#420

Továbbra is halál és halál. Ez most más. De azért halál.

Pár hete a lakásunktól nem messze láttam egy agonizáló galambot. A gyerekeket vittem iskolába, siettünk, mindig sietni kell valahova, velük vagy nélkülük. Ők azt hitték, már halott, én láttam, hogy még él, de már nagyon fáradt, keserves volt az agónia, és rosszabb volt tudnom, hogy tart, emiatt hazudtam a gyerekeknek, hogy már vége. Amikor leadtam őket, visszamentem a galambhoz, még mindig élt, de már az utolsó ideje lehetett, ott hagytam, mégis visszafordultam, láttam a szembejövők arcán a nyomot, a látvány nyomát, visszamentem újra megnézni, látni, de végül nem mertem semmit sem tenni. Siettem be az irodába, és nagyon nehezen tértem magamhoz, nem csak a madár agóniáját láthattam, de a magam gyengeségét, cselekvésre képtelenségét, gyávaságát, a menekülést. Később jutott csak eszembe, hogy hiszen azok az arcok, akik szembe jöttek, akik hozták a madár haldoklásának hírét, azok nem fordultak vissza, nem álltak meg, közös gyávaság volt ez, de az enyém a legnagyobb, mert még kitérőt is tettem, írtam egy állatmentőnek (aki később egyébként válaszolt is), ott álltam felette, mégis, mégsem. Nehéz volt ez a tudás, és utána még az állatmentő öntött belém lelket, de persze bátorságot nem tudott adni. Sokáig rágódtam a történeten, és majdnem blogoltam is róla, de úgy tűnik, meg kellett várnom a mai napot.

Amikor ma az iroda felé tartottam a gyerekek iskolájából, egy gubbasztó galambbal tallálkoztam, Egy ablakmélyedésbe vonult be, szépen ült, fáradtan, de szépen, nem látszódott keserves agónia. De gubbasztott, és a közeledtemre sem repült el, nem mozdult szinte semmit. Otthagytam, visszamentem, és végül, képzeljétek, végül elővettem a táskámból a direkt emiatt bekészített erős füles papírzacskót, a kezemre húztam egy egyébként véletlenül kallódó nejlont, és betettem a galambot a papírzacskóba. Én nem tudtam, mennyire könnyű egy ilyen fáradt, beteg galamb. Semmi kis súly, csak odáig lenyúlni volt borzasztó nehéz, de onnantól olyan egyszerű volt, hogy akkor baszki, kész, innentől ezt elvállaltam, már nem tehetek mást, és már nem volt erkölcsi kérdés, mit kell tennem, hanem csupán logisztikai, kinek írjak, hova vigyem, mi a jó megoldás. Nem voltam bátor, egyáltalán nem, hanem vitt ez az út, nem lehetett merre letérni, ehhez nem kellett már semmi nagyszerűség, nemes lélek. Mégsem mentem be dolgozni, hanem hazavittem, újra kiemeltem azt a nagyon picike testet, rongyot terítettem alá, megsimítottam, de ez csak nekem volt fontos, neki, azt hiszem, csak félelem, legalábbis plusz inger. Aztán sikerült elérni madármentőt, de fuvart nem sikerült szerezni, hogy valaki oda kivigye a galambot, hát beletörődtem, hogy akkor nincs más, ha már otthon van a galamb, akkor az én dolgom továbbra is, hát majd este, ha hazaértem a gyerekekkel az iskolából, bedobozolom, és elmetrózok vele Kispestre, ennyi, egy kis utazás. Csak a megkezdett út folytatása, kötöttpálya. A galamb végül nem várta meg, semmit nem várt, néhány óra múlva elpusztult a gyerekek egyik régi pólóján.

Betettem újabb vastag papírzacskót a hátizsákomba, ha úgy alakulna, az előzőt is azért tettem be, mert szerettem volna jobb ember lenni, nem csak egy galamb agóniáját tükröző felület, és most már látom, hogy ha jobb nem is leszek ettől, és a világ sem lesz jobb hely, de valamiért ez mégis fontos. Azt hiszem, mert már nem azt az agóniát tükrözi az arcom, kifelé, mások felé. Vagy nem tudom. Talán a galambnak is számított ez valamit.

(Én tudom, vagyis érzem, hogy ez kurvára pátoszos, túl sok, sok az érzelem, a nem tudom, mi, de ez van, ezek dolgoznak bennem, úgy tűnik, ilyen pátoszosan jönnek ki. És egyébként a galamb szép volt, odaveszett szépség.)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s