Keserédes

A mélypontról sikerült kimozdulni, belehímzem a falvédőbe, a stafírungomba, a díszzsebkendők sarkába a liliom és a kezdőbetűk alá, hogy a más élete a másé, az enyém meg az enyém. Jó lenne dolgozni, tanulni, mozogni, társaságba járni a fiúk mellett, úgy, ahogy mások meg tudják tenni, csak másoknak egy gyereke van, vagy nagyobbak a gyerekek, vagy van beugrasztható nagyszülő, vagy egész egyszerűen a másik ember okosabb, ügyesebb nálam, nagyobb az akaratereje, mással töltődik fel, nem úgy, ahogy én (faék egyszerűségű, bármikor abbahagyható kattintgatós játékokkal és könyvfalással).

Mindemellett persze maradnak a nehézségek, és mind bruttó, mind nettó számolással nehéz az életem, de azt is be kell látnom, hogy sokáig húztam a gyerekvállalást, és addig viszont megvolt a hejehuja.

Azért is jó, hogy kimozdultam a holtpontról, mert így csak majdnem sírtam el magam, amikor ma felnyaláboltam az amúgy nyeklő-nyakló, délelőtti alvást kihagyó fiúkat, és elmentünk a baba-mama klubba, majd kiderült, hogy elmarad, elköltözött, “a kaput kiemelték… most átalakítják… nincs kapu… nem lehet bemenni… majd egy-két hét múlva…” Felhívtam a védőnőt, kiderült, nem tarthat ilyen foglalkozást, és nem emlékezett rá, kit hívott meg, óbocsánat, így én lemaradtam azok listájáról, akiknek jelezte, hogy nem lesz klub. Ennyit a seggem alá tolt programról, muhaha. Az Otthon Segítünk Alapítvány is eltűnt, kezdem azt gondolni, én vagyok a büdös gyerek a suliban, aki mellé senki nem ül a buszon osztálykiránduláskor. Fájt az elmaradt klub, de jobban fájt az, hogy egy újabb figura szavahihetősége veszett el, nem gondolom rossz embernek a védőnőt, tévedett, evvan, de azért csak mozog ez a korlát a lépcsőházban, és a továbbiakban nem fogok belekapaszkodni, holott kurvára jó lenne valamibe, így a kilencedik táján caplatva.

Most a fizetett segítség után nyomozok, egyelőre olyan bébiszitter a cél, aki akkor jön, amikor én is itthon vagyok, és utolérném magam házimunkával, ilyesmivel. Aztán ha megszokjuk egymást, lehet később igazi szittelés is. Merthogy a fiúkkal most az az élet megy, hogy nagyon sokszor nincs rám szükségük, csak az ilyen időszakok nem összefüggőek, hanem 2-3-5 percig tartanak, utána éktelen sivalkodással összecivakodnak valamin, 1 perc beavatkozás után megint jöhet 2-3-5 perc nyugi. Minden, de minden tevékenységem darabokra van szaggatva, kezdve a reggeli szarástól (oppardon), a mosogatás, főzés, a teregetés, mosás, bármi hasznos vagy haszontalan dolog így megy, múltkor betegek voltak, én is szarul éreztem magam, de nem tudtam a régi higanyos lázmérőmmel 10 percet leülni nyugiban, a babahőmérő meg úgymond nem érintetlen, nem tenném szívesen a hónom alá. A végén rájöttem, hogy felesleges lázat mérnem, mert betegszabit nem vehetek ki, gyógyszert nem vehetek be – azaz nem akarok kis láz miatt.

Node. Marci és Tomi már végre felálltak, egy picit aggódtam, mert azért csak azt látni, hogy más már hat hónaposan ácsorog, megint más nyolc hónaposan lépeget, szóval megy itt a nagy verseny, de kiderült, hogy kövérkések a fiúk, és a felkapaszkodásos felállás nem motiválta őket, ellenben a feltámaszkodásos igen, és amikor dobozokra támaszkodhattak, akkor végre összejött. Nagyon cukik, vigyorognak, mint a vadalma, nyargalnak mászva, és most már ácsorognak is olykor, és néha, de tényleg néha mintha a megértés köteléke jönne létre, mintha sikerülne átadnom az üzenetem, a mondanivalóm, az érzelmeim, és ők veszik, nagyszerű, komolyan nagyszerű dolog ez.

Én még azt is benyelem, hogy stabilan kelnek éjjel, a mélypontra az is rásegített, hogy fogzás, mozgásfejlődés, baljós csillagállás okán elkezdtek random ébredni, lefektettem őket, aztán 10 perc, 20 perc, egy óra, másfél után keltek, olykor csak egy pár percre, olykor másfél órára, az a kis idő, ami eddig az enyém volt, hirtelen az is elveszett, kicsúszott, kapkodtam, néha csak ültem, vártam, két mellemre egy-egy kisfiú cuppantva, és ültem a sötétben, vártam. Most újra a saját ágyamban fektetem őket – külön poszt az egész alvásmizéria, na -, és hirtelen egybefüggő egy-két óráim lettek. Pl. ma.

És amikor tegnap, séta közben észrevettem, hogy a Király utcai jelvénybolt ütött-kopott, poros kirakata előtt izgatottan tárgyal két külföldi turista, és befelé mutogatnak, és hirtelen átéreztem, hogy ezek a jelvéányek még ma is meg tudják melengetni idegenek szívét, akkor azt is megéreztem, hogy milyen nagyszerű látni újra a világot.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s