#366

Hatékony voltam, mint az isten nyila, olyan apróságokra volt figyelmem, hogy végre elmentem előre növesztett macskafüvet venni a Király utcai állatkereskedésbe, aminek Galaktikás betűkkel van kiírva a neve, mármint hogy DÍSZHAL-MADÁR, meg beszkenneltem a pulmo leleteket a körzeti dokinak. Önmagammal eltelve értem haza, na, mi van, baszki, ki akar mit, megoldjuk, hogyne. Fürjtojás, na, képzeld, Gabikám, azt is vettem, krémsajtok, sőt megkérdeztem a sajtos-tejest, tényleg fogad-e tojástartókat, nem hiszed el, baszki, fogad, az is pipa.

Aztán amikor elkezdtem kipakolni a táskámból, éktelen bűz csapta meg az orrom. Kiderült, a macskafű alaposan meg lett öntözve, kb 6 napja, azóta a víz és a gyökerek egyberohadtak, borzalmas, odvasfogszagú rothadás terjedt szét minden egyes apró kis cseppel, márpedig hiába csomagoltam több zacskóba, azok a cseppek terjedtek. Pakoltam és pakoltam, törölgettem és törölgettem, és nem segített, hogy valamikor az orromhoz is hozzáértem, mert onnantól mindent le kellett törölnöm, egészen addig, amíg végre rájöttem, fejétől bűzlik.

Csak néztem, mennyi szart tárolok a hátizsákban, főleg az első kis zsebeiben, csupa apróságot, ami létszükség esetén bevethető, és akkor felsóhajtottam, hogy Gabikám, neked mennyi dolgod van. És ez szar volt, olyan szar, hogy röhögtem, mert érted, dolog, dolog, és eszembe jutott, hogy a Hegedű utcai kispostán majd minden sorbanálláskor olvashattam a csalogatónak kitett, nem nyert kaparós sorsjegyen a bölcsességet: “Az emelkedés feltétele a lomok elengedése”, és én megszerettem ezt a bölcsességet, évek óta kötődöm hozzá, én ugyan el nem engedem, bölcs és hasznos mondás, szeretem, na, szóval ki kéne dobálni a dolgokat, de előbb letörölgettem őket, ne legyenek büdösek.

(Az egyik zseb: van ott kaleidoszkóp, prizma, vitaminos szőlőcukor-nyalóka, homályos macskamancs is.)

És aztán este a könyvben, amit olvasok, buddhista bölcsességek tűntek fel, és a könyvet is szeretem, vidám, bölcs könyv, akkor éreztem, minden, de minden összeér, majd magamma viszem a postai sorbanállásra is ezt a remek regényt, szerencsére nem volt ott a táskámban az olvasó, így semmi szaga nincs.

Update: kimostam a nagy hátizsákom, és kiderült, vannak még benne eddig fel nem fedezett rekeszek, zugok, ahova pakolhatok még dolgokat. 🙂

 

 

#365

Máris jobb. Egy kis nyavajgás, és máris jobb. No meg a délelőtti gitárzene, valami magányos farkas állt neki a parkban, csak úgy, magának, meg az egész háztömbnek, de senki nem panaszkodott. A nap. Az eső, amit éppen megúsztam, a ház udvarán rekedve néztem sokáig. A fiúk sárvára. A mai cseresznyevásár a kiskertben. A többiekkel spanolás a kiskertben. Az, hogy rájöttem, kit érdekel, ha gáz, amit írok. Ha túlzottan terápiás. Ha engem érdekel, akkor írjam meg jobban. Nos, akkor egyelőre ezen leszek.

#364

Órára kelek reggel, hogy legyen időm, mielőtt az ikrek is felébrednek. Kávé előtt még kitakarítom a macskaalmokat, kinyitom a két macskát elzáró ajtót, kaját adok nekik, különben nem hagynak kávézni. Kávé alatt a kolléganőm ír, kisgyerekkel van otthon, ilyenkor reggel van 1 órája dolgozni, aztán majd az ebéd utáni alvás, utána éjjel. Aztán felkelnek az ikrek is, mesélnének, reggeliznének, két perc múlva már veszekednek, kicsit játékból, kicsit komolyan, valahogy elröppent az a kis idő, amikor egyedül lehetek, okos munkára, hülye webes lapozgatásra, mostantól nem lesz megszakítás nélküli fél órám, pedig át kellett volna annyi mindent gondolni, a gyerekszemészetet, a gyerekortopédiát, a befizetendő csekkeket, a kötelező oltást, a bevállalt dolgokat a közösségi kertben, holnap gyümölcsátvétel, le kell vinni a kimosott csatosokat, valakinek megígértem. Jó lenne egy kicsi polc a konyhába. Egy kis polc a fiúknak, mert megint mindenhonnan ömlik a játék. Valamit tenni a hangyák ellen. Elfelejtettem a nagy tesztelésben, hogy a céges pénzügyeket is én tolom, úristen, minden rendben mindenhol? El kell menni egy számláért, el kellett volna menni már napokkal ezelőtt. Futárt kellene intézni Lengyelországba, de ehhez be kellene menni az irodába, hogy áll a csomag, mekkora a súlya. Be kellene vásárolni itthonra, minden elfogyott, elfogyott a pénzem hó végére. Takarítani kellene, elképesztő a kosz, a munka és az ikrek mellett csak este van valami időm, akkor már nem illik porszívózni. Miattam allergiásak. Miattam jönnek a hangyák. Miattam áll kint a gangon a hamu I. hamutartója körül. Miattam nem jöhet ide senki látogatóba. Olyan ciki ezekről beszélni, nem illik.

Tegnap kiderült, hogy egy pályázatra nem volt elég jó a szövegem, és miközben a lelkem egyik fele felháborodottan kiabál, hogy hát hülyék ezek, mit nem lehet ezen szeretni, a nagyobbik fele azért szépen kussban maradt, és erősen elgondolkodott. Hogy talán nem mindenki más megy szembe az autópályán. Hogy a kedves kritikákat adók is gyakran csak hümmögnek a szövegeimnél. Zavaros vagyok, zavarosak a történetek mögött a világok, az eszmék, mindenáron mondani akarok valamit, valami nagyon fontosat, mert én hülye nem mesélni szeretnék, hanem kiküldeni egy újabb palackpostát a semmibe, hogy majd ez alapján megfejtenek, megértenek, vagy legalábbis kapcsolódnak hozzám. De miért lenne tisztább egy palacknyi üzenet, mint bármely más szövegem? Mikor éppen az a baj, hogy beszorultam valamiféle tömlöcbe, a saját elbaszott kommunikációm, szociális képtelenségem börtönébe, ahol kussolok, jaj, nehogy beszéljek arról, hogy milyen az életem, hogy pár hete az utcán megölelt egy régi ismerős, és a gyerekeim csak néztek, nahát. És én is néztem, nahát. Emberek ölelkeznek? Embereknek lemondás nem ölelkezni a karantén alatt? Emberek nem járnak el sehova? Emberek nem találkoznak a szüleikkel? Ahogy ez a pályázat, úgy villannak fel más kis tükrök előttem, amiben megpillantom magam, hogy ez nem oké, amit csinálok, ahogy élek. Nem oké, hogy pakolgatom a traumákat ebben a koszos kis lakásban, ahol amúgy is alig van hely bármire, és ahelyett, hogy bárkivel bárhol beszélnék ezekről, holmi zavaros szövegekbe csomagolom, fontos üzenetek, tessék elolvasni, mágia, mesebeli hősök, szar az életem, csak nem tudok beszélni.

Micsoda hülyeség azt gondolni, hogy ha szóban dadogok, akkor majd énekelve szépen, folyékonyan áramlanak majd a mondatok, és minden jó lesz. Nem, ugyanúgy megakad az üzenet, mert meg sem formálódik, hiába száll a dallam, viszi el a hátán a szöveget, az akkor sem egész, csak töredékes, amíg én is töredékes vagyok.

De persze remek a terápiás írás, és sokat segít, csak tévedés azt hinnem, hogy ez feltétlenül élvezhető lesz más számára is. És butaság csalódnom, ha kiderül, hogy nem. Örülnöm kéne annak, ha igen. És örülni annak, hogy legalább elkezdtem felismerni, tanulni, hogyan lehetne jobb.

A tegnapi sokkot a játszótéren éltem át, a homokozóban állva olvastam újra meg újra az eredményt, miközben a gyerekeim nem értették, már megint miért nem tudok rájuk figyelni. Lassan sosem figyelek rájuk, habár mindig velük vagyok, este még mesét kérnek, 11 óra, legalább hadd olvassak kicsit, de végül az egyikük mellém bújik, érthető igény, legalább ennyi. Előtte azért megittam egy meggyes sört, amíg mesét néztek, és kiküldtem mindenfelé zavaros üzeneteket, gyorsan megpróbáltam kapcsolódni emberekhez, de persze nem így kellett volna, nem hullámokban, túláradóan, hanem rájuk figyelve. Most itt a másnap, nem a söré, hanem a túl sok üzeneté, de el fog múlni, mert szerencsére van elég sok teendő, el kellene mosogatni, és még lemenni az ikrekkel a játszótérre, mielőtt túl meleg lesz, mielőtt a napi online meeting elkezdődik.

Az írással meg valami lesz, hagyni nem hagyom, vasárnap újabb határidő, arra küldenem kéne szöveget, amiről elhiszem, hogy ugyan terápiás, de másnak is jelenthet valamit. Ide meg önthetek bármit. És lesz pozitív poszt is, tényleg, már itt van a fejemben, csak ki kell szedegetni szavanként a sok zagyvaságból.