#398

Akkor ez lesz az a poszt, az a nehéz, démonokról, valami ilyesmiről.

Néhány hete olvastam egy könyvet, ahol a haldokló férjnek a felesége húst készít, pörköltöt, ragut, valami kedves ételt, amit a férj kér, de aztán nem ízlik neki, már kifelé megy az életből, ott sincs, és a feleség kifakad, nem is a férjre, inkább magára, az élet igazságtalanságára, hogy annyi mindent nem tett meg, és még ez is, ez a hús is, ez a hús sem. És a férj mégis eszik egy falatot, és az a falat jól esik nekik.

És én eddig egyre ritkább vendég, de most sűrűn vissza-visszatérő démonokkal küszködöm, az étellel, amit előkészítettem, amit átadtam, és nem fogadták, és nem ízlet, csak kínzás lett belőle, hiába akartam jót, nem lett jó, nem esett jól, és ezt nem tudom megbocsátani magamnak.

Ahogy Dorist, a macskát kényszeretetem, mert annyira hittem benne, hogy ez most rossz neki, de az életet, az időt tömöm belé, és baszki, ott van még mindig a konyhai szék alatt a párna, ahonnan kivittük az állatorvoshoz, amikor elaltatták, ahol utoljára tömtem, és a párnán ott a magas tápértékű gyógypüré foltja, és ott lesz örökre Doris rettegő tekintete, ahogy tolom bele a fecskendővel a pépet.

És ott van apám, akit utoljára még megetettem, ő nem küszködött, már nem tudott magáról, mint valami óriási, ismeretlen állat elhagyott újszülöttje, úgy itta pici kortyokban a tubusos gyümölcspürét, és még egy kis vizet is adtam neki Kubu palackból, és azt hittem, hogy innentől ez lesz, hogy így kell, direkt etetni, és ez feladat volt, megetetni, ügyes voltam, pattogtam, dirigáltam anyámnak, aki a kezét tördelte, ő nem mert enni adni, nem merte az egészet, ő sem tudta, mert senki kurvára nem mondta el, hogy ez nem olyasmi, amire készülnünk kell, amire edzeni, amíg apámat beveszi valami elfekvő intézet, hanem ez az egyik utolsó napja, és nekem az utolsó találkozásom vele, pár korty gyümölcspüré hatékony szervezetbe juttatása, és aztán már nem mehettem be, szondára is tették, már nem nyelt le semmit, minden maradt, bomlott a szájában, már aznap is, lehet, ez volt az utolsó, amit evett, ez a pár korty, de nem tudom elfelejteni, hogy én is ápolónővé váltam, abba menekültem, hogy ez feladat legyen, ne a tudása és látása az életnek és a halálnak.

És a könyv után jöttek ezek a démonok, a visszacsinálhatatlan etetések, hogy lehetett volna máshogy, szépen, akár egy könyvben, ahol azért ugyanúgy maga alá vizel, aki meghal, de mégis, de nekem nem így lett, nekünk. Szóval tudtam, hogy valamit tenni kell, és mivel már sok este marcangolt az egész, végül elfogadtam, hogy akkor kell egy kismacska, ki kell menteni egyet a szomszédos pincéből.

És lett egy kismacska, csak úgy felragadva az elsőt, aki kézre esett, mert nem mertem válogatni, választani, és vittem is haza, majd az orvoshoz, és mérhetetlenül bolhás volt, annyira, hogy nem vettek tőle vért, nem kapott féreghajtót, mert annyira vérszegény volt, nem reszkírozta az orvos, és igen, fél napra elcsitultak a démonok, Dorisé mindenképpen, és nagyon jó kiscicatápot kapott a kicsi, és gondokodást, de már akkor, ahogy hazaértem az állatorvostól, újabb démonok érkeztek, a többi macska lent a pincében, akiken viszont maradt a száz bolha, akikben ott mocorognak a cérnaférgek, és az, aki eteti őket, aki próbál valamelyest gondoskodni róluk, elutazott hétvégére, és hogy túlélnek-e, és miért választottam csak egyet, hogy viselem el, ha másiknak baja lesz?

És akkor láttam, hogy ezek a démonok én vagyok, valami hibás működés, és nem tudok hova menekülni, amikor minden időm másé, és egy blogposztot megírni is nehéz, akkor mi mást tehetek igazolandó saját értékem, mint hogy még terhet veszek a vállamra, amitől nem lesz könnyebb, nem is lehet, de hogy ennyire nehéz lesz, arra nem számítottam. Eltelt már több nap, a többi kismacskának szervezzük a bolhairtást, élnek, melegben vannak, van ételük, és a bennem kibomló mélységes szomorúság is lassan múlik, és elfogadtam, hogy egy Facebook poszt nem vált meg semmit, sem öt, sem tíz, és nem fogok gazdát szerezni a többi kiscicának.

Nem tudom, miféle tettem vált meg bármit is. Beteg valami furcsa módon az idősebb macskánk, talán egy nagyon-nagyon macerás gomba, ami az egyik gyereken is kijött, bár egy két és fél órás állatorvosi várakozás és vizit után talán mégsem, hanem más, és ez akár így, akár úgy, sok állatorvos, sok magánorvos a gyerekek, labor. A kicsi cicának is még orvos, a másik fiamnak mégis kell a terápia, autizmus felmérés, mert a tanító az értékelésben kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő valamit érez, amit látunk, nem szokás, nem egyéniség, hanem más lesz, és eltelt a két nap szabadságom félelemmel, szomorúsággal, ma egy kis üveg meggyes sörrel, de tart még az őszi szünet, és ha holnaptól dolgozni fogok is, de minden nap kell ebéd mindenkinek, embereknek, állatoknak, és reggeli és vacsora, lesz etetés, csak nekem van egyre kevesebb kedvem enni.

A kicsi cica egyébként csodás. És a macskák démonai ellen egyszer jó volt történetet írni. Ezt kellene újra. Egy újat.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s