mert megerősödött bennem, hogy a négy fal, a lazára hagyott, valójában elszakíthatatlan póráza a napirendnek, a beszűkült tér, idő nem szűkíti be az embert feltétlenül, lehet éppen ezeket a megváltozott körülményeket nézni azzal a szemmel, forgatni azzal a kézzel, amellyel régebben, az idők kezdete előtt még a világ bármiféle, éppen elénk keveredő jelenségét vizsgáltuk, forgattuk.

Aztán huss, ma valahol valami elromlott, kevés vagy éppen sok a ruha a mosógépben, és a program végén már a csempéhez, a csaphoz veri magát a gép, persze közben kimos, de csoda, hogy nem pattant le a kerámia. A nap végén már boszorkányként, sziszegve beszéltem a gyerekekhez, végül megkértem I.-t, jöjjön haza, mert elfogytam, ez senkinek sem jó. Persze azóta alszanak, mint a tej, én pedig emésztem magam, hogy hiába a halolaj, hiába a magnézium, a feltöltődés, az emberekbe, a kapcsolatokba vetett hit, egy olyan délután, amikor nagyobb a légnyomás, zűrzavaros a napfolttevékenység, vagy ki tudja, mi az oka annak, hogy hol az egyik, hol a másik nyíg, nyavalyog, eleinte picit, de ha az ember hagyja (majd odamászik a rágókához Tomi, csak kicsit hagyni kell, hadd gyűrkőzzön), bizony fülsértő, sikító sírássá alakul ez át, szóval egy ilyen délután, amikor nem elég a két kezem, mert egyszerre csak egy fiúcskát tudok felkapni, de hiába hüppög nekem, mert a másik már cibálja az idegeim, és sem annak nem segítek, akit ölelek, sem annak, akit próbálok türelemre inteni, ilyen délután elfogy több nap eltett ragyogása.

Persze ott maradt a kinyalt mézescsupor, majd tartok benne petrezselymet, majd ceruzákat, megbecsülöm, egészen a következő teli érkezéséig.