#292

És a komolyabb témák. Amiket fel sem dolgoztam, egyszerűen csak átengedem magamon.

Hétfőn játszótéren voltunk, ott, ahol szoktunk, ha szemfülesebb lennék a reggeli gyerekkeltés-indítás, átlagos munkanap, majd oviból összevakarás, bevásárlás után, és nem vacak kattintós játékokkal tölteném azt a szabad időtöredéket, ami két másik, a gyerekek pásztázására szánt időtöredék között jut (megfelelő frekvencián pislogva úgy tűnne, folyamatosan játszom, vagy hogy folyamatosan a gyerekeket nézem), akkor jobban ismerném a mintázatát. Hogy ki, melyik nap és kikkel. Néhány, majd minden nap előforduló szülőt vagy kisgyereket felismerek, vannak csoportok is, de istenigazából nem látom egyben az egészet. Például mintha ismerős lett volna az a csapat gyerek, akik között sok volt a roma, de nem ettől voltak egység, hanem nem is tudom, mitől. Hasonló volt ránézésre a szocializáció, az egymás piszkálásának fokozata, a szókincs, a ruhák, a körbeadogatott chips-szes zacsik, vagy csak mert egy csoportban voltak, ezért úgy tűnt, hasonlóak. A másik csoport is így volt koherens, ott több volt a szőke, göndör gyerek, javarészt 10-12 év körüliek, vékony, karcos, kék-zölt foltos lábú kislányok, tömörebb fiúk, és magabiztosak, kíméletlenül, úgy tarolták le a csúszdát, akár a majomcsorda, az ikrek ámulva nézték őket, ahogy a csavart félcsőben fel-le rohangáltak, könnyedén, arra nem figyelve, hogy a náluk jóval kisebbek a sorukra várnak, végül Marci feladta, lemászott, Tomi lecsúszott a viháncolás közben, és maga is megilletődött a merészségétől, odarohant hozzám szélesen mosolyogva.

Néhány perc múlva láttam, hogy balhé van. A kér csoport összeveszett, a helyiekhez, a chips-szesekhez csatlakozott két édesanya, két fiatal roma lány, babakocsikat tologatva, magyarázat közben néha hátrahagyva. Nem értettem, mit történt, miből pattant ki a veszekedés, de hamarosan feltűntek a magas, szőke jöttment szülők is (nem svéd manökeneket kell elképzelni, éppencsak egy másik osztályt – igenis van osztály, és ahogy én, más is pontosan látta volna, hogy itt most kettő csap össze). A szőke gyerekek csúfolódtak, kegyetlenül, a helyiek panaszkodtak, a roma nők egyike, a szószóló egész testében támadott, a csípőjét, a melleit ringatta-rázta, mintha valami támadó rituális táncot járt volna, folyamatosan pörgött a nyelve, káromkodott, mögötte a gyerekek csendben tébláboltak, szemben a szőkék zavartan, de pimaszul nevettek, a szüleik nem bocsátkoztak vitába, hanem kiszálltak a helyzetből, hátat fordítva elindultek, egyre emeltebb hangon elhívták a gyerekeket először máshova játszani, majd összepakoltak, el is mentek végleg. Megértettem őket, ezzel, a roma nő egész lényét átjáró, egészen egyszerű és ösztönös támadással én sem tudtam volna mit kezdeni, hebegtem-habogtam volna, közben gyengének és túlképzettnek, egyben felülemelkedettnek éreztem volna magam. És megértettem a roma csajt is, akinek néhány elkapott szavából kiderült, hogy a szőkébbek pofátlanok voltak. Mert ez az igazság, pofátlanok voltak, és igen, egyszerűen lenézték, már a kicsik is, megértés, tudás nélkül, de lenézték a másik csoportot, tokkal-vonóval. Aztán ahogy a helyi csapat ott maradt, hirtelen szakadások indultak el, a roma nő két gyerekkel kiabált már, a sajátjaival, akik hirtelen kevésbé lettek sajátok, ez már előttem zajlott: “No, rám vagytok bízva, azt hiszik, az én gyerekeim vagytok, mi, és így viselkedtek?” Tanulság, az nincs.

A másik jelenet tegnap zajlott. Csak egy kép, azaz néhány filmkocka. Ahogy megyünk az ikrekkel a Dob utcán, ahol csődület támadt egy betonkeverő körül, közelebb érve látjuk, a földön egy ember hever, mások mellette várnak, valaki rosszul lett? Nem, elütötte az autó. Minden feszült, de csendes, nincs nagy, látványos dráma, de a sok apró részlet később azzá vált. Ahogy az ikrek izgatottak, kegyetlenül, empátia nélkül, hiszen olyan lekerekített módon kaptak eddig mindent a világról, okos könyveket kórházról, rendőrről, nem is értik még, hogy mit jelent, ha száguld egy mentő, hogy abban valakinek nagyon rossz, csak a látványtól ujjonganak, most is, én pedig kicsit megroskadok ettől, a földön fekvő idős nő látványától, amit a fiúk kiváncsian néznek, a nő le van takarva, egy kis vér folyik a takaró alól, valami szétkenődve a lába mellett, egy fiatal nő gugol mellette, suttog neki, a kezét fogja, a haját simítja, az idős nő halkan nyöszörög, a betonkeverő mellett zavart férfiak állnak, az egyik arcába belenézek, teljesen értelmezhetetlen az arckifejezése, működik, merev, valami el van törve benne, talán ő volt a sofőr, ez lenne a sokkos nézés? Ahogy tovább verekedjük magunkat az ácsorgókon, a parkoló autóknál egy parkolóőr éppen büntetést pakol, nagyon jól szituált férfi rohan oda, hangosan magyaráz: Ne büntessen meg, orvos vagyok, megálltam segíteni. Mi történt? – kérdezik tőlem a fiúk. A parkolóőr megbüntette az orvost, aki megállt segíteni – felelem. Az őr meghallja, felcsattan a szégyentől: Nem tudhattam. Nem tudhatta – válaszoltam. Otthon derül ki a helyi Facebook csoportban, hogy az idős nő lábát amputálni kellett. Én is csak okos könyveket olvastam, és csak egy réteggel láttam beljebb, mint az ikrek, láthattam a takaróval letakart igazságot, ami alól kiszivárgott a vér, hogy tudjam, ott van alatta valami valóban.

1 thought on “#292

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s