#169

Amikor rossz, akkor nagyon.

Amikor hajnalban lidérces, rettenetes álomból kelek, és még fél órán át tart az álom, hiába vagyok már ébren, hiába próbálok tudatosan kimenekülni belőle, nem megy. Pedig csak egy lassú kép: órák vagy percek kérdése, és megsemmisül a világ, benne mi, nincs mit tenni, egy traktoros könyvet lapozok a fiúkkal, ne féljenek. A telefonomat nézegetem, egy ideje már nincs jel, felállok, arrébb sétálva valami mintha lenne, a szüleimet akarom hívni, hogy elmondjam, szeretem őket, aztán a testvéremet. Felébredek, és teljesen lesúlyt a jelenet, ébren sem tudom megállítani a pusztulást, és el sem hiszem, hogy álmomban szerettem a szüleimet (kik lehettek ők?), cserébe rám zuhan a szánalom, az igazi szüleimet látom, hogy rettegve ülnek a panelben, nem is tudom, mit mondanék nekik.
Aztán ötkor kelek, hogy tornázzak a fiúk ébredése előtt, Marci utánam jön, ez most nem lesz nyugodt reggel, ez sem lesz az. Ha háromkor kelnék, akkor ők is. Tomi később csatlakozik, vidámnak tűnik, de az öltözésnél érezni, ez most nagyot robban, letépi magáról a nadrágot, nem az övé. Volt már ilyen ciklusunk, csak 1-2 darabot volt hajlandó felvenni, éjjel mostam, szárítottam, foltoztam, mert foszlóssá koptak, aztán a foltozás mellett is foszlottak, rettegés volt a reggel sokáig.
.
Ma újraindult ez, gyomorgörcs, bedobom a törölközőt, ez a nadrág jó volt két hete, hozok másikat, az jó volt múlt héten, ma már nem. Jó, Tomi, akkor nem jössz. Végül elindulunk, Tomi zokog néha, de megyünk, időre kell beérni, 8-kor reggeli, akkor fél órán át zárva a bölcsi, ráadásul ha lemaradunk, reggelit kell szereznem nekik, de egy üvöltő gyerekkel hova menjünk, a másikkal pedig mihez kezdjek? Végül beérünk a bölcsibe, Marci vidáman bemegy, Tomi az öltözőben fetreng, tépi magáról a ruhát, mindjárt nyolc, mit tegyek, segítsen már valaki, a dadusok, bárki. Én kiviszem, ha kell, itt hagyom, csak mondják meg, mit vállalnak ők. Rángatom vissza Tomira a nadrágot dühből, elszégyellem magam, ölelem, tépi magát, tűnés innen, kiabálja. A könnyem kicsordul, a szülők próbálnak kedvesen nézni, kínos nekik is. Végül kérésemre az egyik dadus végre lép, átveszi Tomit, beviszi. Nem tudom, mi a jó döntés, mit rontottam el. Szerencsére kibírom hazáig, csak ott folyik össze taknyom, nyálam az ágyon.
Fél kilenckor hívom a bölcsit, Tomi nyugodtan evett. A nadrágját elviseli. Marad az én kudarcom, más tudja kezelni. Megengedő vagyok. Túl szigorú. Agresszív, gyenge idegrendszerű. Túl liberális, elkényeztetem. Minden igaz.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s