#423

Egész sok dologgal megbarátkoztam az utóbbi időben. (Miközben számtalan dolog ugyanúgy felzaklat, és itt nem is kezdek felsorolásba, miféle napi hírek, események, mert máris érzem a tehetetlenséggel vegyes céltalan dühöt, szorongást.)

Például a magány. Mármint amivel barátkozom. Ami persze szép fordulat, nevezzük iróniának.

Az utóbbi időben valahogy szorosabb kapcsolatokat építettem emberekkel, dolgokkal, habár még mindig össze-összeszorítja a gyomrom a félelem, hogy valamit véglegesen elbaszok az életemmel, hogy úgy elrontom, hogy visszacsinálhatatlan, és emiatt alaposan le fognak szúrni ismeretlenek vagy arra érdemes emberek, képviselői dolgoknak, ha nem a magam élete miatt, akkor majd a gyerekeim esetében lesz végzetes hiba, ami elkerülte a figyelmem, nem vittem őket fejlesztésre, felmérésre, orvoshoz, moziba, játszóházba, a tengerhez, nem játszottunk eleget, nem örültünk eleget, nem mutattam meg nekik, milyen a szép, emberi élet minden gazdagságával, de egészében mégis, valahogy alakul ez az emberi élet, mert ugye mi más is alakulna, de igenis alakulhatna más is, például a halál.

Szóval ma reggel egyedül mentem a piacra, és eszembe jutott, hogy mennyire csodálatos és sűrű volt valamelyik éjjel látni az építkezést az Akácfa utcában, valami többemeletnyi magas állványzattal lezárták az egész utat, a mély gödröt az úton, az állványzatot fóliával kerítették körbe, fentről reflektorokkal villágították be, a szakadozott fólia csapkodott az éjjeli gyenge szélben, a gödörhöz képest az egész bonyolult, imbolygó de mégis stabil struktúra értelmetlenül sok volt, túlzás, azt hittem, nemsokára megjelenik valaki a Sztrugackijék történetéből vagy valami más történetből, amit nem is ismerek. És tele voltam ezzel a pillanattal, gondoltam magamban, hogy ez valami, ez a csapkodó kép, valami kincs, amit majd osztogatnom kellene, de ahogy ma reggel láttam az állványt, amit már bontanak, valahogy megértettem, hogy ez megoszthatatlan, ez igazából senkit nem érdekel, hiszen azokat sem érdekelte, akik esetleg akkor éppen ott voltak, miért lenne érdekesebb az, ami aztán rajtam átszüremlik belőle, szóval hogy az a csodálatos, sűrű pillanat, az így marad nálam, az építkezés miatt lezárt zsákutcában, és hogy ez voltaképp az a bizonyos szép, emberi élet, hogy megállnak bennem ezek a pillanatok, és nem mennek tovább, csak engem töltenek. És reggel belegondoltam, hogy ez milyen magányos dolog, mert persze az ember próbálkozik, megírja a blogban, vagy verseket ír, fotóz, aztán annyira próbálkozik, hogy végül belehal a Ferdinánd hídnál, vagy marad úgy, ahogy én, csak telik, aztán valamikor lesz belőle valami, de jobbára semmi, esetleg, nagyon esetleg spiccesen valami kiáramlás, nem is a pillanat megosztása, hanem a pillanat adta kérdések megformálása, és a másik esetleg, nagyon esetleg ezt érzi meg, hogy tényleg, mennyi kérdés, benne is, bennem is.

Tegnap a Fiumei útra kellett menni, az egyik gyerek ráesett a kezére, fájlalta, dagadt volt, mégsem mentünk így neki a hétvégének. A Fiumei út helyett először a Dologház utcai bejáratnál próbálkoztunk, de átirányítottak a Gázláng utcába. Ott volt az igazi baleseti ambulancia, szerencsére aznap, akkor semmi igazán durva, pár sziszegő, bicegő ember, többen hordágyakon feküdtek, vártak. A gyerekrészleg üres volt, hamar végeztünk, csak zúzódás. A röntgenhez persze át kellett vágni mindenen, közben láttam a sorukra várókat, az egyikőjük vékonyka néni, a hordágyon feküdt, nem látszódott rajta, mi történhetett, öntudatlanul fészkelődött, mosolygott ebben az öntudatlanságban, talán már mindig ebben él. Senki nem volt mellette, csak úgy hevert valami kórhézi lepedőbbe, a saját emberi életébe takarva-gabalyodva. Lehet, ott majd újra betöltenek a réges-régi, mélyre süllyedt, sűrű pillanatok, a demencia ajándékai.

#422

Pozitív poszt lesz, vagy valami olyasmi. Nem negatív. Nem hiány, nem hiányos. Semleges.

Múlt hét végén volt az osztálytalálkozó, idén a második, ez is laza, mint az első, és azért szerveződött, mert az első is olyan laza volt, hogy nem foglalkoztunk azzal, végül ráér-e mindenki, inkább az volt a fontos, legyen valami. Szóval kellett egy második a lemaradóknak. Konkrétan egy kocsmában volt a mostani találkozó, vihettünk pogácsát, rendelhettünk pizzát, 100 Ft bedobása után fél órán át böngészhettünk egy özönvíz előtti klaviatúrán, és indíthattunk el Youtube zenéket, ha engedte a Windows és a helyi net. Miénk volt az emelet, az alsó szinten fiatalabb fickók csapata ivott stabilan. Törzsvendégnek tűntek, ez kiderült abból, hogy a nagyon finom vonású, kedves csaposlány egy csomagolt kartondobozra agitálta a fickókat, miszerint ott lehet karácsonyi üzeneteket küldeni egymásnak, amelyet aztán valami kisebb ünnepségen felolvasnak, “és csak motivációként mondom, Laci, de neked már írt valaki üzenetet”.

Na, és az történt, hogy az egyik ilyen huszon-harminconéves részeg alak kicsit rámhajtott. Ami hát egy cseppnyi elégtételt adott, hogy sötétben, hunyorogva, részegen, sok fickó között valaki éppen engem néz ki magának, de jobbára megakasztott, hogy nekem most örülnöm kellene női létem megélésének, hogy annyira nő, amennyire fickó, annyira józan, amennyire részeg (bár spicces voltam én is), de inkább a semmit éreztem, semmiképpen sem a megélést, a valamit, mert sokkal nagyobb örömet adott, hogy valakire rá mertem szólni (fasz volt), valakinek meg mertem csapkodni a vállát, hogy persze, hogyne, másokat, vagyis mások mondatait meg egyszerűen csak ignoráltam, mint másokról leváló, másokat végül is elhagyó mondatot, aztán hazafelé a hajnali Gödöllőn eleinte sétáltam, aztán futottam, mert beszartam a sorozatgyilkosoktól, szóval megélése volt ez a felnőttlétnek meg az örökifjúnak, az örök gyereknek, nem nőnek, nem férfinak, semlegesnek, főleg ahogy futottam a ködben, hát ezt is megéltem, és aztán arra is gondoltam, hogy jó, ez is megvolt, akkor most mi van, seggem kivan. Holnap mi lesz? Jobban kilesz.

#421

A tegnapi magasztos és mély galambposztoláshoz persze kell a kiegészítés. Már a poszt után írt rám egy másik madármentő, akit korábban kerestem, de el nem értem, azért írt, hogy kifaggasson. Hogyaszongya mi történt. A madár elpusztult, írtam. De miért. Hát ez jó kérdés, válaszoltam, nem tudom, nem láttam rajta okot. Gubbasztott, nem mozdult. Azt úgy kell, írta erre, hogy az ember óvatosan kihúzza a szárnyait, ellenőrzi, hogy sérültek-e, ugyanígy a lábakat, sebeket, esetleg rácsavarodott kötelet, zsinórt keresve, aztán a csőrt kell kifeszíteni finoman, belenézni, lát-e az ember valami göböt, elzáródást, lerakódást vagy kiütéseket a csőr, a szem körül. Aha, válaszoltam magamban, és hirtelen én lettem az a kedves idős nénike a viccben, a bucsuban.

– És tessen mondani, mennyiért van ez a szép kisjézuska medál?

– Ötszáz forint.

– Ötszá’?? Ezé’ a kis szaré’?

Szóval persze mindig lehet még többet tenni, még jobban jelen lenni, sőt beadni a gyógyszert a galambnak, hiszen a madármentés tanfolyamon volt alkalmam egy hidegre hűtőtt, döglött jószágnak betolni az infúziót, de az a helyzet, hogy tőlem tegnap ennyi telt. Most ez volt a nagy dolog.

#420

Továbbra is halál és halál. Ez most más. De azért halál.

Pár hete a lakásunktól nem messze láttam egy agonizáló galambot. A gyerekeket vittem iskolába, siettünk, mindig sietni kell valahova, velük vagy nélkülük. Ők azt hitték, már halott, én láttam, hogy még él, de már nagyon fáradt, keserves volt az agónia, és rosszabb volt tudnom, hogy tart, emiatt hazudtam a gyerekeknek, hogy már vége. Amikor leadtam őket, visszamentem a galambhoz, még mindig élt, de már az utolsó ideje lehetett, ott hagytam, mégis visszafordultam, láttam a szembejövők arcán a nyomot, a látvány nyomát, visszamentem újra megnézni, látni, de végül nem mertem semmit sem tenni. Siettem be az irodába, és nagyon nehezen tértem magamhoz, nem csak a madár agóniáját láthattam, de a magam gyengeségét, cselekvésre képtelenségét, gyávaságát, a menekülést. Később jutott csak eszembe, hogy hiszen azok az arcok, akik szembe jöttek, akik hozták a madár haldoklásának hírét, azok nem fordultak vissza, nem álltak meg, közös gyávaság volt ez, de az enyém a legnagyobb, mert még kitérőt is tettem, írtam egy állatmentőnek (aki később egyébként válaszolt is), ott álltam felette, mégis, mégsem. Nehéz volt ez a tudás, és utána még az állatmentő öntött belém lelket, de persze bátorságot nem tudott adni. Sokáig rágódtam a történeten, és majdnem blogoltam is róla, de úgy tűnik, meg kellett várnom a mai napot.

Amikor ma az iroda felé tartottam a gyerekek iskolájából, egy gubbasztó galambbal tallálkoztam, Egy ablakmélyedésbe vonult be, szépen ült, fáradtan, de szépen, nem látszódott keserves agónia. De gubbasztott, és a közeledtemre sem repült el, nem mozdult szinte semmit. Otthagytam, visszamentem, és végül, képzeljétek, végül elővettem a táskámból a direkt emiatt bekészített erős füles papírzacskót, a kezemre húztam egy egyébként véletlenül kallódó nejlont, és betettem a galambot a papírzacskóba. Én nem tudtam, mennyire könnyű egy ilyen fáradt, beteg galamb. Semmi kis súly, csak odáig lenyúlni volt borzasztó nehéz, de onnantól olyan egyszerű volt, hogy akkor baszki, kész, innentől ezt elvállaltam, már nem tehetek mást, és már nem volt erkölcsi kérdés, mit kell tennem, hanem csupán logisztikai, kinek írjak, hova vigyem, mi a jó megoldás. Nem voltam bátor, egyáltalán nem, hanem vitt ez az út, nem lehetett merre letérni, ehhez nem kellett már semmi nagyszerűség, nemes lélek. Mégsem mentem be dolgozni, hanem hazavittem, újra kiemeltem azt a nagyon picike testet, rongyot terítettem alá, megsimítottam, de ez csak nekem volt fontos, neki, azt hiszem, csak félelem, legalábbis plusz inger. Aztán sikerült elérni madármentőt, de fuvart nem sikerült szerezni, hogy valaki oda kivigye a galambot, hát beletörődtem, hogy akkor nincs más, ha már otthon van a galamb, akkor az én dolgom továbbra is, hát majd este, ha hazaértem a gyerekekkel az iskolából, bedobozolom, és elmetrózok vele Kispestre, ennyi, egy kis utazás. Csak a megkezdett út folytatása, kötöttpálya. A galamb végül nem várta meg, semmit nem várt, néhány óra múlva elpusztult a gyerekek egyik régi pólóján.

Betettem újabb vastag papírzacskót a hátizsákomba, ha úgy alakulna, az előzőt is azért tettem be, mert szerettem volna jobb ember lenni, nem csak egy galamb agóniáját tükröző felület, és most már látom, hogy ha jobb nem is leszek ettől, és a világ sem lesz jobb hely, de valamiért ez mégis fontos. Azt hiszem, mert már nem azt az agóniát tükrözi az arcom, kifelé, mások felé. Vagy nem tudom. Talán a galambnak is számított ez valamit.

(Én tudom, vagyis érzem, hogy ez kurvára pátoszos, túl sok, sok az érzelem, a nem tudom, mi, de ez van, ezek dolgoznak bennem, úgy tűnik, ilyen pátoszosan jönnek ki. És egyébként a galamb szép volt, odaveszett szépség.)

#419

Régóta nem írtam ide, nem mertem. Iszonyatos volt elképzelni, hogy akkor megtöröm a csendet, ki tudja mivel, miért éppen azzal, miért nem mással, hogyan mesélhetném el ezeket a napokat, hónapokat.

Végül most kénytelen vagyok, mert az, hogy a Lóri meghalt, azt valahogy nem tudom nem leírni. Hogy öngyilkos lett. Persze az nem igaz, hogy róla szól majd ez a poszt, mert nem tudok róla igazán semmit, nagyon régóta nem ért össze az életünk, és amikor összeért, az is nagyon rövid időszak volt, egy írótáborban kavartunk össze, pár hét volt a próbálkozás, de elbukott. Nincs mit tagadni ennyi év távlatából, azon, hogy ijesztően sokat ivott, nem alkoholista volt (vagy ha az is, mindegy, mert nem az volt a baj), hanem valaki, aki például az ivást használta sebfertőtlenítésre. És én, aki akkor valahogy ráláttam (egyébként furcsa mód kevés arról a kapcsolatról a konkrét emlékem, de valamiért a teste, a finom szőr a mellkasán, az egész jelenség, megmaradt emléknek), láttam ezt a sok sebet, sebesülést, nem is tudom, mi okozta, hogy lettek, de úgy éreztem, hogy nekem kellett volna ezeket valahogy ujjbeggyel, tenyérrel befogni, betakarni, de nem is volt elég a tenyerem, hanem az egész valóm kellett volna hozzá, befedni mindent, de ez képtelenségnek tűnt, hiszen ha betakarom a mellkast, akkor a hát teljes felszíne kimarad, és ez, hogy mennyire kevés vagyok ilyen elemi dolgok változtatásához, ez jobban elijesztett, mint amennyire ott tarthatott volna, hogy ő mennyire okos, tág értelmű, látó és jó, hát nem tudom másképp írni, jó ember volt.

Maradt valami laza szál, szinte semmi, hiszen eleve kiszálltam az egész irodalomból, aztán a Facebookon lettünk újra barátok, ott ugye kivel nem, de ő képes volt élővé varázsolni ezt is, mert minden születésnapomon írt, miközben én, én nemhogy nem írtam, nem is figyeltem szinte soha a születésnapját, nem figyelem senkiét, nem is tudom, egyedül a gyerekeimét, január elseje, talán ezért is jöttek aznap. És mindig-mindig tudtam, hogy melyik fotómat fogja lájkolni, írni rá, hozzá. Nevetni rajta. Aztán ott kezdtem el dolgozni, gyalog járni, ami az ő birodalma volt, a Hunyadi tér, az Izabella, a Vörösmarty, és össze-össze futottunk az utcán, egyszer a Legendában, de én mindig féltem, szorongtam, ha megláttam, még ha örültem is, mert mindig megéreztem ezt a sebesülést, amit be kellett volna fognom legalább egy találkozás erejéig a tenyeremmel, de én nem mertem ilyesmit tenni, mert hogyan engedhetném el utána, és mire elég egy tenyér, pár perc, mert aztán mi lesz. Egyébként csodálatos barátai voltak, nagyszerű felesége, szerelmei, végül exek, leendők, már amiket persze láthattam, de hát ő mutatott mindent mindig, Nincs hiba, Semmi szín.

A halála előtt pár héttel megint összefutottunk, én már messziről mosolyogotam, hogy leplezzem a szorongásomat, de ő olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elsírja magát, így mentem tovább, egyébként is menni kellett a gyerekekért az iskolába, nem akartam zavarni, menekültem, egy senki vagyok az életében, néha feltűnök az utcán, mosoly, két kedves szó kicserélése, egyébként nem létezem. Akkor sem én mehettem ott, nem is engem láthatott, hanem talán valami másik életet, valami normálisabbat, ahol felnőttek gyerekekért sietnek az iskolába, aztán este netbankon számlát fizetnek, mintha ez a normális élet nem sebezne fel minden nap engem is, és mintha ő ezt így részleteiben tudhatta volna, ki tudja, milyen életet képzelt mögém, valami olyasmit, amit sajnos én nem valósítottam meg, pedig ezek szerint, a Lóri szemei szerint megtehettem volna akár, de hát nem. És egyszer sem kívántam neki boldog születésnapot.

Egyébként amikor nem láttam, ő sem létezett, elfelejtettem, a magam sebeire tapasztottam a tenyereim, már ha éppen nem kapaszkodott bele két gyerek, és most az a nehéz, hogy azok az utcák, ahol nap mint nap járok, hirtelen megteltek vele, most hogy már nem él, most már érzem, ahogy nem lehet vele sehol sem összefutni, és ettől mennyire szomorú az Izabella utca, az Aradi, a Király, sőt valahogy azt is érzem, ahogy ott sétál, fotóz, szövegeket ír, vérzik az utolsó hetekben, hogy mennyire el lehetett készülve valamire, vagy azt, ahogy aznap valahogy elmegy a Ferdinánd hídhoz, nem tudom, igaz-e ez így, az én szemeim szerint így is lehetett volna, és nagyon sajnálom, nagyon sajnálom, Lóri!