Víz, levegő

Akármit gondolok a testemről mostanában, mindig a víz tör elő a belső monológjaimban.

Egyrészt ahogy végigtekintek magamon, akár az áradás utáni táj, olyan vagyok, szó szerint is, mivel roppant mértékben vizesedtem a végén, ahogy csökkent az ödéma, úgy csodálkoztam rá a kecses bokákra, amik mostanra már visszaváltoztak a régi bokáimmá, semmi különös báj, csak boka. A lábfejem még sokáig sajgott, a szöveteket szétnyomhatta a folyadék, most már csak a ráncos lábujjak emlékeztetnek rá, mint a folyóparti iszap a vízállásra. Sajnos a kezeim még nem javultak meg, a jobb kezem bejáratós minden kisebb pihenés után, a csuklóim pedig gyulladtak, ez még bánt, például nem tudok rendesen tollat használni.

A hasamról nem szeretnék írni, ez valami olyan furcsa átalakulás, amitől egyelőre félek, akár elmúlik, akár nyoma marad. Mocsár, láp, varázslat.

A melleim viszont másfajta ciklikusságban élnek. Megvolt a tejbelövellés, ahogy a nagykönyv írja, késve, ahogy a császárosoknak kell. Nekem minden PMS-kor fájtak a melleim, nem szerettem futni, ugrálni, holott nem vagyok eleresztve, ez a belövellés viszont egészen megrázó volt. Mint amikor elkezd befagyni a tó, és tömbökben áll össze a hullámok miatt a jég, olyan tömbökből rakódott össze a két mellem aznap reggel, holmi kubista tárgyak a mellkasra illesztve. Azóta már elmúltak a nagy idők, egyszerű árapály vonul le, ahogy a szoptatás ideje jön, két kis Hold hatása.

Ma börtönéből szabadult Putyi papagáj volt a lelkem, mert végre kiléptem az utcára, amíg I. fürdetett, illetve bevállalta az üvöltést. Csak a szemközti DM-ig szaladtam le, de bevallom, tartottam attól, hogy a meghatottságtól kicsordul a könnyem, szerencsére ez alkalommal megkíméltek a hormonok. Átlagos járókelő lehettem, nem az a torz, cirkuszi látványosság, aki lassan hömpölyög, és minden szem kényére-kedvére ki van szolgáltatva testi valója. Nem, egyszerű járókelő voltam, akire semmiért nem kell tekintettel lenni. Már itthon megszédített a lehetőségek számossága, rengeteg ruhám van! Az utcán pedig szinte akármeddig elsétálhattam volna, persze végül megéreztem, hogy ott a sebhelyem kívül-belül, és napi 3 óra az átlagalvásom, így végül visszakecmeregtem két sarok után a lépcsőházba, utolsó virtusból felgyalogoltam a másodikra, hosszan pihegtem a megszokott szobában, majd indult a rutin, a szoptatás.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s