#397

Volt még egy poszt, majdnem megszületett, de olyan taknya-nyála egybefolyó, olyan sírós, marcangoló, hogy aztán valahogy nem, most még nem. Nemsoká.

Addig marad ez, ez a szép kis poszt, ami nehezen indul, bánattal, dühhel, keserűséggel, és nem tudom pontosan, hogy fog véget érni. Mert pénteken, amikor 2 hét iskola után az egyik fiam sírósan, nyűgösen ébredt hat után, akkor először dühösködtem, hogy ugyan ne csinálja, aztán tagadtam, aztán elkeseredtem, végül valami mély fásultság ült rám, akár egy erdei fatönkre, és nem is, mert én ültem a fásultságra, a tönkre, amiről végül valahogy felcihelődtem, hogy akkor menjünk, haza kell jutni, mintha lenne máshol, elintézni mindent, elrendezni, hogy akkor megint, ebben a kurva másfél hónapban immáron harmadszor beteg a gyerek, és nincs hétvégi vonatozás az aranyló Gödöllőre, és nincs a péntek délutáni nyugalmas lapozgatás a gyerekkönyvtárban, és nincs megint senki és semmi, egy rohadt séta sincs a parkban, csak a lakás, az ebéd rendezése, a reggeli rendezése, a munka, a munka rendezése, ja, és a lecke rendezése. Mindkettőnek, mert ha az első két betegség során az egyik, mindig ugyanaz a fiam elkezdi, a másik fiam rá egy napra ugyanolyan beteg, így már egészségesen otthon fogtam, ne az én lelkemen száradjon, hogy megint, a kurva eget, hogy megint fut körbe a betegséglánc, és nem áll meg, szóval mindkét fiú itthon, a beteg fiam szédült, nagyon fázott három takaró alatt, sírt, égetett a teste, és másnap már csak a feje lötyögött, vasárnapra kicsattant, de persze legyen még két nap ráhagyás, a másik fiamnak bezzeg semmi baja, de hétfőre virradóra már nagyon fázott, és takargattam éjjel, de csak kora reggel adtam be a gyógyszerét, és fogadtam el, hogy akkor ez a hét is itthon telik. Ez ma reggel volt.

De volt időm, csak kicsi, és mindig valami közben, de egyszerűen valahogy jutott, el kellett menni a gyerekek tankönyveiért, a munkahelyemre teszteszközökért, és sokat sétálhattam, és annyi minden jutott így, nem csak idő. Hétvégén még dolgozni is bementem az irodába, mellettem a teremben nagytakarítás, másik teremben valami rendezvény, de mégis egyedül voltam, mert nincs, aki kérjen tőlem, semmit, számot, betűt, ajándék volt, és könyvesboltba is eljutottam, hogy az ikreknek új esti olvasást vegyek, és hazafelé láttam egy szép, fiatal párt, jól öltözötteket, az étteremből léptek fel a lépcsőn a fickó kezében folpackkal átkötött doboz, a maradék, szusszantott egyet elégedetten, megállt, mintha egy nagy kabát lenne, egy szép szürke posztókabat, a barátnője is szép, nőies fazon, álltak, és a fickó abban a boldog jóllakottságában előre, a semmibe mondta, és oldalra a semmibe nyújtotta a kezét, hogy “Kérek egy mancsot!”. És én akkor olyan boldog voltam, olyan nyugalom ült meg, akár egy tuskót, hogy de jó, mennyire rohadt jó, hogy nem én vagyok ők, hogy nem ez az életem, pedig nincs az övékével semmi baj, csak éppen nekem nem kell, és milyen jó az enyém, igen, csak hát egy kicsit, egy kicsit beszart, ahogy Grafit rajzán az a jó kis laptop, szóval megvilágosodás volt ott a Jókai utcában, hogy habár mardossa a szívem az irígység, másoknak mennyivel jobb, és ők ügyesebben, szebben, de jó rájönni, hogy leginkább magamra irigykedhetnék, arra, aki fejben nem szarik be, és elmegy rajta az egész rendszer.

Egyébként még a könyvekért menet meg láttam egy apát, már messziről láttam, hallottam, harsányan kiáltozott, olyan téren, ahol én kitérek a kiáltozók elől, de vele volt egy kerekesszékes, és akkor már csak nem térhetek ki, mert mi van, ha segíteni kell, ha más nem telik tőlem, helytelenítő nézéssel, azt tudok, jobbára azt, szóval mégis arra mentem, és akkor láttam, hogy a kerekesszékben egy fogyatékkal élő kamaszfiú ül, kormányoz, a harsány alak, az apja meg dirigál, ahogy a fiú veszi a kanyarokat az óriásdézsás fák körül, hogy akkor itt most a balkanyar, jóóóó lesz, jó, jól van, most vissza, vissszavisszavissza, igen, na most figyelj, most szűkül, és tényleg, mert a végén már közelebb voltak egymáshoz a dézsák, de biztosan vagyok benne, hogy a fiú ott is átment, és így ér véget ez a poszt, sikeres, bevett kanyarokkal.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s