#434

Ez olyan szép volt, hogy végre áttöri azt a nem is tudom mit, ami közém és bármiféle írás, megformálás közé épült, annyit azért tudok róla, hogy én tákoltam, azaz persze nem, én csak egymásra emeltem az uszadékfát, ami körülöttem, bennem akadt el, vagy tudomisén.

Szóval vasárnapra bábszínházi jegyünk volt, hármat vettem, majdnem elfelejtettem, mert több hónapja, hogy egy szabadtéri fesztiválon lecsaptam rájuk. Szép summa lett volna csak úgy elfelejteni. A legnagyobb zuhéban indultuk el, én tudtam, hogy képtelen vagyok jelenleg végigülni egy előadást, ha tudom előre, hogy a sor közepére szól a jegy, így rábeszéltem I.-t, hogy üljön be a fiúkkal, mentem velük kísérőnek, mert az irodánk a színházzal szemben van, biztonság esetére ott vagyok, meg amúgy is, van munkám, az iroda pedig üres-csendes. A legnagyobb zuhé eredményeképpen mire odaértünk, az egyik fiam nadrágja térdig csatak víz volt, aggódtam, így csak nem ülhet végig egy két órás előadást, hazaugrom, és hozok váltás. Igen ám, de kiderült, I. otthon hagyta a telefonját, így sokkal nehezebb a kommunikáció, persze megoldható, de a faszért kell nekem megoldani, I. állítása szerint értsem meg, kapkodva indultunk, itt majdnem megrúgtam, mert azon a reggelen én már mosogattam, elpakoltam a száradt edényeket, betettem egy mosást, leszedtem a fregolit, kiganyéztam a macskákat, majd megetettem őket, összeraktam a fiúkat indulásra, reggelivel, I. pedig letusolt és felöltözött.

A Bábszínház előtere szokatlanul üres volt, ennél azért több nézőre számítottunk, egy kezét tördelő fiatal lány fogadott minket, először hebegett-habogott, de sajnos elég tahó módon kértem, hogy inkább mondja már el, mi a baj. Elmarad az előadás. Mivel mi a fesztiválon vettünk jegyet, nem volt meg az email címünk, nem tudtak nekünk írni, mint a többieknek. Kaptunk kárpótlásul egy repitarisznyát, benne kulacs, toll, rajzolni füzet, meg visszakaptuk a pénzt, és egy ígéretet, hogy mivel legközelebb januárban lesz hétvégén ez az előadás, de januári műsor még nincs, ők hívnak, istenbizony hívnak, és foglalhatunk. Az akkor még szakadó esőben, kicsit lehiggadva, egy szép kis summával a zsebemben elvittem a családot az irodához, ahol van kávé, csoki, meleg tea, és szárítkozásra lehetőség. Ahogy beértünk a belső lépcsőházba, megláttam a belső udvarban a galambot, Az egyik asztal alatt vergődött az akkor még szakadó esőben. Továbbmentem, fel a harmadikra, ahol a gyerekek kaptak szörpöt, egy-egy kis kekszet, én egy kávét készítettem magamnak, és akkor elkezdtem pakolgatni, egyelőre csak úgy, de aztán feladva, és tervszerűen, egy zacskót a kezemre, papírtáskát, valami másik szatyrot hordozni.

És aztán elmondtam I.-nek, hogy én most nagy gondot hozok magamra, akkor az egyik fiam azt kérdezte megijedve, hogy mit rontottak el, amitől én is nagyon megijedtem, de próbáltam nyugtatni, hogy semmit, ez az én bajom lesz, mert van ott lent egy vergődő galamb, és így nem lehet hagyni, hogy egy állat, akit már láttam, az nem pusztulhat el így, kínlódva, vergődve, és emlékeztem a bejárati kapu mellett a sok madárszarra, valami állat kínlódásának nyomaira, a a galamb lehetett, szóval akkor már eldőlt, menni kell. lent, a belső udvarban először nem is láttam meg, azt hittem, valaki felszedte, kidobta, de kiderült, csak egy sarokba húdódott be, nagyon formátlan volt, rettentő ázott, kicsit harcolt, de aztán megadta magát, zacskós kézzel összeszedtem, be a papírtasakba, és onnantól csendben volt. Így sétáltunk haza, a többiek boltba mentek, én fel, ahol átpakoltam egy dobozba, és arra gondoltam, csak jobb lehet így megdögleni, egy dobozban, száraz papírral az ember lába alatt. Volt már itt galamb, aki ott halt meg a gangon, biztosan jobb így, vagy ha nem jobb, nem rosszabb, mint az utcán. De ez a galamb bírta. Akkor lefotózam, és írtam a madármentő csoportba, és vasárnap dél táján, egy óra leforgása alatt volt, aki fogadja, ha elviszem. Nekem az utazás is terror, ahogy a színházban ülni, úgy a metrón is, ez egy külön poszt. nehéz, ez most tényleg jó szar beszorulás a szorongásaimba, az uszadékfák közé, de hát a galambnak adni kellene egy esélyt, így végül nekivágtam, addigra az eső is elállt, és kimetróztam a Kökire, ahonnan még buszoztam, és átadtam egy nagyon kedves fickónak a dobozt, aztán visszabuszoztam, visszametróztam, és amikor már a metrón ültem, amikor még a végállomáson vártam, ahol fent, a felszínen van a szerelvény, amikor ott ültem, és még volt pár percem az indulásra, akkor néztem a telefonomon, hogy írt a kedves fickó, hogy a galambot nem meghalni vittem hozzá, hanem törött a szárnya, amúgy egészen kicsi még, éppen váltott tollas, 1,5-2 hónapos holmi fióka, és a szárnyát leszámítva egészségesnek tűnik.

És amikor ott ültem, még fent a felszínen, és röhej, de tényleg úgy volt, hogy haladt a metró, de már sütött a nap a kitartó zuhé után, és éppen szembekapott az ablakon keresztül, nem láttam semmit tőle, de éreztem a melegét, hogy ez giccs, de leszarom, mert akkora boldogság, hogy jár hozzá a napsütés, az égi fanfár, az angyalok kara, hogy az ember felszed egy ilyen repülő patkányt, szarógépet, akit aztán, ha megdöglik, ki kell valahova dobni, elásni, de ha már az ember felszedte, akkor már csak nem hagyja segítség nélkül, az egy cső onnantól, nem is cső, nem tudom, mi, de van egy háló, egy világ, ahol ennek a galambnak a sorsa érdekes, és többen írnak, és segítséget keresnek, és vannak, akikhez vasárnap elviszi az ember, és ők, az igazi segítők kezelik, sínbe teszik, etetik, nem 2 órát, hanem napokat, és aztán fotókat küldenek annak az amúgy elképesztően boldog, de nagyon megfáradt, nagyon fásult nőnek, aki elhitte a háló létét, a cső értelmét, a napfény jogosságát, az uszadékfák valósága mellett.

Az én fotóm:

A madármentő fotója, amit kaptam:

433

És az apró.

Olvastam két csodálatos szöveget, nem is tudom, miért érintettek meg annyira, pár szóra ha emlékszem belőlük, és a történetek sem teljesen visszaidézhetőek, ha ugyan van történet, vagyis persze van, csak többek között van az is. Persze ha a szerzők csodálatosak, akkor kevésbé kérdéses, de annyi csodálatos szerző mellett megyek el szemkontaktust elkerülve, képletesen persze, nehogy számot kelljen adnom, hogy miért is nem szeretem én azt a szöveget, meg ezt sem, sőt el sem olvastam, belekezdtem, de aztán.

És ma, amikor leültem, hogy megírjak egy apróságot, eszembe jutott, hogy hiszen ez is vonatos, ez is kalauzos, és hogy nem is engem ihlet meg az Esterházy meg a Kertész Imre, hanem az életemet ihleti meg, az idős hölgyet ihleti meg mellettem meg a kalauzt, szerintem ezért is szeretem azt a két csodálatos történetet, a Tokaj IC kalauza sem tudja kivonni magát a hatásuk alól, olvasás, tudás nem is kell hozzá.

Szóval utazom a miskolci vonaton, szűken vagyunk, minden ülés elkelt, én nem is tudom, honnan van az az illúzióm, hogy az IC, az valami úribb, kényelmesebb dolog, hát nem annyira, de van hol ülnöm. Mellém egy idős hölgy telepszik, kézitáskája van és gurulós, nagyméretű bőröndje, nem is az erő hiányzik feltenni, hanem hely nem lesz ott fent, így lent blokkolja az utat, a lábunkat. Elhagyjuk Hatvant is, Füzesabonyt, amikor érkezik a kalauz. Alapos fickó, lassan halad, ilyenkor mindig szorongok, hogy éppen akkor merül le a telefonom, valami fiaskó történik, letoloncolnak, de most direkt ki is nyomtattam a jegyet, habár ez az online jegy lényege, hogy ne kelljen nyomtatni, de én inkább kinyomtattam. 

Azért tartom a telefonom, be sem csukom, nehogy baj legyen, még ha van is papír, de ez így jobb, környezettudatosabb. A kalauz hozzánk ér, halkan beszél a mellettem ülő nővel, aki először a jegyét mutatja, majd kihajtja a pecsételős papírt,  valami A4-es, mezei papír, kedvezményt ad, nem is tudom, hogy működik pontosan, csak azt, hogy viszik az idősek magukkal, hajtogatják a rongyos papírokat. A kalauz a személyit is kéri. Akkor már érezni, hogy baj van, lassan keresgél az idős hölgy. Mutatja a személyit, és közben motyog: Ez a barátnőmé, az enyém már betelt. Csend. A kalauz leguggol. Suttog, legalábbis nagyon halk. Ez visszaélés. És újra. Ez visszaélés. Olyan tisztán, éles kontúrokkal beszél, mint egy szinkronszínész. Sokba fog ez kerülni magának. Ezt mondja. Igazi ember ilyet nem is mond, csak a színészek. A többit már nem értem, sustorognak, valami elkenés lesz ebből vajon, tízezer-hétszázhetven, még ezt a szép tiszta számot értem meg, nem lesz elkenés, mert valami papírt nyomtat végül a kalauz, amíg az idős hölgy és mellette én is megsemmisülünk, emészt a lebukás szégyene, és az is, hogy nem tudom, hogyan reagáljak, legyek támogató, elfogadó, nem is olyan kínos ez, hogy valaki csal, visszaél, hát van ez így, pláne egy rendezett idősebb nőnek, vagy vonuljak vissza, tegyek úgy, mintha nem is hallanám, nem is történt itt semmi, nincs miben támogatást adni, szégyenkeznie előttem, persze ezt teszem, ez a könnyebb, de úgyis tudjuk mindhárman, hogy mindent lehet tudni. Onnantól kifelé nézek az ablakon, végig, egészen a kiszámolt wc-ig, érkezés előtt 15 perccel, plusz a késés, akkor átvágok a kézipoggyászon, gurulós bőröndön, még mindig a kézben szorongatott vonatjegyeken, és visszafelé végül a nőre mosolygok, és sokat, sajnos túl sokat beszélek, hogy már ne is engedjen vissza, csak cseréljünk helyet, hiszen én már mindjárt odaérek Miskolcra, és tényleg nem tudom, hogyan lehet tovább beszélnem erről, de még tartanak a mondatok, pedig én magamban már régen elhallgattam, de jön belőlem a szó, ahogy a vonat féktávja is akár egy kilométer, mire meg tudunk állni végre.

#432

Megvolt pénteken a temetés. Amikor odafelé tartottam a vonattal, arra gondoltam, szívtelen kis dög vagyok, hogy semmi szomorúságot nem érzek, csak nyomasztott az utazás, és az ahhoz kapcsolódó számos fóbiám, szorongásom. Aztán ott végül lecsapott az érzés. Egyébként sokakat. És mind el vagyunk keseredve, hogy mennyi mindent másképp lehetett volna csinálni, és hogy mennyi minden lehetetlenség, akármit is tesz az ember. Egyébként Ádámot nagyon szerettem, de nem mondhatom, hogy a legbelső baráti körében lettem volna. Aztán az emlékére tartott közös eseményen sokan visszhangoztuk egymásnak, hogy nahát, azt hittem, csak velem nem találkozik egy ideje, mindenki mással igen. Megfogadtam, hogy többet tartom a kapcsolatot élőben, és kevesebbet online, vagy legalábbis jelzem, hogy itt vagyok, és azt is, hogy tudom ám, hogy a másik meg ott van, és bármikor, ha éppen most nem is. Emiatt aztán a heti aktivitás, a megemlékezés, aztán a temetés, majd a kiskerti egész napos születésnap, végül egy vasárnapi közösségi élmény után úgy érzem, mérhetetlenül fáradt vagyok, és sajnos alkalmatlan a közösségi életre, és mindannyian a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.

Egyébként ez nem igaz, mert a temetés után Miskolcon is leültünk egy fröccsre-sörre az Avas tövébe, még sosem ültem le Miskolcon, még sosem jártam ott, és hallgattam a társaság tagjait életről, halálról, történelemről, saját drámáról, PDA autista gyerekről, akinek a szülei, mint a Horgonyhelyben, néhány négyzetméterhez vannak kötve, aztán valaki más pedig felállt, és ünnepélyesen bejelentette, hogy arra jutott, elindulna a nővé válás útján, és inkább szeretné, ha ezen meg ezen a női néven gondolnánk rá innentől, köszöni a figyelmet, és hát sok sikert, de komolyan, mert ahogy őt ismerem, eleve horzsolódott, így is, úgyis horzsolódik a világban, mondjuk az illető semmilyen módon nem a barátom, sőt sosem tudtam hozzá kapcsolódni, így nem tudom, milyen úton jutott idáig, de bármi, ami kifelé vezet a gombolyagból, csak jobb, bár ahogy láthattuk, akár az egész gombolyag, akár a szépen felfejtett zsinór, de végül kigurulunk ebből a térből, szevasz. Szóval valahogy mégis szép volt ott ülni, és barátsággal gondolni a többiekre, akik mély és fontos dolgaikat osztják meg, és megint nem fogunk találkozni évekig, mert nem egymás barátai vagyunk, vagy mert akik mégis, azok a világban szerteszét vannak már, és ki akar ilyen hülye-hülye indokot az utazásra, hát senki, így aztán képtelenség újra egy helyen lennie ennyi szétguruló embernek. Remélem.

Egyébként ami miatt többen összemosolyogtunk a temetés után, hogy mennyi apró részlet volt a szertartásban, amit éppen Ádámmal kellett volna megbeszélni, abszurd elemek, szépek, nevetséges klisék.

És még egy, a haláltánc. Azt tudom, hogy érzelgős, különösen ezen a blogon, itt megengedetten érzelgős vagyok, nem szégyellem, azaz itt is kicsit, de itt már annyiszor voltam kínos, hogy könnyebben megy, szóval ez a haláltánc, ez azért meglepett, hogy egy halál után mind újra elősétál, kézen fogva, egymásba kapaszkodva, de nem is a halottak, hanem a halálok, eszembe jut az egyik reszelős hangja, és már a másik körmeire gondolok, vagy valami nehéz pillanatra valami folyosón, vagy az emlékre, amikor megkaptam a hírt, egymást húzzák elő valahonnan, szagok, illatok, linóleumminta, kimasíroznak, és az az érzés, hogy ez már így lesz, sőt egyre hosszabb lesz, ez teljesen elnehezít. Mondjuk idén ez a harmadik temetés, amin részt veszek, kicsit sokallom.

Aztán persze hazafelé, ahova már valahogy megoldottam, hogy egyedül menjek, IC első osztály, másik négy ember szellős magánya plusz 800 Ft-ért, eltelt a szívem a naplementével, hogy ezt most mások helyett is nézem, sokat kell nézni, amíg fut szembe a vonattal, amíg el nem hagy, le nem hagy, aztán tényleg elhagyott, és a sötétségben akkora lett a vasúti kocsi, mint saját maga, semmi több, kicsit könnyebb volt csak a könyvre figyelni, Sorsod Borsod, magyar krimi Miskolcon, eddig egész jó, olvasható, a végén még ajánlani fogom Ádámnak.

#431

Azt, hogy Ádám, a podcasttárs, a barát, a nagyon jó ember meghalt, azt úgy volt egyszerűbb elviselni, hogy viselni kellett mást is, a közösségi kertben elhagyott 6 újszülött kiscica sorsát, éjjel feküdni, hajnalban kelni, izgulni, izgulni, mi a jó döntés, hogy lehetne helyrehozni a dolgokat. Most, hogy kiderült, sehogy sem, hogy mind a 6 kiscica pár napnyi küzdelem után elment, most nehezebb viselni, ezt is, mindent. Néha megcsap a tápszer illata, mindenfelé csepegett etetéskor, erős, édes szag, itt a kezemben az a pár grammos, kis test, az a kis száj, amibe csepegtetem a tápot, ami a végén már nem is csúszott le, csak kifolyt, és megint éles a kép, ahogy apámba töltöm utolsó előtti napján a gyümölcspürét, törölgetem, kifolyik az is, és végül sem vele, sem a cicákkal nem voltam ott, amikor elmentek, és most nem fog rám írni Ádám, ahogy korábban, hogy ez ilyen, ez a sajgás az apákkal, hogy nincsenek, ez megmarad, nekem is, nem is olyan jó apával, mint amilyen neki volt, erre sem ír már semmit, hogy ugyan hogyan segíthet, hát úgy segíthet, hogy okosabb kell legyek, az van, hogy kurvára kevés az idő, és nem lehet húzni, nem szabad, mindig írni kell, ha eszembe jut a másik, hogy időben tudja, hogy milyen kurvára fontos ő, milyen jó, hogy van.

#430

Pár napja tértünk haza egy tökéletes nyaralásból. Tökéletes volt, és tökéletességében magában hordozta a gyerekek hisztijeit, a drága és ehetetlen pizzát, ami helyett végül virslivacsora lett a szálláson, a leégést, a szúnyogcsípéseket, az egy órát késő vonatozást. De magában hordozta azt is, hogy jártunk múzeumokat, fürödtünk a Balatonban, aztán felfedeztük a strandon a jéghideg, tiszta medencét, ahol az ikrek, ez a két kis fókaszerű lény, egyik fókább, másik már inkább izmos delfin, a 2 méteres vízben bukfenceztek, és habár hivatalosan nem tudnak úszni, de lemerültek a medence aljára, majd felpattantak, úgy vettek boldogan levegőt, és annyit merültek, úsztak, hogy az úszószemüvegük fehér csíkja megmaradt a szemük körül, inverz mosómedvék. És benne volt, hogy éppen ott kaptam meg a hírt, hogy idén nem kerültem be a Gabo kötetbe, sőt a dicséretesek listájára sem, ez a rövid, intenzív fájdalom is benne volt, aztán benne volt a biciklitúránk, minden rettegésünk, szoromgásunk a fiúkkal, én utoljára terhesen bicikliztem, és sosem voltam igazán magabiztos, emiatt így 10 év kihagyás után a biciklikölcsönző előtt, amikor I. azt mondta, hogy ugyan pattanjak fel, és menjek egy kört a bicajjal ott az úton, jó lesz-e, arra gondoltam, hogy hát hogy a picsába lehetne ez jó, ez nem megy, erre képtelen vagyok, felülök, eldőlök, ennyi, végül valahogy nem dőltem el, hanem mentem, és aztán végig elől, hogy diktáljam a tempót, és lekerekeztem 34 kilométert, és mind lekerekeztünk, néha kiabálva, sírva, a fiúk néha bozótba dőlve, de például a balatonberényi Tekergőben megpihenve a kopott, mirelitt, de tökéletes állagúra sütött rósejbnis, hagymakarikás idillben, ez is benne volt. És benne voltam én, majdnem ötven éves, és végül felvettem a bikinialsót, és úgy jártam-.keltem a strandon, és csodák-csodája, senki nem állított meg és vezetett ki udvariasan, hogy ezt a nagy, narancsbőrös feneket, ezt mégse, ha lehet, hanem csak úgy voltam, lehettem, mint bárki más, soványak, kövérek, féllábúak, egy kerekesszékes, izmos fickó, családapa, a családja segítette ki a székből, aztán beleereszkedett egyedül a medencébe, ott kapaszkodott a szélén, lógott bele a súlytalanságba, amiben osztozott egyformán mindenki más kapaszkodóval, és csak azt bántam, hogy egy elbaszott, apró sebészeti dolog miatt képtelen vagyok bikinifelsőt viselni, emiatt tankinit vittem, és az a vízben lebegett, lobogott akár egy halászháló, a parton pedig csüngött, húzott a földre, a hidegbe, hát én már majdnem vettem egy bikinifelsőt, ha lett volna a deszka felsőtestemre való a sarki second hand boltban, aztán hagytam a francba, majd legközelebb. és az is benne volt, hogy igazából jó kis test volt ez, amim van, ez a majd ötven éves pakk, ami úszott a hideg medencében és a raguleves Balatonban is, ahol élő és döglött halak is úsztak, és a strand sarkában, ahol a kacsák is laktak, vízisiklót láttunk, felemelt fejjel hasított, akkor tehát így kell ezt, így kell viselni ezt a kapott testet, és szerettem is, mert jól mozgott, és lebiciklizte a maga kilométereit, és amikor éjjel a földre ment aludni, mert I. annyira horkolt, hogy már harmadik éjjel nem aludtam, akkor a földön, a szőnyegen végül helyet csináltam magamnak, és másnap úgy kelt fel ez a test, a testem, én, hogy semmi bajom nem volt, csak nyújtóztam, és néztem a napfelkeltét a kis konyhai ablakból, amíg lefőtt a kotyogós kávé. És nem érdekel ez a test rajtam kívül igazából senkit, ez is benne volt a nyaralásban, az erre rácsodálkozás, hogy láthatatlan lehetek, és ez valamiféle áldás, és harmadik hete hordok fél fülbevalót, mert kipattant az utcán a másik egy darabja, a hátsó zár, és nem találtam meg, hát így maradt, de senki nem szól, nekem pedig tetszik így, fél pár gyöngyház fülbevalóval, amolyan kagylóféle a kagylóban, mint a balatoni strandon a mefencében a két fóka, akik közül az egyik delfin. Szóval tökéletes volt, mert nemcsak én voltam boldog sokszor, de láttam, hogy boldoggá teszem a gyerekeimet, boldogok ők maguktól is, ha már segítettem hagyni, és ugyan olvastam a Rakaszban egy verset, ami elszomorított, de már nincs visszaút, vannak gyerekeim, és már ezzel kell főzni, ezzel a sűrű ragulevessel, benne döglött és élő halak, vízisikló, kagylóhéj, és mi, mi egészen boldogan néha, és ha nem tetszik, átmegyünk majd a tiszta, hűvös medencébe, és ugyan ott én speciel nem mertem lemerülni az aljáig, ez a gyávaságom is benne volt a nyaralásban, de szerintem egyébként valahogy sikerült mégis leérni a lábammal, úgy általában, és valahogy dobbantani, és megyek fel levegőt venni, és 2 méter, az voltaképp semmi, nem is igazi mélyvíz.

#429

Az első nagy követ azután tudtam letenni, amikor végül jött a hívás B. fiától. A másodikat akkor, amikor egy hét kórháztitkolás és pár nap haláltitkolás után (hogy a táboraikat ne keserítsem meg) elmondtam az ikreknek, hogy meghalt B. Virágot ültetünk, a kedvenc édességét ettük. A fiúk hamar túltették magukat rajta, egy ideje nem látták, most sem látják, mi lehet vajon más. Távoli halál. A harmadik követ akkor tettem le, amikor egy jó barát rám írt, hogy olvasta, mi történt, sajnálja, egyébként, ettől függetlenül, éppen ráérnek hétvégén, és jönne. És jöttek, és valahogy, berozsdálva, recsegve-ropogva, de működtem, örültem, figyeltem. Nem mondtam neki, mennyire köszönöm, de köszönöm! Biztos olvassa itt előbb-utóbb.

Most kövek nélkül sokkal könnyebb, de van még valami szúrós, nemezes takaró, amit egyszerűen nem tudok levenni magamról. Fujtogat, lenyom, kábítóan meleg, nem tudok hogyan nekiveselkedni. Már nem zavar, nem aggaszt, hogy nem történik semmi a munkán, a gyerekek menedzselésén túl, nem megyek sehova, nem keresem mások társaságát. Ha valami jön, akkor arra igent mondok, mert örülök, de semmit nem teszek. Csak feküdnék. Ezt a posztot egy hete gondoltam ki. Valami kis erőt valahogy összevakartam ma este, azt használtam fel. Tegnap eszembe jutott a Gabo pályáza, átvillant rajtam, hogy amit küldtem, az hamis, mert nem volt friss, még tele volt örömmel, színekkel, és ez most nem én vagyok, és nem, nem fog bekerülni. Ahogy átvillant, egyszerre megkönnyebbültem. Hogy ez a jobb eshetőség. És amikor rácsodálkoztam arra, hogy megkönyebbültem, akkor sem aggódtam. Most sem agódom, csak tudom, hogy kellene mégis terápia vagy valami.

Ennyit tudok tenni: ha valaki tud Budapesten terapeutát, és lehet, hogy gyógyszer is kell, akkor írjon.

#428

Ma felhívott B fia, D. B. jól van, fekszik, nem igazán van már ébren. Ő és a felesége bejárnak, de B. akaratát, még mindig, most is, hogy lassan elfogy az erő mögüle, tiszteletben tartják, márnint hogy más már ne.

Jól van. Jól hal meg. D. azt mondta, hogy néha mosolyog, ha hozzáérnek. És hogy mindenki figyel rá a kórházban. Annyian szeretik, és az, hogy úgy érzem magam, mintha valami saját kincsem veszteném el, zárnák el tőlem barlangba, az persze nem igaz, sok ember kincsét zárják el most, B. az utolsó hetekig Skypeolt rendszeresen a régi lengyel barátaival, rokonságával, alig lehetett megkérni a lengyel barátnőt, ne üljön repülőre. Így mondta D. Sokan szeretik.

Végül is majd 80 éves, ilyesmi a rend, a nagy vonalakban pontosan ez, csak a kis dolgokban szerettem volna több lehetőséget.

Aztán arra is rádöbentem, hogy az a történet a halálról, ami a fejemben forog egy ideje, csak a másik elzárkózó, elzárt eset, a nagynéném esete miatt túl töredezett és sorjás lett, az B. miatt teljesen kiélesedett, és most azért vág, de éppen emiatt ha eljön az ideje, tényleg meg kell írnom, van ez a hülye szöveg, hogy tartozom vele, hát tartozni éppenséggel nem, csak jobban nem fogom tudni megőrizni.

#427

Hogy ide csak a szart, a nyomort tudom önteni. De ez a helyzet. Ami jó, az felszívódik, felhasználom, ami rossz, az epekő, vesekő, bezoár vagy nem is tudom, azt ki kell valahova pakolni.

Kezdem magammal. De nem én vagyok a lényeg. Csak annyi, hogy mire valahogy kicsi egyensúlyt szerzek, rögtön borulok. És persze tudom, mindent túlzottan megélek, és kisebb dolgok is lemerítenek, amik másnak könnyen feldolgozhatóak, sőt bagatellek, neadjisten nevetségesek, engem blokkolnak, már nekem is (de utólag, baszki, mindig utólag szégyellve magam) kínos módon kényszerítenek ventillálásra. Valahogy kimásztam a J.-Á. borzasztó lakásügyből, persze nincs vége, de most szünet van, J. sem hív, nekem sem kell őt, néha bedugom Á. telefonját a töltőre, amolyan újragyújott örökmécses, előfizetés nincs benne.

Erre a gyerekek pótnagymamája, a kedves lengyel szomszéd került kórházba. Bagatellnek hangzik, mert nincs benne, milyen komoly, évek óta megélt, ápolt kötelék van emögött, hogy egyedül vele többet voltak az ikrek, mint a két igazi nagyanyjukkal együtt, hogy minden évben ő kapta először a virágot anyák napján, hogy minden évben neki is készült óvodai, iskolai fotó. Hogy régebben hetente találkoztunk, sétáltunk, átrágtuk a dolgokat, aztán lassan, nagyon lassan, ahogy a fiúk iskolások lettek, már kevesebb lett az idő, és nem vettük észre, azaz persze de, mert szorongatott engem ez az időhiány, de karate, úszás, ének, sakk, furulya, sietni ide, oda, és ő lassan egyre kevésbé ért rá, már nem akart lejönni a kiskertbe megnézni a paradicsomokat, már nem jött el az egy utcányira lévő templomba az énekésre, mert későn volt, ő már délután négykor nem tud kimenni a lakásból, már ne menjünk fel hozzá, mert késő van, elfáradt, majd másik hétvégén. És mindig volt oka, a hideg, a meleg, a szél, az eső, csúszik az út, már becsavarta a haját, mert most nem készült semmivel. És fogyott, de mert szarakodik a vérnyomása, meg sajnos begyulladt az ínye a műfogsora alatt, de köszöni a mentolos csokit, a kedvencét. Mi pedig megszoktuk, hogy akkor nem alkalmas, majd máskor, hogy örökös mindjárt, addig félretesszük a dolgokat, amit neki szántunk, de ha megyünk, akkor mindig van felvágva sózott uborka, és valami apróság még.

Amikor most hívott, örömmel hívtam vissza (rituálé, a kisnyugdíjából nehogy fizesse a hivást), de a fia volt. B. kórházba került, kényszerrel vitték be, mert elesett, és már nem tudott lábra állni, bokája tört, de így sem akarta a kórházat, azért bevitették. Bent derült ki, hogy telis-tele áttéttel, és nem, továbbra sem akar semmit, nem akar műtétet, kezelést. Semmit nem akar. Senkit. Nem tudhatunk róla, hogy bent van, nem mehetünk be, nem küldhetünk be semmit. A fia meg volt roskadva. Van B.-nek fia, menye, unokája, húszas évei közepén járó fiú, szeretettel vették körbe mindig. Van B.-nek egy idős udvarlója, együtt jártak a telekre, piacra, ebédet kapott M., lestyános répalevest pulykanyakkal, sokszor tett félre nekünk is B. belőle. M. sem mehet be. Hogy én nem, azt értem, nem vagyok a család része. De M.?

Először a magam keserűsége zuhant rám, berúgtam aznap, évek óta először, eddig mindig csak a spicc, vagy ha mámor több is, akkor is csak 1-2 pohár bortól, nem töménytől, mint most, tántorogva feküdtem le, másnap valahogy elmorzsoltam az időt, szenvedtem mindentől, amit nem adtam oda, amit nem kapott meg tőlünk B., az utolsó fotókat, a kimosott műanyag dobozt, még egy látogatást, a fiúk bizonyítványának megmutatását, a cserepes lestyánt, hogy ez most már nem lesz? Mert elhittük B. kendőzését? Hogy csak a műfogsor, a vérnyomás? Fáradt, megint fáradt?

Aztán az szakadt rám, milyen lehet a családnak, M.-nek, vagy a fiának, az unokának, akik talán gyanakodtak, de ők is elhitték, vagy mindenki lepattant B. makacsságán, erején. Jaj, hogy ő micsoda kemény nő, micsoda gazdag kezű, aki mindig tudott valami borzasztó apróságot szerezni, mindig, mindig adott, amikor még utazott, amikor még vitte M., aprólékosan teleírt képeslapokat, később egy sok kilós cseppkövet, gombokkal teli fiókos ládikát, földgömb alakú gumicukort, Kubut, mindig készült valamivel, ha más nem, sózott uborkával, de mégis kőkemény volt, hogy ne tudja senki, mennyire szétmarta már a rák. És hogy M. nem mehet be. Micsoda pokol ez? Hogy lehet most is ilyen kemény?

Aztán megláttam B.-t, hogy ő most ott fekszik az átizzadt kórházi lepedőn, sosem egyedül, és nem tudom, mit tud, mennyire tudja, hogy ő tud, mennyire szenved, mi van még hátra, mennyi idő, egyáltalán mi van, tényleg, mennyire van ő most, talán van valami remény, éjjel álmodtam vele, hogy kijött a kórházból, már nagyon öszetörve, de mégis kint sétált, óvatosan, meghajlottan, de még be volt csavarva a szőkére festett, dús haja. Talán kijöhet? Hogy ő most ezt tudja? Vagy mit akar. Vagy már csak gyógyszerezik, és lassan belesüpped abba a kábulatba, amiben apám is volt, elengedett, tágra nyitott szájjal létezik.

És rettegek, hogy újra jön egy hívás B. telefonjáról. És rettegek, hogy a fia az. És rettegek, hogy B. az, és nem tudom, mit kell mondani, mert nem tanultam meg, hogy mit kell mondani egy halálos betegnek, hogy kell mondani, mivel teszek jót, és hogy ne rólam szóljon, és újra itt vagyok magamnál, de ez megint lényegtelen, csak jó lenne tudni, hogy mégis hogyan kellene.

#426

Még A-ról. Tegnap voltam a lakásban, aznap írtam a posztot, talán túl korán, de már nagyon kellett. Ez a saját behelyezés. De most, hogy befalaztam valamit egy persze szerkeszthető, kibontható posztba, mást látok a szeretetlenségben. Azt hiszem, az önszeretet hiányát éreztem tegnap, hogy minden nyom, ami valami örömre, saját maga felé irányuló gyengédségre, gyengére (mondják, ez a gyengém) mutatott, nem csak vastagon poros volt, de régi, réges-régi.

Néhány befizetetlen számlán kívül egy albumot hoztam el, és abban van ragyogás, egy család el-elkapott boldogsága, nem csak a terheltség, a mások elbaszott terhei cipelése, továbbadása.

Má egyikőjük sem él, így biztosan megbocsátják, hogy mutatom őket, amikor ragyogóak voltak, nagynénéim, nagybátyám. Csak így, albumból kifotózva,

#425

Újabb terápiás poszt, próbálok tárgyilagos lenni, de nem szép a téma. Nem, dehogy próbálok tárgyilagos lenni, emészt ez az egész, és nap mint nap új elemekkel bővül a történet.

Meghalt a nagynéném. Apám húga. Nem tartottuk vele a kapcsolatot, apám senkivel sem, mindenkit elmart, két húga volt, az egyik tavaly halt meg, az ő hagyatéki tárgyalására csak azért mentem el, hogy a még életben lévő húggal felvegyem a kapcsolatot. Megviselt a találkozó, de valami kapcsolódást éreztem, azt hittem, komolyan, hogy akkor majd ő keres, ebben állapodtunk meg, hogy most idő kell neki, de hív. Így maradt a dolog, eszembe sem jutott aztán, az életem jelentős része úgy telt, hogy ez a húg számomra nem létezett, most is egy töpörödött, törékeny öregasszony volt, inkább egy vékonyka ösvény a múltba, és sokkal kevésbé ő maga. Nem hívott.

A másik húg még élő élettársa, J. hívta egyik öcsémet, hogy Ágika meghalt, már el is hamvasztotta, de most innentől vegyük át ezt az egészet, mert félmillió a temetés. Nem így akartam ezt, tényleg nem. Minden esély elveszett, és időt sem kaptunk, hogy feldolgozzuk, mert ott voltak a számlák, a hamvak vártak, a rengeteg pénzt elő kellett valahogy teremteni, összedobtuk testvérek, kölcsönök, előlegek, hiszen kinek van hirtelen ennyi pénze egy félig idegen temetésére? És ott volt az öröklés. Hogy lehetséges, sőt könnyen megeshet, sőt egyre inkább úgy fest, hogy mi öröklünk utána. Apám tesvérei közül senki másnak nem született gyereke. Súlyos terheket hordozó, egymásnak tovább és továbbadó család volt, egy szerb dédapával, aki katonaszökevény, és anyám szerint gyilkos volt, a rabbiátus nagymamával, aki mindenkin uralkodott, semmit nem engedett, aki mellől talán a vonat alá ugrott, talán csak esett apám bátyja, a fél keze maradt ott, és így egy egészen máshogy alakult volna élete is, olyan nagymamával, aki a két lányát magára csüngve tartotta, és mire elszabadultak tőle, már nem volt esélyük saját családra, az egyikőjüknek lett élettársa, kései kapcsolat, a másiknak semmi, és maradtak egymásnak ők, csüngeni.

Anyám a halálhír után dühöngött, sírt, gyűlölködött, micsoda család volt, hogy tudott apám lelépni, ellenállni nagyanyámnak, talán ez volt annak a hirtelen, erőszakos természetének eredete, egyben akkor haszna arra, hogy ő legalább elrugaszkodhatott onnan, zsíroshangú, szélesen mosolygó kocsmáros nagyanyámtól, akit végül egy félrenyelt narancs ölt meg. Én még jártam kint, még nyaraltam kint Sárbogárdon vele.

Anyám mesélt a két lányról, a fiúról, nagyanyámról, előkerültek a fotók, réges-régi jussok, elveszett jogok, anyám már alig emlékszik dolgokra, időbeliségre, de néhányra meg pontosan, nevekre, amik csak úgy lebegnek a levegőben, az nem is a Kiss család vonala, az a Kunsché, ott is mennyi kis pokol, nagy pokol, szülőktől messzire futó gyerekek, unokatestvérek, megalkuvások, elfelejtett sírhelyek, ömlött ránk az egész, te jó ég, és mindenezek mögött ott volt, amire pislogtunk, mert megkerülhetetlen volt, hogy akkor mi most, a négy testvér tényleg öröklünk valamit. Valaki után, akivel nem volt kapcsolatunk, akiről nem gondoskodtunk?

Mert ott volt az élettárs, a másik testvér élettársa, egy sánta, félszemű, kacska kezű alak, aki vitte tovább az élettárs kötelékét, a tisztséget, és ki-kijárt a megmaradt húghoz, aki visszafogottan, az utolsó hónapokban teljesen bezárkózva, minden segítséget, kórházat megtagadva haldokolt, tőlem gyalog 20 percnyire, és J. úgy törette rá az ajtót, hogy zárat kellett cserélni, és ott ült vele, amíg meg nem halt, mert a mentő nem jött, nem jött, és végül már csak a holttestet vitték el, és J. sírt nekem a telefonban, és ezt megértettem, és éreztem, hogy rossz ember lettem, elvesztettem valamit, ami megtalálhatatlan már, és J. akkor azt is hozzátette, hogy a zár negyvenötezer forint volt, és tovább sírt. És J. úgy gondolja, hogy a nagynéném egyébként ráhagyta szóban a vagyonát, mert ezt mondta neki, és az a legnagyobb baj, hogy ezt el is hiszem, hogy ezt akarta a nagynéném, de végül nem írt rá semmit, és csak maradt a szó, és J. végül inkább mégsem akart (akart? nem is tudott volna) kifizetni félmilliót a temetésre, és mi rendeztük le, csak a minimál, egyszerű behelyezés, ennyi.

És életemben először örököltem volna, talán fogok is, és úgy néztük meg a lakást a Google Mapsen, mint valami rablók, hogy képzelem, hogy gondolhatok erre, miért nem érzem továbbra is azt a feszengő szomorúságot a végleg elvesztett felett, miért gondolok arra, hogy mennyi is lehet az, nem az egész, a negyede, és volt nap, akikor azt hittem, ez meg fogja változtatni az életem, mert bérelt lakásban élek a gyerekeimmel, a kis megtakarításaim, a kis Fundamenták lassan felét sem érik, semmit sem érnek, 8 éve gyűjtögetett vackok, félrerakott összegek mellett egyre öregebb vagyok, és már nem fogok kapni 20 évre hitelt, de akarok én 20 évre hitelt? És mit is akarok én egyáltalán? És mi lesz velem, ha öröklöm egy kis garzon negyedét, és mi lesz velem, ha öröklök valamit, amihez nem fogtam a haldokló kezét, hanem más volt ott, és én annyira szeretném, ha egyszer az ölembe hullana ez a lehetőség, de persze azóta már tudom, hogy azzal sem leszek beljebb sokkal, és most azt szeretném, ha el tudnám felejteni az egészet, és valahogy mégis csak a saját Fundamentáimmal kezdenék valamit, és ha rám esik az aranyeső a szurok és toll helyett, akkor majd örülök. De ez nagyon emészt, ez a jó ember-rossz ember ügy, hogy mit tennék meg mondjuk 8 millióért. Mit magyaráznék meg magamnak, hogyan magyaráznám meg, hogy ez nekem jár. El szabad fogadni?

És a napjaim egy része arról szól, hogy akkor anyák napja az iskolában, meg szakszolgálat, meg MVM csekk meg nyári tábor meg irodai dolgok, iskolai gondok, mozgás, néha barátok, de minden nap ott van az a pár perc, amikor nézhetem magam a tükörben, hogy jó ember vagyok-e vagy nem.

Végül egészen jól tudtam szót érteni J.-vel, aki azóta többször hívott, és valahogy bizalmat helyezett belém, de nem beszélünk arról, mit is jelent ez, mindenesetre odaadta a lakás kulcsait, a telefont, és ma bementem oda, hogy hivatalos papírok után nézzek. És amikor bent voltam a lakásban, ahol hónapokig ágyban fekve haldokolt valaki, jobbára egyedül, ahol már egy éve nem volt képes takarítani, talán nem is akart, és csak aztán nem volt képes, és maszkot viseltem és kesztyűt, kénytelen voltam, és fotókat kerestem, leveleket, nyomokat egy élethez, és a vastag réteg kosz és por alatt nem találtam semmit, csak valami régi fény őrzésére tett kísérletet, mintha ez az élet már réges-rég feladta volna magát, és minden, ami még valaha szerethető, kedves volt, nem az elmúlt hónapokban, hanem évtizedekben már nyomtalan volt, és most, ahogy írom ezt a posztot, most érzem, hogy a szeretetlenség volt abban a lakásban, hogy nem szerették, és már sok-sok éve ő sem szeretett igazán sem élőt, sem tárgyat. Talán valamit, a nővére emlékét, pedig akkor még élt a nővére. És ebben hirtelen megéreztem azt is, hogy itt én a magam kapcsolódási kísérleteivel nem hozhattam volna változást, de mégis. Ha többet próbálkozom, ha el is bukom, de többször, nem mint most, ennyire, akkor jobb ember lehettem volna.

És öcsém aggódik miattam, mert olykor J.-re gondolok, hogy most ő maradt egyedül, nem is vérrokonom pedig, alig ismerem, , és öcsém már az elején mondta, hogy figyeljek magamra, tudjam, mit teszek, de most értettem meg igazán, amikor fel akartam hívni J.-t, hogy elkérjem az ismerőse számát, aki segített neki eljutni a temetésre, mert arra gondoltam, ha J.-vel valami történik, akkor legyen még egy ember, aki szól nekem, aki tudja az én számom, és már értem, mit mondott a testvérem, hogy is gondoljam át, fel tudom-e ezt vállalni, mit tudok vállalni, azután, hogy láttam azt a kis garzont, hogy él, akinek nincs szinte senkije, hogy éli az utolsó hónapjait, éveit.