#270

Terápiás poszt lesz ez, mert már elviselhetetlen vagyok magamnak, és szerintem ez csurran-cseppen most mások felé is. Az van, hogy itt az ovi probléma, amit elkezdtem megoldani, és azóta rettegek, görcsölök, szarul alszom, átitat mindent ez a gond, és nem tudom elengedni.

Van a jelenlegi ovink, ami nem teljesen jó. A fiúk elvannak, de én nem vagyok elégedett. Kis életképnek belinkelem a tojásfa készítését, valahogy ilyen az egész. Hogy egyik nap ki van írva, másnap du fél négytől közös kézműveskedés a szülőkkel, mindenkit szeretettel. Én meg basszam meg, hogy dolgozom ilyenkor. Vagy megyek be, és egy kedves ismerős szalad utánam, hogy “Hát te nem viszel ültetni palánrtát?” Nézem, ő visz. Drága a nő, azt mondja, odaadja az övét, mert az ő kislányának csak délutánra kell, hoz másikat. Nem fogadom el, inkább elébe megyek az oviban, hogy mi is ez. Milyen rohadt szekrénybe volt kiírva, és hol vannak a tigrisek, akik körülötte cirkálnak. De nem ám így volt, mert nem volt kiírva sehol. Se tigris. Mondja az Éva néni, hogy nem kell az, majd megoldják, kimegy, vesz, behozom a pénzt, vagy valami. De hát ez a Föld napja közös ültetés, hát akkor ez így mifene. Mondom én az Éva néninek, hogy hozok akkor saját pénzből, ültetünk délután közösen. Jó. Hozok, megvan a két büdöske, viszem, hogy akkor ültessünk, hol zajlik. Hát kaptunk egy lapátot, meg az egyik dadus (Éva néni már hazament, reggel óta bent van) mutatja a sarokba, ahol senki, csak petpalackok, hogy ott lehet ültetni. Így aztán elvonultunk hármasban az ikrekkel, beástam a büdöskéket, megvolt a Föld napja, nahálaazégnek, lélegzethez is jutott az öreg bolygó, jóvan.

Éva néni már nem volt motivált utolsó napjaiban, ez a nagy helyzet. Amik el is jöttek, el is múltak, a fiúk az első Éva néni nélküli napokat otthon köhögték, hétfőn mentünk először, izgatottan vártam, mi lesz, lesz új óvónő, új csoport, szétosztják őket, valami? Láttam, kint a papír, tigris nincs, szóval jól látható, igaz, hétfői a dátuma, tehát aznapi, amikor már nem volt Éva néni, éppen idejében kapott a szülő infót, hogy a pedagógiai asszisztens (dadus? nem tudom, de nem óvónő, más beosztás) lesz a gyerekekkel, amíg megjön az új óvónő. Aki egyébként szeptember óta érkezik.

Kedden végül összeszedtem minden karakánságom kis külső segítséggel, elmentem a másik oviba, és beadtam a jelentkezést. Erről az oviról azt kell tudni, hogy jobb a híre, mint a réginek, és egy kerttársam erősen ajánlotta, oda járnak a gyerekei, szeretik, ő is szereti, van szerinte hely is, menjek, menjek. Elmentem nyílt napra, valóban szebb, kedvesebb. Amikor az ovink zárva volt, jelentkeztem ügyeletre, azaz a fiúkat vittem másik oviba, konkrétan ebbe, idegen helyre, de ott voltunk elérhetően, nem hagytuk magukra őket, szóval voltak fél próbanapon is. Nem voltak égbe fellőtt szivárványos guppik, semmi átütő érzés, csak hogy ez rendben lévőnek látszik, picit messzebb van, de belefér.

Szóval ennyi előzmény után kedden elmentem, a vezető fogadott, leültetett, hú, há, lehet, nem kerülnek be, de azért megpróbálja. És már osztja is a csoportot, hogy ide. És megérzem, hogy te jó ég, a gyerekeim másik oviba fognak járni. Hogy ez most diplomatikusan nem lett kimondva, de nagyon nagy eséllyel bekerülnek. Mert elkötelezett voltam, nyílt nap, ismerkedések, személyes jelenlét, már a bejáratnál az irányító fiatal lány emlékezett, ja, az ikrek, persze, ide szeptemberben kb. 20 új gyerek kerül be, szóval nem egy csirketelep, és minket megjegyeztek, jó szívvel.

Kedd délután emailt kaptam, hogy Márton és Tamás kapubelépője ez meg az. Kapubelépő. Merthogy tokenes amúgy a bejutás. Szóval ennyire lett végleges a dolog. Szinte.

És azóta a gyomrom akár egy naspolya, rettegek, hogy most rontok el mindent, örökre, visszavonhatatlanul, nincs Undo (ahogy a Gmail levelezésemben még egy percig), kiveszem a gyerekeim egy közösségből, beteszem egy másikba, én döntöm el, ez van fiúk, egyszer majd megköszönitek, már ha lesz kinek, és nem a síromnál sírtok, meg mindenki más, aki meg sem érdemel engem stbstb. Mert hirtelen ez a régi ovi nem is tűnik olyan szarnak, régi, kitaposott ösvények a fűben, a fű sem olyan igazi, csak az a lapos, csomós gaz, kicsillanó kupakok, koton, de messziről fű, ösvény, keményre taposott kopaszságok, és ráadásul be kell jelentenem, hogy el akarunk menni, ezt még a héten meg kell tegyem, írásban a vezető felé, erős indokkal, és itt ülök az erős indok felett, ami a semmi, nem leírható, írnám, hogy mert jobb, mert ez a régi nem olyan, de akkor milyen, és milyen a másik? És most hazudnom kellene valamit, azt a 10-15 perc utat fogom kidomborítani, hogy közel a munkahely, később végezhetek, és ezt fogom leírni, a vezető elolvassa, és én bólogatok, ő is, közben tudjuk, hogy hamis, hogy én is hamis vagyok.

És ha holnap végre odaadom a nyilatkozatot, akkor még egy pillanatig keresni fogom az Undo gombot, ahogy nézem a kukát, ahova mindig keserves kidobnom a szelektív papírt, mert tévesen belekeveredett hivatalos levelek, örökre elvesző iratok formálódnak a semmiből, akár az ektoplazma, és aztán a torkom köré csavarodnak, megszorongatnak, végül teljesen eltűnnek színpadi nevetés közepette, miután már szégyen lenne akár teljes egyedüllétemben, magam előtt is tovább turkálni a nagy konténerben, hogy neadjaég. Akkor elengedem a szemetet. Vagy a bejárati ajtót, ahonnan még elmegyek a konyhaablakig, ellenőrzöm a villanytűzhelyet, a vasalót, a kávéfőzőt, és ott van a kezem még a kulcsokon, megnyomni a Visszavonást, de végül olyan kínos ez is, hogy csak elindulok.

És már esnék túl az egészen, és elmondanám mindenkinek a régi oviban, akiket én, a megtestesült hübrisz úgy képzelek el, hogy nekik ez fájni fog, szegények, őket most ott hagyják, velük szakítanak, és utána a fiúk még ide járnak hónapokig, akár az elvált pár, akiknél még a lakás közös, és ma ezek még egyszerre, egyidőben létező rettenetek (abba bele sem gondolok, mi van, ha az új ovi mégsem fogad, ez a rossz filmben a konstans nyomasztó zene), de holnap délutántól lebomlanak napi szintű apró bosszúságokra, örömekre, már lennék ott, vagy jöhetne valaki, és mondaná, hogy hagyjam, ezt most ő elrendezi, egyszer majd megköszönöm neki, ha szerencsénk van, lesz kinek, ha szerencsém lenne, volna kinek.

 

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s