#418

Most, hogy valamilyen szinten véget ért egy kibvaszott nehéz időszak, gyorsan meg is kell írjam, ezzel is emelkedik a valamilyen szint, másik szintre, és még van hova tovább.

Az úgy volt, hogy a fogorvos megnyugtatott, nincsen szájüregi rákom, de akkor már egy ideje éreztem valami nyaki diszkomfortfélét, nyelési gond, nyomás, furcsaság. Mivel annak idején, 28 éve úgy derült ki, hogy generatív szorongásom van, hogy egy orvos megvizsgált, és elmondta, akármennyire is úgy érzem, hogy egy daganat van a torkomban, nincs ott semmi, menjek pszichiáterhez, így most is úgy kezeltem, mint a tudatom teremtette bajt. hetekig toltam le ezt a bajt, ezt a tudatot, de újra meg újra visszatért, és itt szorított, ott fájt, belül is szorított, valami nem volt rendben. Főleg, hogy ez inkább jobb oldalon, nem középen. Akkor rák. Tudtam, ezzel nem mehetek el a körzeti orvoshoz, sem én nem vagyok erre képes, sem a körzeti orvos, így maradt a magándoki, a gyerekek orvosa, fiatal, együtt edzettünk anno. De egy vagyon a Medicover. Napokat, kibaszott rettegő napokat töltöttem azzal, hogy nem megyek magánorvoshoz, mert huszonxezer forintért megtudom, hogy aludjam ki magam. És nem mentem, és nem aludtam.

Valahogy elmorzsolódtak ezek a napok, lemorzsolódtak, mint a rosszul tanulók, a kimerülő maratoni futók, minden nap rettegtem, minden nap volt valami, amikor elfelejtettem, amikor belefeledkeztem valamibe, valakibe, voltaképp ment a nap, de minden éjjel eljött a sötétbe nézés, a várakozás, a magam figyelése, a rák figyelése.

Közben vittem a fiúkat ide-oda, programokra, vittem őket táborba, rájöttem, hogy minden régi szorongásom megvan az utazással, nem múltak ezek el, csak nem tömegközlekedtem. Minden reggel rettegtem a ránk váró buszúttól, ez is egy szorongás, nem a rák, ez más, erről majd máskor, minden este rettegtem attól, hogy haldoklom, de nem teszek semmit. Végül tettem, erre büszke vagyok, mert bejelentkeztem a fiatal doktornőhöz, Facebookon írtam neki, azonnal válaszolt, másfél hétig még szabadságon van, utána mehetek a Medicoverbe. Még másfél hét volt, amikor már tudtam, hogy rák, és minden nap azzal telt, hogy valahogy én magam morzsolgassam el, teljen el, érjek oda a dokihoz, essünk túl rajta. Kezdjük el a kezelést. Minden találkozó, minden program világi hívság volt. Ugyan minek. Úgyis meghalok. Vagy műtenek. Igen, ez az, műtenek, borzalmas procedúra, miközben jön a covid, esik szét az ország, esik szét az iskolarendszer, az egészségügy, tönkremennek az emberek, megy szét a világ, az időjárás, és beviszik a kisgerlét az állatmentőkhöz, de már nem lehet megmenteni. Nem fizettem be a szeptemberben induló tornaprogramra akciósan, mert lehet, hogy éppen kezelés alatt leszek. Majd a vizsgálat után. Nem adtam választ embereknek időpontok miatt, majd a vizsgálat után. Nem írtam rá emberekre. Ha valaki hívott, azonnal mentem, menekültem magamtól, örültem másoknak, a világ jobb részének, de ha elfáradtam a társaságban, rögtön éreztem, ahogy nő bennem a rák. Találtam egy aprócska fityegőt, húsvágó bár, nyilván, na. majd feldarabolnak, felszalámiznak, műteni fognak.

Nem hiszem, hogy észre lehetett ezt venni rajtam. Kicsit faszfejebb voltam a gyerekekkel, kicsit faszfejebb a munkahelyen. Kevesebbet olvastam, mert a sötétbe bámulva egyszerűbb volt vacak telefonos játékokat játszani, míg begörcsölt a jobb vállam. Ha összekaptam magam, akkor tudtam olvasni, megnéztem legalább 3 vagy 4 részt James Herriot sorozatából, de amikor egy fiatal versenylovat kellett elaltatni, áttekertem, és nem tudtam folytatni a többi résszel. Írtam egy két oldalas kis valamit, beadtam egy pályázatra. Erre is büszke vagyok. Hogy megtettem. Együltő helyemben sikerült, közben nem nőtt a rák. Szinte semmit nem mozogtam, az utolsó hetekben-napokban falási rohamaim voltam, tábla csokoládét, egész csomagolt felvágottat ettem meg a sötétben. Híztam.

Senki nem tudta, hogy orvoshoz megyek, azóta sem meséltem el senkinek, ide írom le. Előző nap egy aprócska aranylevelet találtam, jó jelet, pici zacskóban egy macskabajusszal együtt betettem a táskámba. Meg egy üveggolyót, galambtojásnyit. Szilványit. Semmiképpen sem daganatnyit. Elkezdtem hinni. Mindent megvizsgált a doki, egy kicsike kamerával lenézett az orrüregembe, és azon keresztül még lejjebb, megkamerázta a gégémet is, szinte gégetükrözés, csak ez kényelmesebb volt. Nincs rák. Duzzadt nyálkahártya, ami okozhatja ezt a feszülő érzést, sanszosan reflux. Tegnap este először nem néztem a sötétbe sok nap óta. Egyszerűen elaludtam.

Még mindig van valami a torkomban, reflux, duzzadás, szorulás, valami, amit sem kiköpni, sem lenyelni nem tudok, de nem rák, csak én.

Elmondom még, mi van. Az van, hogy annyi ember jár-kel kint, faszfej éppen, és közben ki tudja, mióta nem alszik jól. Nem lehet tudni. Vagy annyira keveset. Én sem tudom.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s