#271

Nem írok, mert egyszerűen nem volt egyedül töltött időm. Ettől már olyan feszült vagyok, mint egy patkány az 1984-ből, mindig összezárva valakivel, sorstársakkal, családdal, utóddal, meleg testekkel, fogakkal, karmokkal, már rohannék neki a másik húsának, szemének. Sajnos rohanok így is, a fiúkkal roppant türelmetlen vagyok, nem is csak felcsattanások ezek, hanem megsértődöm, nem múlik el a harag percek alatt, hanem elvonulnék, ne is lássam őket, egyébként amellett, hogy okosak, viccesek, szeretnek, rettentő rossz arcok is az utóbbi időben, jó a kérdés, ki kezdte, én vagy ők, mindegy, a kiutat kellene megtalálnom, ezt mondom nekik is, nem tudom az igazságot, ki kezdte, ki harapott vissza, ki rohant neki a másik húsának, az a kérdés, most mi legyen.

Fél nap szabadság, végül ez lesz, annak is elmegy az egyik fele az egyik ajtónállónak, a testnek, a másik fele a másik ajtónállónak, a léleknek, lesz terápia, nőgyógyász, és ha sikerült, leülök, befejezem azt a két rövid történetet,. amiket el sem kezdtem (jó, az egyiket igen, vasárnap órára kelve összejött az első bekezdés).

Az kellene, amikor csak úgy ül az ember, és nem rohan, vagy elhiszi, hogy most fél óráig nem kell rohannia, csak utána, mint a rajzfilmben: a levegőben szaladó egér megállítja a macskát, addig a gravitáció felfüggesztve, szögre akasztva lóg, kilihegik magukat, egészben betolnak tortát, csirkecombot, vége a szünetnek, és lehet tovább zuhanni, rohanni a másik húsának.

Pedig olyan jó idők is voltak, olyan igazi dolgok, amikor úgy érzem, na, most ott vagyok, benne, nem csak mellette, hanem része a dolgoknak, csak nem jut idő arra, hogy a dolgok is a részeim legyenek, beépüljenek.

Mint egy fotóalbum, ott van a fickó a Dob utcában a ház tetején, valamiért felnéztem, magas volt a bérház, ahogy számoltam, 7 emelet, és a fickó kint ült a tetőn, nézelődött, lehet, ő volt Cipoe, és észre is vette, hogy nézem, és ahogy mentem, fel-felnéztem rá, ő meg rám bámult, ez voltaképp semmi, de aztán mégis.

Vagy ott van a könyv, amit olvasok, a Szindbád a forradalmár, ahol az egyik jelenetben megjelennek a Malina ikrek, és akkor a hideg futkos a hátamon, mert én ismerem a Malina ikreket, a Malina Zolit és a Malina Petit, egy óvodába jártunk, és én mindkettőbe szerelmes voltam, ahogy akkoriban ez lehetett, végül csak az egyiket válaszottam, a másik a barátnőm kedvence lett, nem tudom, ki kié, csak ez van meg, a két kisfiú, ikrek, hát ez megvan most is, és tessék még a könyvben is benne vannak, igaz, itt egymást egrecírozó (egzecírozó?) öregasszonyok, ez maradt a gyerekkori szerelemből, na szép.

Vagy ott van a lány hasa, a társaságban, akiről kiderült, hogy nagyműtét, nagy megrázkódtatás, nagy betegség, remélhetőleg nagy túlélés, és igen, elmondaná ő, és én is kérdeznék, hogy most milyen, és jó, mert kérdezek is, és látom, hogy ő meg mutatná magát, és a társaságban közösségi ruhacsere, akkor ő blúzt választ, és előttünk veszi át, végigfut a sebhely a hasán, középen a hosszú vágás, két szélén a kapcsok, varrás nyoma, nem is tudom, valami mintázat, nagyobb mint az én sebhelyem, az vertikális, ez horizontális, akkor hétvégén az ikrekkel szóba jön, mutatom, itt a nyom, már nem is látszik annyira, jobban mutatja a has megereszkedése, hogy egyszer az tartója, tárolója volt valaminek, mint a seb, a lány keze is mindig ott jár, fogja, biztos érzékeny a hely maga így kiürülve.

Szóval ezeket kellene nem csak így felsorolni, leragasztani, ahogy nagyapám tette, bélyegszélekkel a képeket, vagy mit is, hanem valamit kihozni belőle, ha mást nem, egy nyugodt napot, betolni a csirkecombot, tortát egészben, és meglógni a gravitációtól.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s