#293

Elvonultam, elfogytam, az időm is elfogyott. A munkahelyemen most nem tudok csenni. A saját, előrehozott reggeleimet nem tudom ébren tölteni, lenyomom az órát, és visszaalszom, éppencsak a fiúk előtt kelek. Munka után játszótér vagy torna a gyerekekkel, hazaérés után vacsora, fürdetés, másnapra készülődés. Este, amikor mesét néznek, akkor kapok 40 percet, de néha nincs mit tenni, ki kell teregetnem. Vagy elpakolni. Mosogatni. Vagy a disznómód evő macskák (vagy gyerekek? mindegy) után feltakarítani. Vagy néha semmi sem jön ki belőlem, de annál inkább szomjazom a szöveget, így sikerült a könyvhét után több regényt is szinte napok alatt befalni. De most elfogyott az ott szerzett lendület.

Ráadásul eljött az idő, amikor nem egy nyúlfarknyi szöveget reszelgettem, hanem heteken át próbáltam valamit kihozni egyből, és elkapott az elkeseredés, főleg, miután tényleg csak a lopott percek jutottak, és éppencsak kezdtem elmerülni a folyamatban, már kászálódhattam is ki, szóval hirtelen ébren is azzal álmodtam, szorongtam, hogy újra lázas meleg lett az arcom, és feszült a bőröm, akár rég, amikor még bármi miatt tudtam szorongani, nem csak fontosak felett, hogy az egész szöveg egy nagy halom fos. Hogy valami katyvasz, nagyjából megírt bekezdésekkel, de nem fut ki sehova, csak a motívumok férce tartja össze, pelenkaöltés, persze. Az volt a tervem, hogy elküldöm, igazából a határidő motivált, nem a dátum, hanem hogy van egy határ, addig, és ne tovább, ráadásul az az esemény, amire elküldtem, éppen arról szól, hogy majd kapok rá kritikát. Végül tegnap ment a levél, és a vicc az, hogy most bezzeg azt várom, valaki máris visszaír. Hogy jaj, ez nagyszerű, köszönjük. Haha. Szerencsére el fog ez múlni, hamarosan, és már van a fejemben egy másik sztori, egyre inkább formát öltő valami, de még nem merek igazából belekezdeni, mert már itt van a PMS is, és a fiúk folyamatosan visítanak (most is), és úgy érzem, szét kell baszkodnom valamit, ha nem hagynak végre békén több, mint egy órát. Fél órát. 10 percet. Amúgy nem hagynak, csak ha alszom – ja, mert az ovis alvásoknak köszönhetően a 10 órai, könyörgések árán megvalósult lefekvés után jön a keserves rész, amikor kijönnek, nyávognak, összevesznek, szenvednek, és napok óta úgy alszom a Kobomon, hogy összesen 2 oldalt olvastam el.

Jó lenne egy nap szabadság, de itt az oviszünet, jó lenne a fiúkkal tölteni időt, nem azt, amikor fáradtan nyomkodom a telefont a játszótéren, hanem amikor magunktól kelünk, és nem sietünk sehová, csak ahova kedvünk tartja. Összesen ha 2 hetet tudok kivenni szabadságnak, így is járnak 2 hétig ügyeleti oviba. A többi napom kell a betegségekre, kontrollokra, karácsonyra.

I. szülei beígértek egy napot, amikor elviszik a fiúkat, fél éve nem volt ilyen alkalom, és mindenféle rosszmájúság nélkül (vagy mégis azzal?) mondhatom, hogy fél éven belül nem is lesz, az én szüleimre pedig még úgy sem bíznám a gyerekeket, hogy maradnak a lakásban, amíg leugrom tejfölért, a szitter egy hónapig nincs, szóval meg kell becsülni azt a napot, és félek, ez lesz a veszte: hogy értelmesen akarom majd eltölteni, ahelyett, hogy szarnék bele, és úgy csinálnék, mintha minden napom ennyire szabad lenne, ennyire súlyoktól mentes, könnyű szívvel elbaszható.

Jaj, azt hiszem, ez hiányzik nagyon az elmúlt évekből, a jelenből és az elképzelt jövőmből: a könnyű szívvel elbaszás joga és lehetősége.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s