#409

Ahogy lemegy a sűrűje a dolgoknak, és tudok tervezni, elkezdek egy terápiát. Ez kábé úgy hangzik, mint valami kuplé indító sora, Egyszer majd Párizsban táááncolunk vagy ilyesmi. De tényleg tényleg elkezdek. Eskü.

Az az alap, hogy borzasztóan fáradt vagyok, nem csontig hatolóan, hanem mintha a csontjaimból áradna ez a fáradtság. Vannak napok, amik mennek, aktív vagyok, emberekkel vidám, és a saját magam hátam mögött állva előre lökdösöm magam, hogy na, csináld, ne legyél beszari, tessék progamokat szervezni a fiaidnak, meg írni, megosztani dolgokat (most pl. azt, hogy egy novellám listázták a Zsoldos-díjra, és a helyzet az, hogy úgy érzem, nem érdemlem meg, közben legszívesebben körbecsókolgatnám emberek kezét, mert annyira boldog vagyok, hogy gondolnak rám, hogy számítok így, számba vehető vagyok, legalábbis voltam, és emiatt ígérem, istenbizonynaccságosúr, hogy leszek is még!). Aztán mint ma is, ülök a vonaton, Gödöllőről zötyögök vissza Pestre, mögöttem kétkezi munkások bandája beszélget, söröz, a lezárt mondatok utáni hosszú csendbe, bambulásba bele-beleszisszen egy újabb olcsó sör, böfögés, és úgy érzem, minden hangos, éles, sok, közel van, hagyjatok már a picsába, kopjon le mindenki, és olvasás helyett csak ostoba játékokkal játszom, és szorongok-szorongok a hőemelkedésig, ami elmúlik, ha végre észbe kapok.

Szóval a terápia. Jó lenne. De egészen kijózanító volt rájönnöm, hogy mit is várok tőle. Merthogy elkezdtem keresgélni. Ki is legyen a terapeuta. Miféle. Legyen idősebb nő. Persze, Aztán mégse, legyen idősebb fickó. Oké. De mégsem, legyen fiatal (értsd annyi, mint én, haha), de feltétlenül olvasott, irodalomhoz értő. Jó, legyen az, aki vállaltan meleg. De nem, ne legyen meleg, legyen hetero. És így döbbentem rá, hogy majd azt akarom a terapeutától, hogy megszeressen, vagy legalábbis elismerjen, és ismerjen el, mint valami anya, vagy valami apa, vagy egy fickó, vagy valaki, aki ugyanígy szív a gyermekes léttel, vagy valaki, aki ért az irodalomhoz. És ez nagyon elszontyolító volt, mármint hogy azért akarok fizetni, hogy biztosan eljussak oda, hogy megveregessék a vállam, hogy Gabikám, hát ez tényleg nagy szívás, de figyelj, egész jól tolod mégis. Irreális elvárás egy terapeutától. Az első lépésem az, hogy megtanuljam, mit is adhat egy terapeuta. Ez vajon tanulható?

Egyébként ülepítettem az Ultrarövid Terápiát, és már korántsem olyan pozitív a véleményem. Két nagy gondot érzek. Az egyik, hogy egy első alkalommal látott, habár szimpatikus, de mégis idegen előtt kellene odaképzelt apámmal, anyámmal beszélnem? Kapcsolódni görcsökhöz, csomókhoz, csomópontokhoz? Nekem ment, de csakis azért, mert borzasztóan meg voltam reccsenve, kb. egy kedves szótól sírtam, de még így is feszengtem sokszor, és nem tudtam megélni a helyzetet. A másik, hogy az egész végén nem volt továbbkövetés. Hogy figyelj csak, szerintem menj tovább erre meg arra. Még azt is jobban értékelem, ha családállításba, ilyesmibe akar bevinni, de érzem, hogy a megélt szituáción túl is gondolkodik a terapeuta. Így, hogy a nő csak valami nagyon általános mondatokat mondott (keressem bármikor nyugodtan), kicsit visszafelé is átértékelődött, hogy mennyire vesz ő részt ezeken, mennyire tudja, hogy nekem tényleg mire van még szükségem. Lehet, hogy antidepresszánsokra vagy azonnali beavatkozásra. Ettől függetlenül nagyon jó döntés volt, egy forintját, egy percét sem sajnálom, akkor és ott segített, megadta a haladás érzését, a kontrollét, hogy valamit teszek, kapálózom, és ez nem is csak illúzió. És a nő, a kutyája és a lakása is a biztonságot, szeretet érzését adta.

Viszont nem tudom kiverni a fejemből azt a csajt, akivel odafelé a buszon találkoztam. Egy fiatal anya volt, öt (öt!!!) kigyerekekkel, mind kavargott, beszélt, pakolt, nyúlkált, fáradt volt a csaj, fiatal, látszott rajtuk, hogy nem a legjobb körülmények között élnek, és ott szállt le, ahol én. Amikor felajánlottam a segítségem a leszálláshoz, dacosan elutasította, de aztán mégis megkérdezett, egy sportcsarnokot keresett. Visnyovszki Stadion, kb. ilyesmit mondott, és az egyik, a legnagyobb kisfiún komplett focistaszerkó, lábszárvédővel stb. A térképen keresgéltem, van-e ott olyan, de nem volt. És a fiatal nőnél nem volt sem egy telefon, sem egy cetli a címmel. Vidékiek vagyunk, mondta. Otthon hagytam, mondta. Végül feladtam, siettem időre, nem voltam ismerős a környéken. Még aznap este körbenéztem a Google Mapsen, és Visnyovszki Stadion nem, de Koslovszki volt. Vagy kb. ilyesmi. Én nagyon szeretném, ha az a fiatal nő eljutott volna a Koslovszki Stadionhoz, és remélem, hogy a terapeuta olyan lesz, aki elmondja nekem, hogy miért is lehetek ebben biztos. Nyugodjak meg. Rendben van.

2 thoughts on “#409

  1. gratulálok a jelöléshez!
    mindenképp ajánlom a terápiát, ha csak annyit nyersz vele hogy hetente van egy óra ami csak rólad szól, csak a tied, már azzal is nyertél. szerintem nem kell tudnod hogy hogyan kell segítenie a terapeutának, elég ha a problémáidat meg tudod fogalmazni. szerintem igenis dolga hogy megismerjen, megértsen, elfogadjon, értékeljen és visszatükrözzön, amivel segít neked is reálisabban látnod magad és a világot (pl hogy mi a te felelősséged és mi nem, mihez van jogod stb :)) adnod kell majd neki pár alkalmat hogy lásd hogy jó-e.

    • Köszönöm, ez nagyon megnyugtató volt! Közben arra is rájöttem, hogy még egy dolog fontos nekem a terapeutánál: hogy jó ajánlólevele legyen. Például ha te tudsz ilyesmit, akkor köszönöm előre is. Hátha. 🙂 Gyűjtök 2-3 nevet, és magamban megversenyeztetem.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s