#419

Régóta nem írtam ide, nem mertem. Iszonyatos volt elképzelni, hogy akkor megtöröm a csendet, ki tudja mivel, miért éppen azzal, miért nem mással, hogyan mesélhetném el ezeket a napokat, hónapokat.

Végül most kénytelen vagyok, mert az, hogy a Lóri meghalt, azt valahogy nem tudom nem leírni. Hogy öngyilkos lett. Persze az nem igaz, hogy róla szól majd ez a poszt, mert nem tudok róla igazán semmit, nagyon régóta nem ért össze az életünk, és amikor összeért, az is nagyon rövid időszak volt, egy írótáborban kavartunk össze, pár hét volt a próbálkozás, de elbukott. Nincs mit tagadni ennyi év távlatából, azon, hogy ijesztően sokat ivott, nem alkoholista volt (vagy ha az is, mindegy, mert nem az volt a baj), hanem valaki, aki például az ivást használta sebfertőtlenítésre. És én, aki akkor valahogy ráláttam (egyébként furcsa mód kevés arról a kapcsolatról a konkrét emlékem, de valamiért a teste, a finom szőr a mellkasán, az egész jelenség, megmaradt emléknek), láttam ezt a sok sebet, sebesülést, nem is tudom, mi okozta, hogy lettek, de úgy éreztem, hogy nekem kellett volna ezeket valahogy ujjbeggyel, tenyérrel befogni, betakarni, de nem is volt elég a tenyerem, hanem az egész valóm kellett volna hozzá, befedni mindent, de ez képtelenségnek tűnt, hiszen ha betakarom a mellkast, akkor a hát teljes felszíne kimarad, és ez, hogy mennyire kevés vagyok ilyen elemi dolgok változtatásához, ez jobban elijesztett, mint amennyire ott tarthatott volna, hogy ő mennyire okos, tág értelmű, látó és jó, hát nem tudom másképp írni, jó ember volt.

Maradt valami laza szál, szinte semmi, hiszen eleve kiszálltam az egész irodalomból, aztán a Facebookon lettünk újra barátok, ott ugye kivel nem, de ő képes volt élővé varázsolni ezt is, mert minden születésnapomon írt, miközben én, én nemhogy nem írtam, nem is figyeltem szinte soha a születésnapját, nem figyelem senkiét, nem is tudom, egyedül a gyerekeimét, január elseje, talán ezért is jöttek aznap. És mindig-mindig tudtam, hogy melyik fotómat fogja lájkolni, írni rá, hozzá. Nevetni rajta. Aztán ott kezdtem el dolgozni, gyalog járni, ami az ő birodalma volt, a Hunyadi tér, az Izabella, a Vörösmarty, és össze-össze futottunk az utcán, egyszer a Legendában, de én mindig féltem, szorongtam, ha megláttam, még ha örültem is, mert mindig megéreztem ezt a sebesülést, amit be kellett volna fognom legalább egy találkozás erejéig a tenyeremmel, de én nem mertem ilyesmit tenni, mert hogyan engedhetném el utána, és mire elég egy tenyér, pár perc, mert aztán mi lesz. Egyébként csodálatos barátai voltak, nagyszerű felesége, szerelmei, végül exek, leendők, már amiket persze láthattam, de hát ő mutatott mindent mindig, Nincs hiba, Semmi szín.

A halála előtt pár héttel megint összefutottunk, én már messziről mosolyogotam, hogy leplezzem a szorongásomat, de ő olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elsírja magát, így mentem tovább, egyébként is menni kellett a gyerekekért az iskolába, nem akartam zavarni, menekültem, egy senki vagyok az életében, néha feltűnök az utcán, mosoly, két kedves szó kicserélése, egyébként nem létezem. Akkor sem én mehettem ott, nem is engem láthatott, hanem talán valami másik életet, valami normálisabbat, ahol felnőttek gyerekekért sietnek az iskolába, aztán este netbankon számlát fizetnek, mintha ez a normális élet nem sebezne fel minden nap engem is, és mintha ő ezt így részleteiben tudhatta volna, ki tudja, milyen életet képzelt mögém, valami olyasmit, amit sajnos én nem valósítottam meg, pedig ezek szerint, a Lóri szemei szerint megtehettem volna akár, de hát nem. És egyszer sem kívántam neki boldog születésnapot.

Egyébként amikor nem láttam, ő sem létezett, elfelejtettem, a magam sebeire tapasztottam a tenyereim, már ha éppen nem kapaszkodott bele két gyerek, és most az a nehéz, hogy azok az utcák, ahol nap mint nap járok, hirtelen megteltek vele, most hogy már nem él, most már érzem, ahogy nem lehet vele sehol sem összefutni, és ettől mennyire szomorú az Izabella utca, az Aradi, a Király, sőt valahogy azt is érzem, ahogy ott sétál, fotóz, szövegeket ír, vérzik az utolsó hetekben, hogy mennyire el lehetett készülve valamire, vagy azt, ahogy aznap valahogy elmegy a Ferdinánd hídhoz, nem tudom, igaz-e ez így, az én szemeim szerint így is lehetett volna, és nagyon sajnálom, nagyon sajnálom, Lóri!

1 thought on “#419

  1. Most olvastam az összes novemberi bejegyzésed. Nagyon sajnálom 😦
    Biztos ilyenkor nagyon nehéz nem magadra venni, de akkor sem vagy felelős mindenkiért a világban. (érte sem, és a beteg galambokért sem)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s