Két fél

Elsején fél évesek lettek a fiúk, amit kisebb depresszóval ünnepeltem, beőrölt az, hogy pontosan tudom, hogyan zajlanak eljövendő napjam, legyen hétköznap, hétvége, a reggeli kelések, ellentmondás nélkül, az esti fürdetések egyedül, szerencsés esetben kis sírással, amíg az egyik éppen sorára vár, a napok, amikor úgyis nekem kell megoldani mindent, a vásárlásokat, etetéseket, sírásokat, közlekedni a felbontott utcákon, a szűk kisboltban, oda nem figyelő emberek között. És a napokban szembesültem valami fájdalmassal. Komolyan fájdalom, ki lehet nevetni, de most először éreztem azt, hogy igenis le kell mondanom dolgokról, nagyszerű dolgokról is. Beléptem egy Facebook csoportba, ahol a Háború és békét olvassák a tagok, mindenféle bölcsészek, írók, költők, fordítók, okos emberek, vicces emberek, számtalan apróság, komment, bedobott fotó, idézet fut, és nekem nincs időm olvasni. Pedig ilyesmiről álmodoztam sokszor. Két oldalig jutottam, és baszki, nagyszerű szövegnek indult. Az Anna Karenina is erős volt, nagyon erős, ráadásul tudom, hogy ha ma olvasnám, újabb könyvet kapnék. Egy éve még Levin volt a fontos, most már más lenne, talán Dolly? Tényleg nem fájt nekem, hogy nem járok le a magam feje után kocsmába, kiállításra, eseményekre. Hiányzott, de van más, gazdag az életem most is. A testem is hamarosan belakom újra, és még sok dolog van, ami megoldandó problémát jelentett, de úgy, ahogy egy újabb legyőzendő kilométer jelentkezik előttem futás közben, még a fáig, még a szemetesig, még addig a lombkupacig megyek, tartom a tempót, gyorsítok, most csak túlélek, iszom. Az olvasás viszont sajgón hiányzik.

El kellett telnie néhány napnak, amíg összekaptam magam. Most arra jutottam, hogy amíg bírom, legalább a sarokig leviszem a fiúkat egyedül, ott pedig, a kis játszótéren pléden piknikezünk, úgy nem fáj annyira a hátam, ha lerakhatom őket. Ma kipróbáltuk az ikerkocsit, nem tudom elképzelni, hogy egyedül megbirkózom a házból kijutással, persze sok mindent nem tudtam elképzelni eddig. 🙂 Ami még erőt adott: I.-vel sikerült valami olyan jövőtervet készíteni legalább az elkövetkező hetekre, amivel kis levegőhöz jutok hétköznap. És ha hónapok alatt, de elolvasom újra a Háború és békét.

A fiúk egyébként egyre okosabbak, sokat nevetnek, sokszor elsírják magukat, de általában hamar megvígasztalódnak, én pedig elfogadom, hogy nekik egyelőre ez a kommunikáció, még alakulnak a dolgok. Reggel úgy ébrednek, hogy eleinte szégyeltem magam, amiért nem tudok így örülni egy új napnak, ahogy ők, és az a vicc, nem is vicc, az a szép, hogy immár nem is baj a hat órai kelés, mert már örülök velük, ráadásul tudom, hogy másfél óra múlva visszaalszunk egy órácskára. 67 centisek és 8,8 kiló mindkettő. Lehet, hogy tényleg egypetéjűek? Szerintem hasonló, ám sok ponton eltérő az arcuk, de készítettem pár rossz fotót a telefonommal, és azokon sokkal inkább hasonlítanak. Íme egy a “Rabosítás” sorozatból:

2014-07-01 08.42.08-4

Ez pedig az “Almát eszem” sorozat két darabja.

2014-07-05 12.12.26 2014-07-05 12.12.18

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s