#385 vagy amit akartok

Röstellem, régen írtam ide. Jól vagyunk. Részletesebben? Nem jól. De igazából jól.

Apám él, ahogy eddig, két hete, hogy megkapták a második oltásukat. Úgy van, ahogy eddig, annyival kiegészítve, hogy van már ülőkéje a zuhany alá, van matrac, mindenféle védelem, kapaszkodó, megszokták a kijáró segítőt. Még kettővel ezelőtti életem társával voltam, a Szent Jupátban vacsoráztunk, 15 éve tán vagy több, amikor öcsém hívott, hogy vége, ennyi, apám lába üszkösödik, felköltöztek suttyomban a negyedikre, le sem fog onnan járni, felszalámizzák a lábát, felfelé haladva, ennyi, meghal, viszlát. Jó fasza kis brassói volt, telezokogtam, miközben már régen nem volt az szeretet, de kötődés, az volt. 15 éve volt ez, apámnak nem szépek a lábai, kifejezetten rettenetesek, de speciel mind egyben van. Ma meglátogattuk, én, aki majd 4 hete kaptam az első AZ-t, I.-nek már van egy orosza 2 hete, öcsém, aki ma kapta a második Modernát, az oviba nem járó ikrek, egy iskolába nem járó unokatestvér. Azért én jobbára maszkban voltam a nyitott erkélyajtó mellett. Apám csak ücsörgött, fehéren, teljesen őszen, mint egy még ki nem festett gipszfigura, egy üres színező, egyszer csak nekiveselkedett, kiment wc-re, azaz valahogy kijutott, minden törékeny volt, esetleges, hogy itt, nem is, inkább itt, inkább itt, most történik valami, vége, összesik, végül valahogy visszajutott az ágyra, több kéz segítette, a lába remegett, de ez most elég volt. Persze minden szar akkor szokott kiömleni, amikor harmadszor kérdezünk rá élőben anyámnál, hogy ugye minden rendben, van pénzetek, minden rendben, van pénzetek. A harmadik kérdés töri meg az átkot, és kiszabadulnak végre a szorongató kis lidércek, akik anyám mellkasára ülnek éjjel. Most az, hogy nincs mit tenni, elkezdjük nézni az otthonok várólistáját. Hogy lehet felkerülni.

Én is belenézek a tükörbe, és kérdezek, háromszor, hogy megtörjön, megtörjek, és az van, hogy alapvetően semmi baj, de minden kicsit baj. És ez a rengeteg kis baj mérhetetlenül felőrölt. Az ikrek mindketten köhögnek, csúnyán, hónapok óta. Először T., igazából neki lassan, 7-8 hét alatt lefutott, most még M., neki tart, húzom az időt, az oviidőt, mikor menjenek, de már nem bírom ép ésszel itthon, ez nem élet. Aztán I.-nek volt pcr-je, kiszállt a mentő, na az is egy szép história volt, de negatív. Akkor kisírtam a gyerekorvostól T megnézését. Szerinte rendben van, köhög. M. is. De jól vannak. Kisírtam a tüdőröntgent, ott találtak valamit, de az orvos elmondta, az semmi, rossz a felvétel. Akkor jött a vérvétel, a visszafogott kis bezárt életünkből hirtelen becsöppentem az SZTK nagyvilági fényei, pompája közé, emberek tucatjai egymás hegyén-hátán, kacéran lecsúszó, villantó maszkok, a gyerek pisije a táskámban, a gyerek az oldalamon, majd az ölemben, amíg megszúrták, de minden rendben, csak köhög. Ahogy a másik is. Azaz most már csak a másik. Mint az öreg dohányos. A szaturáció 98-99. Február óta nem járunk sehova, de sehova. Komolyan. Mert köhögnek. Ha lemegyünk a néptelen parkba, és megjelenik valaki, bepánikolok. Mert köhögnek. De minden rendben. Ez csak a gyerekek sétája, minden nap egy kis méreg, egy kis rettegés, egy kicsike lidérc. De jól vagyunk, nem lehet okunk panaszra. Hiszen nem betegek, kicsattannak.

De lett a fiúknak nagyszerű iskolájuk, és ez nagyszerű érzés. Viszont kigömbölyödtünk, és még nincs erőm edzeni, elkezdtem, két hétig ment, majd eldőltem lázasan, gyengén, talán az oltás késleltetett reakciója, talán egyszerű kimerültség, a minden miatt rettegés felemésztő hatása, de végül 3 nap múlva 4 órányi étlen-szomjan állapot után ott ácsorogtam a Ferdinánd híd alatt egy konténer előtt, néztem az emeletes vonatok csodás suhanását, és reméltem, nem ájulok el, ahogy vérvételen sem a tű a gond, hanem a kiszolgáltatottság, mit fognak gondolni, kik fognak mit gondolni, én minek gondolok rájuk. Persze negatív, és most megint alszom, és kövérkesek vagyunk, M. kifejezetten kövér, én csak erősen kicombosodtam, kiseggesedtem, ahogy mindig is, de nem tudok jobb jutalmat, nem találok jobb jutalmat, mint néha elbújni finom falatokkal, és egyedül enni-enni-enni, háromszor, akkor valami majd megtörik.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s