#417

Két hónapja nem írtam. Csak napokra látok vissza, azelőtt sűrű köd, valami jó, valami elkészült, valami kimerítő, valami mindig elmaradva, valami, ami mindig szorongat, amibe bele fogok halni vagy így, vagy úgy.

Néhány hete egy varjúfiókával találkoztam a Klauzálon, galambnyi nagy madár volt, de esetlen, úgy nézelődött, ahogy kölykök tudnak, minden új, minden érdekes, így vettem észre, hogy még fióka. Sosem láttam még kis varjút, örültem neki, de aztán két nap múlva láttam valakitől a posztot az madárhatározóban róla, az illető segítséget kért, mi a teendő, kint van a téren, a játszón, akkor most mi legyen, Jöttek is a válaszok, ki így, ki úgy, ott kell hagyni, fel kell szedni, figyelni, etetik-e. Én pedig egészen belekeseredtem, hogyan mehettem el mellette csak úgy, nem figyeltem, kényelmes volt azt gondolni, ez szép, akár egy természetfotó, és nekem semmi közöm hozzá, befogadó vagyok, ennyi. Követtem a posztokat, követtem a kisvarjakat, mert többen voltak, hajnalban mentem le a térre, keresni, megvannak-e még, akkor még zárva volt a park, megvoltak a kerítésen túl, posztoltam én is, segítségeket hívtam, madármentőkkel egyeztettem levélben, telefonon, mi legyen, másnap is láttam még a varjakat, bent bóklásztak a játszótéren, valahogy minden nap túléltek a sok játszadozó gyerek, a kísérő szülők, a hajléktalanok, az inni, drogozni kijárók között, akkor már volt fuvar is, csak össze kellett volna szedni a kicsiket dobozba, I.-t kértem meg, nézze meg a téren, merre vannak, melyik bokor alatt, de nem talált semmit. Eltűntek. Este még lementem, végigjártam a kukákat, a bokrok alját, hova rekkenthette el, aki kárt tett bennük. de semmit nem találtam. Szomroú éjszaka volt, semmire elég. Valamiért, talán hoitetlenségből másnap reggel is kimentem nézelődni, és akkor meghallottam a a fejem felett a fáról a hangokat. Csapkodás, károgás, nem messze felettem. Már fel tudtak repülni a kisvarjak. Boldog reggel volt, csodálatos. Hamarosan az utcai házak tetejéről hallottam a hangokat, és rá egy napra átkeltek a mi épületünkön, s már a parkban, a park mögötti házon tanyáztak. Az a pár tollas kis hülyegyerek belakott egy olyan teret, amit nekem sosem lesz lehetséges. Én alul, kapukon, vasajtókon kelek át, hogy örökké földhöz ragadjak. Elkezdtem felfelé nézni, figyelni a madarakat, akik a koszos, sörösfülekkel, csikkekel, vízbomba tarka műanyagfoszlányaival teli, kiégett parkban, mellettünk észrevétlenül, vagy észrevéve, de valahogy mindent, legalábbis ezt a pár nehéz napot megúszva felnőttek, és mennek a maguk, korántem idilli útjára, és majd kukákat, fészekből rabolt fiókákat boncolgatnak, és az nem szép, mert akkor meg a fiókáknak szurkolok, és a macskáknak is, akik a parkban a madarakra vadásznak, voltaképp mindenkinek.

Ekkor léptem be a Madármentő csoportba, hogy ha már itt ragadtam, lent, legalább vak ne legyek, és kapóra jött, hogy tanfolyamot hirdettek, városi madarak mentéséről. Tényleg nem is tudom, mi minden történt velem az elmúlt hónapokban, volt évzáró koncert, táncbemutató az iskolában, bizonyítványosztás, közös mozik, fagyizások, lefogytam 8 kilót, majd ebből egyet visszaszedtem izom gyanánt, és új ruhákat hordhatok, és voltam fogorvosnál, aki elmondta, hogy az az olykor megjelenő dudor a szápadlásomon nem rák, mint ahogy azt hetek óta hittem, és emiatt gyakran készültem a halálra, vagy legalábbis a megalázó és kényelmetlen műtétre a rendkívül rossz elhelyezkedés miatt, és emiatt sokszor nem aludtam, és emiatt sokszor voltam különösen bezárkózó és faszfej és feszült, és igaz, ma már újra készen állok arra, hogy szorongjak, és meghaljak hamarosan, habár nem akarok, de legalább nem szájrák, és anyám is kapott időpontot a szemműtétre, és volt egy laza és végül nagyon kellemes, komfortos osztálytalálkozó, a harmincadik, ami után még volt közös ebéd baráttal, szóval volt sok jó, sok erős, de hogy elmehettem most csütörtökön arra a tanfolyamra, ahol a beígért 2 óra helyett majd 5 során volt rengeteg elmélet, és aztán gyakorlat, gyakorlat nagyszerű emberek bemutatásában, és csöppnyi rozsdafarkúakat és fecskéket etettem lisztkukakccal és túrókeverékkel, és gerlét, kicsi tyúkot dédelgettem, és varjakat, pimasz szarkafiókákat tömtem, hogy aztán a kezemre koppintsanak, és aztán megnéztem, ahogy a doki a behozott, sérült állatokat hogyan látja el, töréseket, nyílt töréseket, sebeket, filigrán kis síneket, rögzítéseket eszkábált, betadint locsolt, aztán egy fagyasztott, de már kiengedett galamtetemen gyakorolhattuk az infúziót, és én is beadtam a magamé a galamb bal szárnya, a bőre alá, de nem támadt fel, maradt ő is a földön a közösségi térben, szóval ez mégiscsak felemelt egy kicsit attól a földtől.

Aznap este az ikrek az apai nagszülőknél aludtak, és már majdnem hazaértem egy shawarma pitával a kezemben, amikor végül kisebb happeningbe keveredtünk (azaz mentünk önként) a Kiskertben, és másnap megnéztem a Tenetet, és harmadnap leégtem Dorogon, este pedig koncertre mentem a kertbe egy meggyes sörrel, és ma reggel meg régi ex, jelenlegi jó baráttal mentem hajnalok hajnalán kávézni, ő az, aki elesett a biciklivel, durván, aztán kóma, és hosszú hónapok alatt újra felépülés valamivé, valami mássá, mutatta a rosszul összforrt kulccsontját, az már úgy marad, akár egy késve behozott galamb szárnya, féloldalasan. És ez már a mai nap, a mai reggel, amely után pokoli délelőtt jött, a műanyag szelektív kukába dobtam ki egy adag hulladékot, már csuktam volna vissza, amikor feltűnt valami, valami furcsa mozgás, és a kuka teli volt csontival, nyüzsögtek benne a férgek, a nyüvek, a szegélyén vándoroltak körbe ötvenen, százan, potyogtak le, és végül hívtuk a takarítónőt, aki káromkodott, mint a kocsis, de együtt átpakoltuk, kimostuk, kisöpörtük, valaki régi húst tett bele, a kuka mélyén volt az igazi pokol, de a park felé végül eltakarítottuk a csontikat, és arra gondoltam, hogy ez a hét is eltelt valahogy, mindenféle dolgokkal, amik mellett nem is tudom, mire nem jutott időm, valami fontosra, helyette mindenféle közbejött, nagyjából az élet, és a többi hét is ilyen volt, megerősítő, szemeket felnyitó, lépéseket kérő, még ha maradtam is a földön végig, és csak egy kicsit emelkedtem meg, amikor rozsdafarkút etettem, meg amikor megláttam a kisvarjút a fán, meg talán akkor is, amikor ma délelőtt a tűző napon arra gondoltam, a csontikat nem ajánlják fiókaetetésre, de újabb nézetek szerint már ugyanúgy lehet, csak ne éljenek, le kell tépni a fekjüket, vízbe tenni, hagyni egy ideig, úgy adni a fiókáknak, és valaki biztosan összecsipegeti azokat a csontikat is, akiket ma kisepertünk a park felé, a napfény majd elintézi a többit, aztán végül visszatértem a földre, vigyázva, nehogy rálépjek valami féregre, és elmentem a boltba, élni.

Fióka még a bokor alatt.
Fióka már a fán
Ezek mi vagyunk.

Gyerekrajz

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s