#377

Fölöttébb kellemetlen témák lesznek itt. De tényleg. Én szóltam.

Az úgy volt, hogy péntek reggel az egyik gyerek fájlalta a torkát, persze mindent lefújtam, felkészültem az apokalipszisre, de már délben nem volt semmi baja, néha köhhentett, de kb. naponta hármat azóta is. Mindegy, takarékra az egész élet, megint lefújva az ovi, alig jártunk, én már nem tudom, mit gondolnak rólunk, de mivel sosem jutunk el oda szinte, így mondhatni történhet ez egy másik galaxisban, egyelőre nincs hatása ránk. Eleinte csak a gangra mentünk ki, aztán vasárnap ki a parkba, ahol alig van valaki, ha van is, akkor rajta kívül nincs senki, rajtunk kívül sem volt, csak a varázsfa, egészen egyben még, csak egy kicsi kerti bútort tépett le valaki meg egy ólomkatonát. Akkor már 2 napja tünetmentes a gyerek, én pedig egészen boldog vagyok, mert előző este életemben először igénybe vettem egy aranyérkúpot. Hát így. Tudtam persze, hogy valami nem oké, de annyira azért oké volt, hogy ne kelljen róla beszélni, márpedig amit nem mondok ki, az nincs ugye. Aztán szombatra annyira nem oké lett, hogy úgy mérlegeltem, a patikában töltött öt perccel nem veszélyeztetek senkit, tehát átélhettem, hogy egy idegennel, akit szintén maszk takart, a végbelem állapotáról diskurálunk, vagy a maszk, vagy az egész miatt, de egészen könnyen ment, objektíven, hát mondjuk másképp nem is lehet. Szóval futkároztunk magunkban, a gyerekek a sárban csúsztak, én kacagtam, aztán egy óriási kutyaszarba léptem, onnantól a gyerekek kacagtak, de egy kicsit én is, ez van, jöhet a nagy szerencse, a cipőm meg majd letakarítom. Ez csak egy kis szar.

Aztán felhívott az öcsém, hogy otthon, a szüleimmel nagy a gond, apám, aki hónapok óta nem jön ki a lakásból, ücsörög, meséket néz, befelé vonul, egyre beljebb, már nem áll meg mindig a lábán, elesik, anyám nem tudja felemelni, a múltkor három órán át feküdt a földön, mire segítséget kaptak, és valahogy felállították. Eleve nem járok hozzájuk fél éve, hiszen az ikreknek hol ez van, hol az, ha apámnak elviszem a koronát, meghal, bár más családtagot ez kevésbé zavarj, és mentek, tehát lehet, nem hal meg, vagy nem vitték el neki a koronát. Szóval három óra. Mit tegyünk?

Azóta a másik gyerek betaknyosodott, végképp feladtam, hogy az elkövetkező napokban, hétben bárhova eljussak, maximum a park, ha rajtunk, felnőtteken semmi nem jön ki. Így a szüleimhez nagy eséllyel nem jutok el, akkor hogy? Eszembe jutott egy régi ismerős, akivel sosem voltam úgy igazán jóban, csak messziről konstatáltuk, hogy jóban is lehetnénk, de másfelé élünk térben is, szívben is. Most ráírtam, telefont javasolt, ilyen területen dolgozik, hosszan beszélgettünk, jól esett, jó ember. Ért az ilyenekhez. Nem szégyelltem előtte semmit, nem csak objektíven, de szubjektíven is meséltem, adott egy kontaktot, aki vállal segítést, kimegy, és tényleg ért hozzá. Tényleg. Szégyen nélkül meséltem, mik vannak a szüleimmel, azt mondja Zs., amikor a földön fekvésről hallott, hogy ilyenkor általában a szomszédot szokták megkérni. Ilyenkor. Szokták. Hát így. Öcsémnek továbbadtam a kontaktot, kicsit rágódtunk, aztán leültem egy pohár bor mellé lazítani. Öcsém hív, feldúlt, hogy mama nem akarja elfogadni a segítséget, minden rendben, jól elvannak, csak ha papa elesik, akkor van gond, de majd kihívják a mentőt, a tűzoltót (így, komolyan, ezt javasolta a háziorvos), öcsém kiabált vele, hogy mit gondol, mi lesz két hét múlva, egy hónap múlva, onnan tudom, hogy kiabált, mert amikor ezt mesélte öcsém, én is kiabáltam öcsémmel, mintha anyámmal tenném, együtt kiabáltunk a jelen nem lévő fantomszüleinkkel, akik meg sem hallanak minket, apám már befelé vonul, egyre kevesebbet tud a világról, amikor már közel az ideje vége, úgy fog sírdogálni, akár egy csecsemő, csak úgy bele az egészbe, ami ő maga, anyám kezd teljesen megsüketülni, de nem akar tudni róla, amit nem nevez meg, az nincs, tehát már jó ideje nem mond ki semmit. Papa is jól van. Csak ha iszik, elesik. Ja vagy úgy. Ez új. Új volt öcsémnek is, de persze régi az egész, amióta az eszünket tudjuk, így van, előtte is így volt, olyan sokáig, hogy el kellett telnie negyvenöt évnek, és egy világjárvány kellett hozzá, egy koszos kis lakásba bezárkózás, magam felemésztése, hogy végül legyűrjem az alkoholizmustól irtózást, és magam is eszközként használjam a piát.

MIndegy, a segítőt keresztültoljuk, el fog menni, ki fog járni, ha most el is utasítják, hamarosan már nem lesz más lehetőség, aztán már ez sem, és az én lelkem nem fáj, nem sajog a szívem, amikor hozzáér ez a gondolat, nem érzek mást, csak mintha egy kemény vart nyomna meg valami idegen test, koppan rajta, karcolja, és csak a hangját hallom, ez biztosan nem rendjén való, ez a közöny, ez az objektivitás, vagy csak így hatékony igazán. Néhány napja a fürdőben elgondolkodtam, mikor lesz alkalmam, módom újra írni, hiszen volt egy történet a fejemben, de akkor a tükör előtt, ahogy néztem a piercing lassan benövő helyét, bevillant, hogy habár sokat forgattam a fejemben azt a történetet, de nem emlékszem rá, elveszett, már nincsenek történeteim, és kapálózni kezdtem, valamit vissza akartam idézni, hiszen emlékszem, mennyire szerettem forgatni azt a történetet a fejemben, és végül tényleg meglett, a demenciáról szól és még másról, szép lesz, spekulatív fikció, egyszer leülök, megírom, még az idén, úgysem megyek sehova, csak a parkba.

 

2 thoughts on “#377

  1. Ez ilyen. Ez az objektív, problémamegoldó nézőpontra váltás természetes. Nekem legalábbis azonnal bekapcsolt, amikor anyu után apu is állandó ellátásra szorult és már nem tudták egymást/magukat ellátni. Nálunk is napi házhoz jövő segítővel kezdődött, végül, idősotthonba kerültek. Apu ott halt meg, anyu ott él most. Állandó lelkifurdalás váltakozik azzal a hideg, kemény varral, amiről te is írsz. Ez még csak nem is választás, döntés kérdése, hogy nem áldozhatom fel magamat, és itt a gyerekem is, ez egyszerűen csak van, magyarázat nélkül. Teszed amit tenned kell, a gondolataid és a belőlük eredő érzéseid is csak jönnek, elfogadod, ha akarnál sem tehetnél mást. Ne aggódj, minden rendjén való.

    • Köszönöm, hogy megírtad! Sajnálom. 😦 Még ha rendjén való is, azért lesz aggodalom még bennem. De jó tudni, hogy ez is rendjén való, és hozzánövünk (fel, le, nem is tudom az irányt 🙂 ).

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s