Ez olyan szép volt, hogy végre áttöri azt a nem is tudom mit, ami közém és bármiféle írás, megformálás közé épült, annyit azért tudok róla, hogy én tákoltam, azaz persze nem, én csak egymásra emeltem az uszadékfát, ami körülöttem, bennem akadt el, vagy tudomisén.
Szóval vasárnapra bábszínházi jegyünk volt, hármat vettem, majdnem elfelejtettem, mert több hónapja, hogy egy szabadtéri fesztiválon lecsaptam rájuk. Szép summa lett volna csak úgy elfelejteni. A legnagyobb zuhéban indultuk el, én tudtam, hogy képtelen vagyok jelenleg végigülni egy előadást, ha tudom előre, hogy a sor közepére szól a jegy, így rábeszéltem I.-t, hogy üljön be a fiúkkal, mentem velük kísérőnek, mert az irodánk a színházzal szemben van, biztonság esetére ott vagyok, meg amúgy is, van munkám, az iroda pedig üres-csendes. A legnagyobb zuhé eredményeképpen mire odaértünk, az egyik fiam nadrágja térdig csatak víz volt, aggódtam, így csak nem ülhet végig egy két órás előadást, hazaugrom, és hozok váltás. Igen ám, de kiderült, I. otthon hagyta a telefonját, így sokkal nehezebb a kommunikáció, persze megoldható, de a faszért kell nekem megoldani, I. állítása szerint értsem meg, kapkodva indultunk, itt majdnem megrúgtam, mert azon a reggelen én már mosogattam, elpakoltam a száradt edényeket, betettem egy mosást, leszedtem a fregolit, kiganyéztam a macskákat, majd megetettem őket, összeraktam a fiúkat indulásra, reggelivel, I. pedig letusolt és felöltözött.
A Bábszínház előtere szokatlanul üres volt, ennél azért több nézőre számítottunk, egy kezét tördelő fiatal lány fogadott minket, először hebegett-habogott, de sajnos elég tahó módon kértem, hogy inkább mondja már el, mi a baj. Elmarad az előadás. Mivel mi a fesztiválon vettünk jegyet, nem volt meg az email címünk, nem tudtak nekünk írni, mint a többieknek. Kaptunk kárpótlásul egy repitarisznyát, benne kulacs, toll, rajzolni füzet, meg visszakaptuk a pénzt, és egy ígéretet, hogy mivel legközelebb januárban lesz hétvégén ez az előadás, de januári műsor még nincs, ők hívnak, istenbizony hívnak, és foglalhatunk. Az akkor még szakadó esőben, kicsit lehiggadva, egy szép kis summával a zsebemben elvittem a családot az irodához, ahol van kávé, csoki, meleg tea, és szárítkozásra lehetőség. Ahogy beértünk a belső lépcsőházba, megláttam a belső udvarban a galambot, Az egyik asztal alatt vergődött az akkor még szakadó esőben. Továbbmentem, fel a harmadikra, ahol a gyerekek kaptak szörpöt, egy-egy kis kekszet, én egy kávét készítettem magamnak, és akkor elkezdtem pakolgatni, egyelőre csak úgy, de aztán feladva, és tervszerűen, egy zacskót a kezemre, papírtáskát, valami másik szatyrot hordozni.
És aztán elmondtam I.-nek, hogy én most nagy gondot hozok magamra, akkor az egyik fiam azt kérdezte megijedve, hogy mit rontottak el, amitől én is nagyon megijedtem, de próbáltam nyugtatni, hogy semmit, ez az én bajom lesz, mert van ott lent egy vergődő galamb, és így nem lehet hagyni, hogy egy állat, akit már láttam, az nem pusztulhat el így, kínlódva, vergődve, és emlékeztem a bejárati kapu mellett a sok madárszarra, valami állat kínlódásának nyomaira, a a galamb lehetett, szóval akkor már eldőlt, menni kell. lent, a belső udvarban először nem is láttam meg, azt hittem, valaki felszedte, kidobta, de kiderült, csak egy sarokba húdódott be, nagyon formátlan volt, rettentő ázott, kicsit harcolt, de aztán megadta magát, zacskós kézzel összeszedtem, be a papírtasakba, és onnantól csendben volt. Így sétáltunk haza, a többiek boltba mentek, én fel, ahol átpakoltam egy dobozba, és arra gondoltam, csak jobb lehet így megdögleni, egy dobozban, száraz papírral az ember lába alatt. Volt már itt galamb, aki ott halt meg a gangon, biztosan jobb így, vagy ha nem jobb, nem rosszabb, mint az utcán. De ez a galamb bírta. Akkor lefotózam, és írtam a madármentő csoportba, és vasárnap dél táján, egy óra leforgása alatt volt, aki fogadja, ha elviszem. Nekem az utazás is terror, ahogy a színházban ülni, úgy a metrón is, ez egy külön poszt. nehéz, ez most tényleg jó szar beszorulás a szorongásaimba, az uszadékfák közé, de hát a galambnak adni kellene egy esélyt, így végül nekivágtam, addigra az eső is elállt, és kimetróztam a Kökire, ahonnan még buszoztam, és átadtam egy nagyon kedves fickónak a dobozt, aztán visszabuszoztam, visszametróztam, és amikor már a metrón ültem, amikor még a végállomáson vártam, ahol fent, a felszínen van a szerelvény, amikor ott ültem, és még volt pár percem az indulásra, akkor néztem a telefonomon, hogy írt a kedves fickó, hogy a galambot nem meghalni vittem hozzá, hanem törött a szárnya, amúgy egészen kicsi még, éppen váltott tollas, 1,5-2 hónapos holmi fióka, és a szárnyát leszámítva egészségesnek tűnik.
És amikor ott ültem, még fent a felszínen, és röhej, de tényleg úgy volt, hogy haladt a metró, de már sütött a nap a kitartó zuhé után, és éppen szembekapott az ablakon keresztül, nem láttam semmit tőle, de éreztem a melegét, hogy ez giccs, de leszarom, mert akkora boldogság, hogy jár hozzá a napsütés, az égi fanfár, az angyalok kara, hogy az ember felszed egy ilyen repülő patkányt, szarógépet, akit aztán, ha megdöglik, ki kell valahova dobni, elásni, de ha már az ember felszedte, akkor már csak nem hagyja segítség nélkül, az egy cső onnantól, nem is cső, nem tudom, mi, de van egy háló, egy világ, ahol ennek a galambnak a sorsa érdekes, és többen írnak, és segítséget keresnek, és vannak, akikhez vasárnap elviszi az ember, és ők, az igazi segítők kezelik, sínbe teszik, etetik, nem 2 órát, hanem napokat, és aztán fotókat küldenek annak az amúgy elképesztően boldog, de nagyon megfáradt, nagyon fásult nőnek, aki elhitte a háló létét, a cső értelmét, a napfény jogosságát, az uszadékfák valósága mellett.
Az én fotóm:
A madármentő fotója, amit kaptam: