#413

Ma éjjel megszületett kollégám fia. Ő az egyetlen irodába járó kollégám, aki még nem kapta el a covidot, emiatt, mármint hogy neki és a mindenórás feleségének ne adjak át valami csúfat, teszteltem múlt vasárnap egy nem kellemes, de alapvetően átlagosnak tűnő náthafelére, és döbbentem meg a hamar előálló pozitív eredményen. Másnap már negatív lett a teszt, ami a kitartó, de továbbra sem durva tünetek mellé nem a megkönnyebbülést adta, hanem a lelkiismeretfurdalást, miszerint a semmire vonulok karanténba, és veszem ki a gyerekeim egy hétre a suliból. Persze nem a semmire, mert fals pozitív nagyon kicsi eséllyel áll elő, főleg ha az ember tünetes is. Arra mindenképpen jó a karantén, hogy egy viszonylag csendes életről is behizonyítsa, hogy valójában ízek, ingerek és kalandok boldog kergetőzése ehhez a kurva lakáshoz képest, ahol az enyhe tünetek miatt voltaképp végig dolgoztam, csak még a kicsattanó gyerekeim is a fejemen ugráltak.

Holnap lejár a karantén, és szabad leszek. Mehetek ki a rettegésbe. Marcit tesztelem ma, mert tünetmentesen lehet beteg, és holnap lenne az elsősök éves második, egyben utolsó templomi éneklése, az elsőt kihagyta, akkor voltunk a deltában, igaz, épp kijutottunk a karanténból, de az jobban megrángatott minket, őket is, így nem egy bő egy órás templomi fellépésre akartam kitolni a fiam a világba 10 nap bezártság után. Cserébe végigültük a misét, és sírtam, mert olyan szépek voltak a többiek, csak Marci nem, csak ő maradt ki, és borzongtam, lúdbőröztem, pedig nem is vagyok hívő, vagy ha igen, akkor sem katolikus. Ha Marci negatív, akkor énekel, és rettegek, mert egy órán át lesznek kint az oltárnál egy nagy templomban, bár leülhetnek, de mégis csak 8 éves, hogy fogja bírni, habár gyönyörűen énekel. Tényleg gyönyörűen. A nyílt napon gratuláltak a szülők. Különös érzés, hogy ilyen büszkeség van bennem, de nem érzem semmire fontosnak ezt a gyönyörűséget, csak annyira mégis, hogy Marci tud gyönyörködni és gyönyörködtetni, és kezdi ezt érezni, átérezni.

Ha Marci negatív, és megvolt a mise, akkor mehetek tovább rettegni, mert szavazás, és rettegek, rettegek, borzasztóan, mert ennél az is egyszerűbb lenne, ha semmi esély, de van esély, annyira hiszek ebben, és ezt a van esélyt elveszíteni sokkal rosszabb lesz, mint a semmit. De csak nem. Evésbe sem menekülök, mert éppen belekezdtem egy tornaprogramba, 8 hét, valamennyire odafigyelő diéta, ezt húzta keresztbe az omikron, 2 hetet toltam le, és másfél kiló lement, azóta ki kellett szállnom aprogramból, és csak igyekszem, ne zabáljak az 50 négyzetméteren, és mozgok, mert dolgozom, és egy lépésszámláló szenzort tesztelünk, mérem a lakást, akár egy börtönt, csak nem tudom pontosan, mi is méri jól, a telefonom, a sportórám, a szenzor, vagy én, ahogy fennhangon mondom, hogy kétszázhuszonöt, kétszázhuszonhat vagy hogy is számoljam, ha fordulok.

De a lényeg, hogy a kisfiú éjjel megszületett, és hétfőn is lesz kert, és mehetek vissza önkénteskedni a Mandákba is, és sokkal hosszabb tesztutakra mehetek végig az Andrássyn, lakás, iskola, iroda, többezer lépés.

#412

Ezen a héten már nem voltam kint anyámnál, mert azt mondta, most már jól van. Tartalékoljuk az időt arra, ha kísérni kell kemóra, ilyesmi. Szövettan még nincs. A hangja vidám a telefonban, bár ez csalóka, mert a nagyműtét utáni reggelen is úgy vette fel, hogy nyelt egyet, majd kicsit rendreutasító hangon megkért, hívjam már vissza, mert éppen reggelizik. Forgattam a szemem, de csak magamnak, színészkedve, és emlékszem a rettegés elmúltára.

Ez a poszt jobbára róla szól, meg persze rólam is, ahogy róla szólok. A történetem, amit elküldtem a Litera pályázatára, harmadik lett. Itt olvasható. Egyszerre volt erős szorongás és erős büszkeség. És persze ott volt, van bennem, hogy csaltam, mert félreértették, máshogy olvasták, középiskolai osztálytársam, aki maga is indult, észrevette a Litera oldalán, ő maga megosztotta saját idővonalán, más osztálytársaim is írtak, gratuláltak, valaki hozzátette, annyira valóságos, ahogy és amiről írok. Hát, akkor hazudtam, mert más lett az olvasat, bár sosem mondtam, hogy igaz, amit írok, mert voltaképp egy szava sem, És most ezek szerint úgy is hiszik, hogy ez annyira, hogy szinte. Akkor mégsem hazudtam. De büszke, az vagyok. És persze a fotóhoz tartozik, hogy rögtön észrevettem, nagy a seggem, meghíztam, eltunyultam, és ez olyan jó érzés volt, ez az aggodalom, hogy egy kicsit újra számít, nem is a segg, a mérete, hanem a régi ruhák, amiket úgy szerettem, és nem csak az a két nadrág, ami rám jön, hanem a többi, még várnak rám, és én nem dobom ki őket, majd írok róluk valamit egyszer, és mindenki azt fogja hinni, aki olvassa, hogy igazából ez a kövérkés, puha, szorongó ember valaki más, nem én, csak milyen jól írtam meg, hogy aztán bele is fogyok a történetbe, akár a nadrágokba.

#411

Az első napokban nem akartam messzebbre menni a gyerekeimtől, hogy egy atomháború esetén akár gyalog is el tudjak értük menni az iskolába. Öreg vagyok ahhoz eléggé, hogy még meglegyen az első hidegháború okozta konstans szorongás, emlékszem, hol volt az emeletes ágy a Mihály Dénes közben, ahol nem tudtam aludni, mert attól féltem, ha alszom, nagyobb eséllyel jön a bomba. Mennyivel rosszabb most, felnőttként, hogy tudom, mindegy, alszom-e, nem alszom. És hát alszom, mert kurvára fáradt vagyok.

Látszik, hogy felnőttem, több a feladat, gyorsabb volt megszokni, hogy na jó, akkor jöhet bármi szar, addig is élni kell, vasalni gyerekingeket, fizetni étkezési hozzájárulást. És alig telt el pár nap, újra megvoltak a boldog pillanatok. Kis haladások, örömök. Előfizetés egy tornacsomagra. Anyámból kivették a draincsöveket. Így már nem egy szatyorral jár fel és alá a lakásban, hanem elmentünk sétálni, menüt venni az egyik egészen használható helyi étkezdéből. A kis panelek közti kertekben nyíló virágokat néztünk. Apám fényképe mellett dolgoztam, standupoltam és utaltam.

Sikerült valamelyest lejjebb nyomni magamban a felelősségérzetet, nem, nem nekem kell megmenteni minden macskamentőt. Megoldani az ukránok helyzetét. Többször utaztam a hetekben a Keletiből, ilyenkor mindig bevásároltam, illetve vettem még adományt a Mandák Házba is, sőt mentem pakolni, de most elértem oda, hogy pénzem több nincs erre. És meg kell tanulni valahogy beosztani azt az erőt, erőforrást, amit elosztogathatok, ami mellett elhiszem, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, nem többet, nem kevesebbet. Sikeresen le lettem beszélve az éjszakai Keleti pályaudvarról, de a Mandákba mindig lehet menni pakolni. És ha máshova nem megyek, még nem vagyok egy rongy törpe.

Egyébként meg várom a tavaszt, azt a dolgot, ami ingujjra vetkőzéssel, azzal a nem is szép, csak szükséges illattal, nehéz, mert a reggeli pulóverekkel telepakolt hátizsákkal jár.

#410

Mindig felszedek valamit a földről. A gyűrűt anyám kórházi kísérgetése előtt találtam, valami réz, kemény, hiába van eltaposva, nem tudtam kiegyenesíteni, nagy is az ujjaimra, így hordtam végig a kórházi emeleteken. Az üveg földgömböt pár napra rá találtam a gyerekek iskolája felé a járda mellett, Dél-Amerika kicsit meg van karcolva, de akkor is jel volt, csodás jel, hogy most már annyi minden jó jöhet, új világ. A fiúk építettek neki állványt. Ma reggel, befelé menet az iskolába már nem láttam sehol azt az új világot, csak a döbbenet maradt, A szorongás, az irracionális szorongás, a racionális döbbenet. Ekkor találtam a műanyag vodkásüveg fülbevalót. Absolut legalább. Vagy a hírfolyamokat tekerem kényszeresen, vagy menekülök az apróságaim közé. Megcsinálom a Szózat napi feladványát, a Duolingo leckét. Mosogatok. Az ikreknek könyvet vásárolok. Szabadságot tervezek, amikor elviszem anyámat sétálni, ebédelni. Átveszem a rendelt magokat. Márciusban ültetni kell. Mit lehet tenni másokért? Próbálok nem inni.

#409

Ahogy lemegy a sűrűje a dolgoknak, és tudok tervezni, elkezdek egy terápiát. Ez kábé úgy hangzik, mint valami kuplé indító sora, Egyszer majd Párizsban táááncolunk vagy ilyesmi. De tényleg tényleg elkezdek. Eskü.

Az az alap, hogy borzasztóan fáradt vagyok, nem csontig hatolóan, hanem mintha a csontjaimból áradna ez a fáradtság. Vannak napok, amik mennek, aktív vagyok, emberekkel vidám, és a saját magam hátam mögött állva előre lökdösöm magam, hogy na, csináld, ne legyél beszari, tessék progamokat szervezni a fiaidnak, meg írni, megosztani dolgokat (most pl. azt, hogy egy novellám listázták a Zsoldos-díjra, és a helyzet az, hogy úgy érzem, nem érdemlem meg, közben legszívesebben körbecsókolgatnám emberek kezét, mert annyira boldog vagyok, hogy gondolnak rám, hogy számítok így, számba vehető vagyok, legalábbis voltam, és emiatt ígérem, istenbizonynaccságosúr, hogy leszek is még!). Aztán mint ma is, ülök a vonaton, Gödöllőről zötyögök vissza Pestre, mögöttem kétkezi munkások bandája beszélget, söröz, a lezárt mondatok utáni hosszú csendbe, bambulásba bele-beleszisszen egy újabb olcsó sör, böfögés, és úgy érzem, minden hangos, éles, sok, közel van, hagyjatok már a picsába, kopjon le mindenki, és olvasás helyett csak ostoba játékokkal játszom, és szorongok-szorongok a hőemelkedésig, ami elmúlik, ha végre észbe kapok.

Szóval a terápia. Jó lenne. De egészen kijózanító volt rájönnöm, hogy mit is várok tőle. Merthogy elkezdtem keresgélni. Ki is legyen a terapeuta. Miféle. Legyen idősebb nő. Persze, Aztán mégse, legyen idősebb fickó. Oké. De mégsem, legyen fiatal (értsd annyi, mint én, haha), de feltétlenül olvasott, irodalomhoz értő. Jó, legyen az, aki vállaltan meleg. De nem, ne legyen meleg, legyen hetero. És így döbbentem rá, hogy majd azt akarom a terapeutától, hogy megszeressen, vagy legalábbis elismerjen, és ismerjen el, mint valami anya, vagy valami apa, vagy egy fickó, vagy valaki, aki ugyanígy szív a gyermekes léttel, vagy valaki, aki ért az irodalomhoz. És ez nagyon elszontyolító volt, mármint hogy azért akarok fizetni, hogy biztosan eljussak oda, hogy megveregessék a vállam, hogy Gabikám, hát ez tényleg nagy szívás, de figyelj, egész jól tolod mégis. Irreális elvárás egy terapeutától. Az első lépésem az, hogy megtanuljam, mit is adhat egy terapeuta. Ez vajon tanulható?

Egyébként ülepítettem az Ultrarövid Terápiát, és már korántsem olyan pozitív a véleményem. Két nagy gondot érzek. Az egyik, hogy egy első alkalommal látott, habár szimpatikus, de mégis idegen előtt kellene odaképzelt apámmal, anyámmal beszélnem? Kapcsolódni görcsökhöz, csomókhoz, csomópontokhoz? Nekem ment, de csakis azért, mert borzasztóan meg voltam reccsenve, kb. egy kedves szótól sírtam, de még így is feszengtem sokszor, és nem tudtam megélni a helyzetet. A másik, hogy az egész végén nem volt továbbkövetés. Hogy figyelj csak, szerintem menj tovább erre meg arra. Még azt is jobban értékelem, ha családállításba, ilyesmibe akar bevinni, de érzem, hogy a megélt szituáción túl is gondolkodik a terapeuta. Így, hogy a nő csak valami nagyon általános mondatokat mondott (keressem bármikor nyugodtan), kicsit visszafelé is átértékelődött, hogy mennyire vesz ő részt ezeken, mennyire tudja, hogy nekem tényleg mire van még szükségem. Lehet, hogy antidepresszánsokra vagy azonnali beavatkozásra. Ettől függetlenül nagyon jó döntés volt, egy forintját, egy percét sem sajnálom, akkor és ott segített, megadta a haladás érzését, a kontrollét, hogy valamit teszek, kapálózom, és ez nem is csak illúzió. És a nő, a kutyája és a lakása is a biztonságot, szeretet érzését adta.

Viszont nem tudom kiverni a fejemből azt a csajt, akivel odafelé a buszon találkoztam. Egy fiatal anya volt, öt (öt!!!) kigyerekekkel, mind kavargott, beszélt, pakolt, nyúlkált, fáradt volt a csaj, fiatal, látszott rajtuk, hogy nem a legjobb körülmények között élnek, és ott szállt le, ahol én. Amikor felajánlottam a segítségem a leszálláshoz, dacosan elutasította, de aztán mégis megkérdezett, egy sportcsarnokot keresett. Visnyovszki Stadion, kb. ilyesmit mondott, és az egyik, a legnagyobb kisfiún komplett focistaszerkó, lábszárvédővel stb. A térképen keresgéltem, van-e ott olyan, de nem volt. És a fiatal nőnél nem volt sem egy telefon, sem egy cetli a címmel. Vidékiek vagyunk, mondta. Otthon hagytam, mondta. Végül feladtam, siettem időre, nem voltam ismerős a környéken. Még aznap este körbenéztem a Google Mapsen, és Visnyovszki Stadion nem, de Koslovszki volt. Vagy kb. ilyesmi. Én nagyon szeretném, ha az a fiatal nő eljutott volna a Koslovszki Stadionhoz, és remélem, hogy a terapeuta olyan lesz, aki elmondja nekem, hogy miért is lehetek ebben biztos. Nyugodjak meg. Rendben van.

#408

Írtam, hogy nem írok anyámról, de írok anyámról. A napi dolgok logisztikája mellett nagyjából ez történik velem, hogy ő van, hogy van. Az elmúlt hetek besűrűsödtek, felpörögtek, meglett a röntgen, a mammográfia, lett cytológia, amiatt sebésszel időpont, erre már én kísértem el, ott rögtön műtétre előjegyzés, előtte egy kórházi kör, labor, EKG, röntgen, anesztes, erre is kísértem végig, félig illegálban, átsurranva papírokkal a kezemben a kapuban álló katonákon, de valójában bent már senkit nem érdekeltem, sőt inkább segitség voltam. Persze nem kórházi osztályokról van szó, oda nem lehet bejutni, hanem ambuláns rendelésekről, emeletek közötti mászkálásokról. Kellettem oda. Anyám tegnap reggel bevonult a kórházba, ma 11-kor megműtötték. Egyelőre az orvossal beszéltünk, minden rendben, csak elképzelni tudom, milyen lehet most ott neki ébredezni, forgolódni, fájdalmak közepette. Ma még nem tud telefonálni.

Nagyon különös, hogy végül tényleg olyan lett, ahogy számítottam. Hogy megrendülések, rossz hírek, ajtók előtt szorongások jöttek egymás után, de valahogy haladunk, és az egész folyamat elkezd feldarabolódni dátumokká, intézendőkké, eltakarják a mögöttük tornyosuló rettegést az egész végétől, talán azért is, mert messze még az a vég, de lehet, egy közelebbit is eltakarhat az, hogy holnap még egy kemó vagy még egy próba a búzafűlével, vagy valahogy kigurítanak a hospice ház udvarára, mert már süt a nap, és bújnak ki a krókuszok.

És groteszkül hangzik, de egészen üdítő, erős, boldog pillanataink voltak anyámmal, például ahogy az engem nagyon megrázó sebészeti vizsgálat után sétálunk két megálló között, mert elment a járat, szép az idő, és beszélgetünk. És rácsodálkozom, hogy van egy olyan világ, amit nem ismertem eddig, de anyám már igen, ahol hetvenes nők beszélgetnek arról, hogy mi lesz hasznos egy melllevétel után a lábadozáshoz, például kispárna a kar alá, mert nehéz hova tenni. És aztán én is ott vagyok ebben a világban, a télvégi napfényben, a csemegésbolt előtt, ahogy arról beszélek, mások ilyenkor direkt ide gyártott melltartót hordanak, hogy egyensúly legyen, de anyám nem szereti a melltartót, nem érdekli az egyensúly, viszont aggódik, hogy ő mindig a bal oldalán alszik, az mennyire lesz nehéz. Mindent megoldunk. Csak a nap süssön. Nagyon remélem, hogy mostantól is olyan lesz, ahogy számítok rá. Nyugalmasabb.

Egyébként írtam egy kis történetet, azaz történetnek nem jó, igazából kicsit szerkesztett blogbejegyzés, semmi semi történt benne így, ahogy írtam, de valahogy mégis igaz az egész. Autofikció. Terápiás írás. Beküldtem pályázatra, mint irodalmi szöveget nem reklámozom, mint privát blogbejegyzést, igen. Legalábbis itt, a privát blogbejegyzéseim helyén.

https://www.facebook.com/Gyavasagom.tortenete.palyazat

Az enyém a 214.

#407

Ma elmentem egy Ultrarövid Terápiára, ezt néztem ki elsőre magamnak, tudatában annak, hogy ez kevés lesz, de gyors tüneti kezelésnek akár jó is lehet.

Nagyon intenzív volt, amennyi ebbe a bő másfél órába beleférhet, az benne volt, megviselt, megkönnyebbített, és hagyott egy űrt is, a vágyakozást, hogy jó lenne még máskor beszélni, megmagyarázni dolgokat, rájönni, nos, erre nem kaptam választ, ez nem ennek a metódusnak a része. Még ülepítem, mit is, de keresem a következő lépést. Talán a mai terapeutának írok, de lehet, hogy éppen nem ő lenne a jó, nem tudom.

Az nagyon érdekes volt, hogy ebben a sűrű időben meg lett idézve apám is, mint jelenlévő, és nemcsak vele, de helyette és kicsit rajta dolgoztam, az ő története is alakult. Leegyszerűsítő konyhapszichológia, de mintha mi lennénk az a generáció, aki már érti a terápiát, a létjogosultságát, és megérti az előző generáció kihagyott terépiáját, és már figyel a következő generáció, a gyerekek terápiájára, és három zsákot is cipelünk, én nem tudom, ez régen hogy volt, egyszerűen csak ittak az emberek, mint apám, vagy Zolát és a Bruddenbrook házat olvasták, Szabó családot hallgattak, Szomszédokat néztek.

Anyám egyébként jól van továbbra is, és ez is elhangzott a mai alkalmon. Hogy ez fontos, hogy jól van. És két hetet jártak már az ikrek iskolába, és lekopogom, nem betegek, és nagyon erős megkönnyebbülés nekem, hogy most az omikron dúl, ha el is kapjuk, akkor egy hét múlva sanszosan mehetünk vissza iskolába, dolgozni, és egy hét alatt nem lesz olyan változás anyámmal, amit ne lehetne egy karanténban nyugodtan végigülni. Részleteket nem is nagyon szeretnék többet ide írni, lesznek még biztos sokkoló hírek (bár az, hogy rosszindulatú, az már szinte ki van mondva), idegesítő várakozás leleltre, reménykedés műtétre, kórházi agybaj, de elkezdett az egész darabolódni dátumokra, teendőkre, és már bejött a szervezkedés február végére, hova foglaljunk családilag asztalt, hogy megünnepeljük a születésnapját. És nekem pedig el kellene jutni alsóneműt venni, fodrászhoz, az ikeknek nagyobb benti cipőt venni, nincs menekvés. Szerencsére.

#406

Ebben a posztban nagyon intim és súlyos dolgokat szeretnék leírni.

Anyukámat nagyon szeretem, egész életemben védtem. Ismerem a hibáit. Ő most egy idős, 78 éves néni, aki a Pennybe jár akciós csibefasírtért, és Terefere magazinban fejti a keresztrejtvényt, és elfogadta a Jobbikos képviselő vászonszatyrát, és hordta is, tudja is ő, ki ez, a szatyor jó. Nagyon megcibálta az élet. Egy bántalmazóval élte le sok-sok évét, szült négy gyereket, lett hat unokája, és mire meghalt a bántalmazója, már nem tud másképp élni, mint sajogva, hiányolva apámat. Mi is hiányoljuk apámat, és azt is, aki lehetett volna, de már sosem lesz. Minden intim dolog, amit leírok róla, csak az anyám védelme. Az én ép eszem védelme is egyben. Kérlek, vigyázzatok rá.

Karácsony után jártunk nála a gyerekekkel. A kis panel folyosóján nekiütköztem, és ahogy a vállát fogtam, valami furcsát éreztem a kezem alatt. Nem emberit, De mi az. Anyám melltartója? 78 éves idős néni testéből ez mi? Nem volt idő megkérdezni, nem volt bátorság, nem így vagyunk, nem így van ő, nem ölelkezünk, én sosem tudtam, csak az ikreket jól. De már ez mérgezett, ez a távolság, hogy nincs közöm a testéhez, nem ismerem, nem kérdezhetek rá, és mi volt az, mi a fasz volt, mit éreztem, hogy kérdezzem meg. Az ő testében nőttem, és most ennyire idegen, ennyire nem férhetek hozzá. A testvéremhez vittem át a gondom, a legnagyobb öcsémhez, de már ettől is rettegtem. De valahogy elnyökögtem, hogy mit tapasztaltam, és tudtam, ő másnap kimegy anyámhoz, rákérdez, ezt ígérte. Figyel. És igen, egyébként is, vegyük rá a mamát, hogy most már figyeljen ő is, menjen laborba, menjen néha orvoshoz, engedje meg magának azt, amit apám folyamatosan kikényszerített magának.

Másnap hívott öcsém, hogy igazam volt. Hogy van ott valami. És lassan kibomlott az egész. Hogy anyám egy daganatot növeszt hónapok óta, és takargatja, leplezi, és nem mer beszélni róla, és nem akart beszélni róla velünk sem, és nem fontos, és majd intézi, hagyjuk rá, és telefonok, és gyengéd kényszerítések után elment az sztk-ba, ahol végül csak egy laborbeutalót kért, mert sokan voltak a folyosón, de újabb telefonra sikerült rávenni, hogy hívja ki magához a háziorvost péntek délutánra. Addig még bármi lehetett volna, addig még azt is elhittem, hogy a harmadik oltás reakciója. Bármi. Lipóma. A háziorvos azonnal kórházi kivizsgálásra küldte. Nem lipóma. És ma volt labor, röntgen, jövő héten mammográfia, mintavétel. Talán műthető. Nagyon szeretném, hogy műthető legyen. Hogy “csak” ennyi legyen.

Én most bejelentkezem terápiára, mert mérhetetlenül, borzalmasan bezuhantam. A testi távolságtól, a jogosulatlanságtól, attól, hogy anyám NEM MERT SZÓLNI. Abba kapaszkodom, hogy ő most jól van, nem fáj semmije, jóízűen eszik, iszik, és habár mára virradóra csak pár órát aludt, félt a kórházi vizsgálatoktól, de velünk, a gyerekeivel együtt bele mert végül vágni ebbe az egészbe, ahol meg fog tudni dolgokat, amiket eddig elkerült, és amíg nem volt nevük, addig nem is léteztek. És most lesz nevük, és lesz időhatár is, és rengeteg teendő, és pisztrángot veszek anyámnak meg valami más finomságot, és jó, akkor kurvára nem lesz már Párizs koktélozva, de anyám egyáltalán nem erre vágyik, hanem a fagyasztóban megfelelő mennyiségű félkész rántott húsra és egy O betűs ötforintos érmére, mert az hiányzik, és nekem három O betűs is van, legközelebb elviszem neki. Most hétvégén egy kis amulettet hagytam ott neki, a földön találtam még Pesten, mindent észreveszek a földön, felszedek minden csillogót, ezt most neki vettem fel, Fatima keze, remélem, az O betű mellett segít ez is.

Itt a medál, Fatima keze, a papír másik oldalán anyám keze írása.

Szóval most összeszedem magam, hogy elhiggyem, még a rossz lehetőségek között is széles a skála, és sok-sok-sok év van még hátra, míg bármi gond lesz, és szabad nekem nevetni a kollégáimmal, és szabad nekem olyan rettegésszagúan ülni egész nap, ahogy ma tettem, és néha mégis nevetni, és szabad arra is gondolni, hogy igazából lehetne rosszabb, mert mi történt volna, ha benne nő, ha akkor tudjuk meg, amikor már a szenvedéssel jelez az, ami benne nő, azzal jelez, hogy már megakaszt dolgokat, és szabad nevetséges, vacak történeteket olvasni idősekről, akik gyilkosságokat nyomoznak, és alapvetően ugyanolyan gondjaik vannak, mint anyámnak, sőt, és meginni egy felest, és megírni és kitenni egy ilyen blogposztot.

#405

2022 egy rohadt gyomrossal indított, nagyon félek. Anyukám beteg, ez derült ki, lépni kell, és most már lépünk, és minden nap egy újabb lépés egyelőre a rossz hírek erdejébe, és nagyon szeretném elhinni, hogy csak befele lesz nehéz, és nagyon rövid lesz az út, és kifelé már könnyű lesz, mert látni, hogy ott már véget érnek a fák.

Kérlek, szorítsatok vagy küldjetek csít vagy amit kell, hogy ne féljük, hogy legyen életünk közben, mindenkinek, neki is. És utána is.

#404

A keresett oldal nem található.

Akkor nincs mit tenni, mást kell keresni. Nem bánom, hogy elment ez az év, még most, az utolsó napján is tud bántani, ebben igazából én vagyok a segítségére, ugyanis kezdem magam belelovallni, mennyire socially awkward vagyok, és újra átélem a régi szilveszteri bulimeghívás rettegéseket (no meg egyéb közösségi, interperszonális szorongásokat).

2021 nekem a veszteségek és a bezárkózás éve: volt, ami elveszett, volt, amit elvesztegettem, de az év utolsó heteire, napjaira valamit újra elkezdtem gyűjteni, kis erőt, több óra alvást, bizalmat a testemben, másokra figyelést. Nem fogadalom, csak fogadkozás, de jövőre többet szeretnék másokkal lenni, találkozni olyanokkal, akikre csak gondolok, beszélni velük igazából, nem csak hozzájuk a fejemben. Remélem, olyanokkal is, akik itt olvasnak néha, köszönet, hogy jöttök ide, nem szoktam leírni, de most pótlom: fontos nekem.

Vannak még fogadkozások, több idő az ikrekkel, fogyás, erősödés, munka máskép, írás, sok olvasás, de ezeket holnap is megfogadhatom, most elég annyi, hogy van egy Frei fagyasztott torta a hűtőben, rá gyertya, némi születésnapi ajándék az ikreknek, a macskáknak, embereknek elegendő étel, alom, áthúzott ágynemű, nemsoká tolok egy 15 perces pilatest (amit már lealkudtam magamban a 35 percesről), egyszóval ha egy újabb évre nem is, de egy következő napra nagyjából felkészültem. Nektek is hasonló jókat, vagy hasonlóan jó dolgokat legalább holnapra és a hétvégére!