#350

Először a R. ovistársuk szülinapja volt, akkor a fiúk éppen egészségesek voltak. Úgy éreztem, kézben tartom a dolgokat, kicsit sok idő megy el a család menedzselésére, de megéri, hiszen jól menedzselem a dolgokat. Itt az ajándék, együtt választottuk a fiúkkal, van mellé finomság, fólialufi, az környezetbarát. Már indultam volna a fiúkért az oviba, hogy onnan rögtön a játszóházba menjünk, amikor hirtelen belém villant, hogy nem hoztam el a meghívót. És igaz, hogy Sugár Játszóház, de mi van, ha nem a Sugárban van. Ez a szorongás annyira elhaalmasodott rajtam, hogy a munkahelyemről hazarohantam a meghívóért, dől rólam a víz, tudtam, elkésünk a buliról, de ha rossz helyre megyünk, akkor egyáltalán nem jutunk el a buliba. Azzal vigasztaltam magam, hogy legalább lepakolom a céges munkához hazavitt teszteszközöket. Meg a bevásárlást. A meghívóban persze a Sugár Üzletház szerepelt. De legalább lepakoltam. Izzadtan rohantam a fiúkért, és az oviban megkaptam a havi lehúzott szennyes ágyneműjüket is, két nagy batyut. De jó, hogy minden mást lepakoltam. Rohanunk tovább. Akkor úgy éreztem, tökéletesen inkompetens vagyok, hogy bármiből, amin dolgoztam, amire időt szántam, némi szorongással, kényezerképzettel gyorsan tudok pocsék nagy szart készíteni, de a fiúk izgatottak voltak, és nem is volt nagy a késés, ráadásul a Blahán a metró falán azt a kötetet láttam reklámozni, amiben megjelent a novellám. Jó lesz ez a szülinap. És annyira megerősödtem megint, hogy egészen jól vettem, hogy nem csak R., de a testvére, Z. szülinapja is akkor lett megtartva, Zozó nem kapott tőlünk semmit, de akkor már ezzel együtt is, szorongásos izzadságtól áporodottan, de már száradva, helyrerakódva kompetens voltam, és hétfőn küldtünk Zozónak egy kedves könyvet ajándékba.

Most vasárnap Cs. szülinapja volt, a fiúk a héten betegek, emiatt nem is mondtam nekik, hogy most lesz, de vasárnapra annyira jól voltak, hogy úgy döntöttem, menjünk. Ugyan a meghívóban az szerepel, ne legyen ajándék, de az anya hívásakor elejtett olyasmit, hogy azért a kislány számít valamire. Hát reggel elrohantam egy könyvért, izzadtan estem haza, akkor már hívott az édesanya, hogy ugye megyünk, mert sokan lemondták, igaz, én szóltam, hogy kímélő üzemmód miatt csak másfél órára, de abból is csak egy lett. És megvártak a tortavágással. Kompetensnek éreztem magam, és az sem zavart, hogy kiderült, a kislánynak megvan a könyv, mert elraktam a blokkot, és odaadtam az anyának, és nem éreztem cikinek, mert így legalább válogathatnak másik könyvet.

És akkor eszembe jutott anyám, aki apámmal egy mónikashow, de amikor ezt mondom, akkor komolyan gondolom, én vagyok az ő Amerikába szakadt, gazdagnak tűnő rokonuk, aki hozzájuk képest valaki, de valójában liftesfiú lett belőle, nagyjából saját életére elég egzisztencia, másnak belekapaszkodni már nem lehet. Szóval eszembe jutott anyám, ahogy elküld engem valami zsúrra, és reszkető kézzel keres valamit a polcon, amit becsomagolhatna, és nemcsak láttam azt a verseskönyvet, amit levesz, az enyém volt, de mintha új, vagy előttem termett az a zsebkendő, ami csak úgy véve lett,  otthonra, és most előszedte, hogy akkor ezt vigyem ajándékba, akkor is éreztem, hogy ezek nem azért nevetségesek, mert aznap vette le őket a mi polcunkról anyám, hanem önmagukban sem valami jó ajándékok, akkor sem, ha direkt ezért ment volna el vásárolni. De nem ment el, hanem – és ez az, amit megláttam a zsebkendőn és a könyvön túl -, hanem várt, de nem is várt, hanem addig igyekezett elfelejteni, hogy itt valami gond van, ezt meg kell oldani, és addig várt, amíg már rároskadt az egész, és akkor volt egy legkisebb rossz út, és azt valahogy kiválasztotta. És akkor azt is megláttam, hogy őt nem a gyerekes élet, az apám törte meg, hanem ez az odázása mindig is benne volt, azaz őt már sokkal korábban megtörte valami, és én nem azért vagyok alkalmatlan összeilleszteni a részeket, mert nincs erő a kezemben, nem tudok figyelni, hanem mert ezek a részek olyan régóta kallódnak maguk, hogy a szélük, az élek lekoptak, maradtak a kerekre csiszolt keservek, szomorúságok és örömek, és ezeket sem én, sem más össze nem rakhatja, csak anyám, valamivé, ha akarja valaha is.

Azt tudom neki adni, hogy itt vagyok én, kerekre kopott rész, liftesfiú, magát és két gyereket nagyjából kompetensen elirányítgató egzisztencia, aki ugyan utolsó pillanatban rohan leizzadva, ajándékért vagy másért, de akinek kint van a metrón a kötete, mármint a kötet, amibe ő is írt egy novellát (amiről anyám soha nem fog tudni), szóval ez valamelyest anyám érdeme is, ezt is összeillesztheti valamivel, ha neki lesz elég erő a kezeiben.

(Ne firtassuk, miért lehet csakis IT fickó egy ilyen plakáton.)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s