#408

Írtam, hogy nem írok anyámról, de írok anyámról. A napi dolgok logisztikája mellett nagyjából ez történik velem, hogy ő van, hogy van. Az elmúlt hetek besűrűsödtek, felpörögtek, meglett a röntgen, a mammográfia, lett cytológia, amiatt sebésszel időpont, erre már én kísértem el, ott rögtön műtétre előjegyzés, előtte egy kórházi kör, labor, EKG, röntgen, anesztes, erre is kísértem végig, félig illegálban, átsurranva papírokkal a kezemben a kapuban álló katonákon, de valójában bent már senkit nem érdekeltem, sőt inkább segitség voltam. Persze nem kórházi osztályokról van szó, oda nem lehet bejutni, hanem ambuláns rendelésekről, emeletek közötti mászkálásokról. Kellettem oda. Anyám tegnap reggel bevonult a kórházba, ma 11-kor megműtötték. Egyelőre az orvossal beszéltünk, minden rendben, csak elképzelni tudom, milyen lehet most ott neki ébredezni, forgolódni, fájdalmak közepette. Ma még nem tud telefonálni.

Nagyon különös, hogy végül tényleg olyan lett, ahogy számítottam. Hogy megrendülések, rossz hírek, ajtók előtt szorongások jöttek egymás után, de valahogy haladunk, és az egész folyamat elkezd feldarabolódni dátumokká, intézendőkké, eltakarják a mögöttük tornyosuló rettegést az egész végétől, talán azért is, mert messze még az a vég, de lehet, egy közelebbit is eltakarhat az, hogy holnap még egy kemó vagy még egy próba a búzafűlével, vagy valahogy kigurítanak a hospice ház udvarára, mert már süt a nap, és bújnak ki a krókuszok.

És groteszkül hangzik, de egészen üdítő, erős, boldog pillanataink voltak anyámmal, például ahogy az engem nagyon megrázó sebészeti vizsgálat után sétálunk két megálló között, mert elment a járat, szép az idő, és beszélgetünk. És rácsodálkozom, hogy van egy olyan világ, amit nem ismertem eddig, de anyám már igen, ahol hetvenes nők beszélgetnek arról, hogy mi lesz hasznos egy melllevétel után a lábadozáshoz, például kispárna a kar alá, mert nehéz hova tenni. És aztán én is ott vagyok ebben a világban, a télvégi napfényben, a csemegésbolt előtt, ahogy arról beszélek, mások ilyenkor direkt ide gyártott melltartót hordanak, hogy egyensúly legyen, de anyám nem szereti a melltartót, nem érdekli az egyensúly, viszont aggódik, hogy ő mindig a bal oldalán alszik, az mennyire lesz nehéz. Mindent megoldunk. Csak a nap süssön. Nagyon remélem, hogy mostantól is olyan lesz, ahogy számítok rá. Nyugalmasabb.

Egyébként írtam egy kis történetet, azaz történetnek nem jó, igazából kicsit szerkesztett blogbejegyzés, semmi semi történt benne így, ahogy írtam, de valahogy mégis igaz az egész. Autofikció. Terápiás írás. Beküldtem pályázatra, mint irodalmi szöveget nem reklámozom, mint privát blogbejegyzést, igen. Legalábbis itt, a privát blogbejegyzéseim helyén.

https://www.facebook.com/Gyavasagom.tortenete.palyazat

Az enyém a 214.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s