Mélyponton érzem magam, időm 95%-át a fiúk és a háztartás köti le, és sokszor nem vagyok olyan anya, aki lenni akarok, és úszik a háztartás és és és. A maradék 5%-ban olvasok, a podcastot szorítom, akár egy utolsó nádszálat, amin keresztül a víz alatt is kapok levegőt, és maradnak a Facebook lájkok, blogolvasások kapkodva, egyirányú kapcsolatok. És néha ide is jut pár perc.
Az tart még életben, hogy az a 95%-nyi idő jelentős részben móka és kacagás, játék, büszkeség, fejlődés, gyarapodás, tanulás, de a maradék rész kiszámíthatóan, megkerülhetetlenül pokoli, és pokoli lesz holnap is és azután is, és tudom előre, hogy így lesz, és nem tehetek semmit, nem menekülhetek sehova.
Abba kapaszkodom, hogy ezt tovább már nem tudom elviselni, tehát változtatnom kell. Formálódnak a tervek.
Addig is egy újabb múltbéli árnyék, Mari elkérte egy nagyon régi versem a blogjára, itt olvasható.
nimbusz 